Amennyiben a három nagy párt a megszerzett mandátumok számán méri a sikerét, egyikük sem lehet elégedett. A kormányzó Munkáspárt, élén a hosszú ideje egyre népszerűtlenebb Gordon Brownnal aligha reménykedhetett a győzelemben, de mandátumaik egyötödének az elvesztésére talán mégsem számítottak. A liberális demokraták (ez egyúttal a párt elnevezése is) eredményei elmaradtak a választásokat megelőző közvélemény-kutatások egyre ígéretesebb előrejelzéseitől, amelyek elsősorban vezetőjük, Nick Clegg népszerűségén alapultak. A Konzervatív Pártnak pedig nem sikerült megszereznie az abszolút többségét, hiába nőtt a másfélszeresére mandátumaik száma - igaz, az előrejelzések még roszszabb eredményt jósoltak nekik.
Ha a leadott szavazatok arányait nézzük, nem is annyira drámai az elmozdulás az öt évvel ezelőtti helyzethez képest. Nem egészen négyszázaléknyi többlet a konzervatívoknál, valamivel több, mint hatszázaléknyi veszteség a munkáspártnál, a liberálisok helyzete pedig lényegében változatlan. A brit választási rendszer ugyanis a "győztes mindent visz" elvén alapul, a választókerületekben leadott többi szavazat elvész. Ez hagyományosan a konzervatívoknak kedvez, és leginkább a liberálisokat sújtja, akiknek az egyik központi követelésük egy arányos választási rendszer bevezetése. Ebbe az irányba már a búcsúzó kormány is lépett egyet az alternatív szavazat népszavazásra bocsátandó rendszerének kidolgozásával (lásd a keretes írást). Most pedig, a kormányalakítási egyeztetések során ez az a kérdés, amelyben a konzervatívok és a munkáspártiak versengve tettek engedékeny javaslatokat a liberálisok megnyerése érdekében.
Az abszolút többség nélküli parlamenti patthelyzet utoljára az 1974-es választások után állt elő Nagy-Britanniában, amikor a két nagy párt fej fej mellett végzett, maguk mögött hagyva a - már akkor is 20 százaléknyi szavazatot szerző - liberálisokat. A mostani válságos időkben, amikor a brit költségvetés közel annyira deficites, mint a dél-európai országoké, a működő többség nélküli parlament korlátozott cselekvőképességet és akkora bizonytalanságot okozhat, amelynek a következményeit aztán a tőzsdei horrorhírek között olvashatnánk. Talán ezzel is magyarázható Gordon Brown váratlan - bár távolról sem meglepő - keddi bejelentése, miszerint szeptemberig távozni kíván a munkáspárt éléről, lehetővé téve ezzel, hogy a liberálisok számára ne legyen akadály a személye az esetleges megegyezés útjában.
A pénzügyminiszterből lett kormányfő 2007 nyarán lépett a valamennyi pártbeli tisztségéből is távozó Tony Blair helyébe, aztán a kezdeti népszerűsége a pártjáéval együtt fokozatosan gyengült, miközben egyre élesebben támadták miniszterei és munkáspárti képviselők is - jóllehet az intézkedései távolról sem voltak annyira katasztrofálisak, mint ahogy a mélyülő válságtól megviselt közvélemény érzékelte. Az 1997 óta kormányzó munkáspárt kezdeti sikerei - amelyek részben a nemzetközi gazdasági fellendülésen, részben a gondoskodó állam keretein belül, de mégiscsak látványosan javuló közszolgáltatásokon, a minimálbér bevezetésén, a hátrányos helyzetűek sorsának könnyítésén alapultak - már nem bizonyultak elegendőnek a lakossági támogatás megőrzéséhez. Ezt többek között a kiszélesedett és sokszínű, hagyományosan inkább balra húzó, de egyre kevésbé monolit középosztály helyzetének az elbizonytalanodásával szokás magyarázni, no meg természetesen a beteljesületlen várakozásokkal - nem beszélve Nagy-Britannia iraki szerepvállalásáról.
Ez utóbbit annak idején a konzervatívok is támogatták, akik most viszont, a kampány hevében előhozakodtak egy korabeli filmösszeállítással, amely többek között Tony Blairnek azt a kijelentését tartalmazza, hogy Szaddám Huszein háromnegyed óra leforgása alatt képes mozgásba hozni országa tömegpusztító fegyverzetét. A gesztus célja azoknak a bizonytalan liberális szavazóknak a megnyerése, mondhatni, kijózanítása volt, akiket az iraki háború melletti egykori lelkes kiállás idegenített el a konzervatívoktól.
