Valószínűleg azért, mert míg a Vaknyugat vagy a Leenane szépe végletesen megromlott emberi kapcsolatokat ábrázol, amelyekben nincs kiút a folyamatos viszályból és acsarkodásból, A kripli világa egy kicsit más. Akkor is, ha ugyanazon az isten háta mögötti ír vidéken játszódik, ahol az emberek smirglipapírként sebzik és gúnyolják egymást, és ahol a testi erőszak – irányuljon embertársuk vagy egy-egy állat ellen – mindennapos. Ebben a világban a rideg szavak és a folyamatos konfliktusok mögött azért meg-megcsillan az emberség, a közösséghez tartozás, valami jóleső akolmeleg. McDonagh darabjainak fontos összetevője a fekete humor, az a sajátos, ismétlődő mondatokkal megtűzdelt nyelv, amelyből a magyar szerzők közül például Székely Csaba is sokat merített. Varró Dániel fordítása szépen ráerősít erre a fajta nyelvi humorra.
A kripli főszereplője Billy, egy 17 éves kamasz, akinek a szülei tisztázatlan körülmények között a tengerbe fulladtak, ezért az egyik lábára béna fiút egy falubeli testvérpár nevelte fel, akit ő a nénikéinek nevez. Billy, miközben súlyosbodó tüdőbajával küzd, a környéken dolgozó filmes stábhoz csapódva próbál kitörni az elszigetelt faluból, bebizonyítani, hogy ő, a folyton kicsúfolt „Csámpás” is ér valamit.
Bagossy Levente deszkalapokból építkező díszlete szegényes, szedett-vedetten bútorozott falusi miliőt teremt. A nénikék házában kis bolt üzemel, kopott függöny vezet a hátsó lakrészbe. A külső helyszíneket néhány jellegzetes tárggyal (csónakkal, padokkal) jelzik. Kovács Andrea jelmezei a múlt század első felének falusi világát idézik, ami pontos, hiszen egy korabeli újsághírből kiderül, hogy a harmincas években járunk, amikor a frissen megválasztott Hitler a helyieknek még csak egy fura, bajszos kis alak.
A bemutató a színházat igazgató Puskás Tamás egyik fiának, Puskás Dávidnak a legelső rendezése, aki most egyben édesanyjával, az egyik nénikét játszó Básti Julival is együtt dolgozott. Az előadáson azonban egyáltalán nem látszik, hogy most debütáló rendező jegyzi, nem mutat bizonytalanságokat, megoldatlanságokat. Nem rugaszkodik el az eredeti darabtól, nem törekszik formabontásra, klasszikus alapokon nyugvó, kiegyensúlyozott, a színészekre bizalommal támaszkodó munka. Végeredményét tekintve éppen olyan meggyőző, mint a szintén pályakezdő Bélai Marcel rendezése, aki nemrégiben szatmárnémetiben egy több ponton is formabontó, a játszási hagyományon túllépő A kriplit állított színre.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
