Hol akasztással fenyegették őket, mint Kelenföldön, hol szétbaszták volna mindegyiküket, mint Pesterzsébeten vagy Dunaegyházán, néhol csak simán lökdösték és szidalmazták az aláírásgyűjtőket, mint Egerben vagy Körmenden, esetleg leköpték őket, mint legutóbb a Blahán. A feldühödött patrióták között van olyan, aki elsőre is beazonosíthatóan fideszes (a tavaly nyáron vesztes dunaegyházai polgármesterjelölt), vagy áttételesen a Fidesz pénzeli, mint az Etyeken hőbörgő megélhetési provokátort, és van, aki csak simán és visszavonhatatlanul hülye, és mint ilyen, magától értetődő befogadója a másfél évtizede minden állami hullámhosszon közvetített gyűlöletpropagandának. A mostani balhézók a Magyarral Pécsett üvöltöző Menczer Tamás klónjai, de persze távolról sem a bátor kommunikációs igazgató az eredeti forrás – ahhoz túlságosan kisfiú. Ő is pusztán egy politikai termékdarab, az orbáni megfélemlítési politika produktuma, hasonlóan megannyi baj- és harcostársához.
Ezeken a hasábokon, de a laptesten belül terjedelmesebb elemzésekben is az elmúlt évtizedekben (tehát nem csupán 2010 után) számtalanszor foglalkoztunk már azzal, hogy Orbán Viktor ellenállhatatlan vonzódása az erőszak kultuszához és az erőszak nyelvéhez idővel szükségképpen elvezet az erőszak politikájához és a politikai erőszakhoz. Az ellenfelek ellenséggé nyilvánítása és menetrendszerű dehumanizálása ennek a folyamatnak az egyik, de nem a végső állomása, ahogyan e folyamat egy-egy kezdeti epizódja volt mondjuk a 90-es évek legelején a beazonosítható titkos szavazás (egy választmányi ülésen), vagy az akkor még csak a belső árulókkal szemben megengedett bármily ocsmány eszköz bevetése is (például Fodor Gábor lebuzizása).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