Mind a Munkáspárt, mind a konzervatívok népszerűségére gyilkos csapást mért a tavalyi költségelszámolási botrány. A sajtó jóvoltából nyilvánosságra került, hogy milyen elképesztő, abszurd és felháborítóan arcátlan kiadások számláit téríttették meg képviselők tucatjai, gátlástalanul nyerészkedve az adófizetők pénzén. Az emiatt kialakuló politikai apátia közepette a kampányüzenetek nem feltétlenül értek célba, habár a 65 százalékos részvételi arány jobb, mint az előző két alkalommal.
A leglátványosabb elképzelést a konzervatívok fogalmazták meg az eddigi "nagy állam" helyébe a "nagy társadalom" célkitűzését állítva. A jelszó elsősorban decentralizációs javaslatokat takar, a helyi szintű döntéshozatal erősítését a közigazgatástól az oktatásügyig, amely utóbbi hiába volt ciklusokon keresztül a munkáspárti kormányok legfontosabbnak nyilvánított intézkedési célpontja, a tanulmányi sikerek és a hátrányok kiegyenlítése terén nem hozott érzékelhető és tényleges eredményeket. Legfeljebb a bevándorlók és a legszegényebbek (a két kategória eléggé átfedi egymást) ötévesnél kisebb gyerekei számára felállított új, óvodával kombinált nevelési tanácsadó központok jelentettek olyan változást, ami fékezheti a brit társadalom szegmentálódását. A konzervatív jelszó éppen ennek a széttördeltségnek az enyhítését célozza, remélve, hogy a helyi közösségek például a közoktatás kézbevételével (központilag finanszírozott, de a szülők és civil szervezetek kezdeményezésére létrehozandó iskolák megteremtésével) adhatnak hangot igényeiknek. Emellett a toryk támogatják a helyi népszavazások intézményét is. David Cameron, a konzervatív kormányfőjelölt elsősorban ezt a gondolatkört fejtegette a kampány során, bírálói szerint túlzottan is a háttérben hagyva pártja gazdasági elképzeléseit. A munkáspárti kampány ugyanazt a közkiadások magas szintjét fenntartó és az állam aktivizmusát sugalló politikát hirdette, amely úgy vezetett a költségvetési deficit elszaladásához, hogy eközben a kormány népszerűsége is elfogyott. A liberálisok karakteresen ellenzik a brit csapatok afganisztáni jelenlétét, viszont ugyanolyan mértéktartóan beszéltek a szükséges megszorító intézkedések általuk javasolt részleteiről, mint a többiek, jóllehet a szavazók alighanem éppen a pártok gazdasági elképzeléseihez igazították volna legszívesebben a pártpreferenciáikat - nem feltétlenül a mielőbbi áldozatvállalás szándékával.
Márpedig a következő kormánynak szembe kell néznie az elkerülhetetlen megszorítások feladatával, amellyel kapcsolatban a belső arányok tekintetében vannak csak különbségek. Senki sem nyúlna komolyabban a jóléti kiadásokhoz, viszont a konzervatívok radikálisabban csökkentenék az egyéb közkiadásokat; a Munkáspárt inkább adóemelésekkel javítana az egyensúlyon. A nagy kérdés persze az, hogy ki honnan faragna le. A liberálisok mentek a legmesszebbre az őszinteségben, de ők is csak a tervezett megtakarítások negyedrészének jelölték meg a konkrét forrását.
Így aztán Nagy-Britannia választópolgárai éppen arról tudnak a legkevesebbet, hogy a leendő kormány milyen módon nehezít az életkörülményeiken. Viszont a kampányban elhangzottak alapján legalább afelől nem lehetnek kétségeik, hogy az anyagi helyzetüket illetően a következő években biztosan nem számíthatnak örvendetes fordulatra.
Alternatív szavazat
A rendszer lényege, hogy a szavazólapon nem a kedvenc pártot kell bejelölni, hanem preferencia-sorrendbe kell állítani az indulókat. Számláláskor először az első helyre soroltak eredményeit veszik figyelembe. Ha így egyik párt sem éri el az 50 százalékot, az utolsó helyezettre szavazók lapjait a második választásuk alapján osztják szét - és így tovább, egészen addig, amíg valamelyik párt szavazatai el nem érik az 50 százalékos szintet. Az egyetlen átvihető szavazat (single transferable vote) liberálisok által javasolt rendszere ennek egy bonyolultabb, de arányosabb képviseletet biztosító változata.
