Egy világsztár halálakor az in memoriam-jellegű cikkek többsége igyekszik valamiféle kategóriába sorolni az elhunytat. Nincs ez máshogy Val Kilmer esetében sem: a New York Times elsősorban hollywoodi rocksztárként mutatja be, aki amellett, hogy többször is bújt ilyen karakter bőrében (a Top Secretben és természetesen a The Doorsban), pont olyan kiszámíthatatlan és zabolátlan volt, mint a színpadi idolok. A Variety elsősorban úgy mutatja be, mint kasszasikerek főszereplőjét, a Tombstone – Halott város és a Mindörökké Batman főhősét, míg az Indiewire cikkének felütése szerint egyfajta meg nem énekelt sztár volt, aki a főszerepek és ismertség ellenére is képes volt megőrizni karizmáját. Persze mindegyik cikk ugyanazokra az ikonikus szerepeire emlékszik vissza, és életeseményeit is hasonlóan veszik számba, ám Kilmer vonzereje épp abban rejlett, hogy lehetetlen volt bekategorizálni. Valóban olyan volt, mint egy rocksztár, de furcsa rigolyái vagy szokásai nem az egójában gyökereztek, hanem perfekcionizmusában és szenvedélyes természetében: minden szerepében tarkóig elmerült és igyekezett a lehető legtöbbet kihozni belőle, ehhez pedig nem félt szokatlan módszereket alkalmazni. Igazi „leading man” volt, de ha megnézzük legismertebb szerepeit, azok többsége nem is valódi főszerep: a Top Gunnak, melyben Icemant játszotta, igazából Tom Cruise a sztárja; a Willow (melyben ő volt Madmartigan) címszereplője Warwick Davies, a Szemtől szembenre (ebben Chros Shiherlist alakította) mindenki Al Pacino és Robert De Niro párbajaként emlékszik. De hiába volt ő maga Batman, még a Mindörökké Batmanből is inkább Tommy Lee Jones és Jim Carrey alakítása emelkedett ki, ők ugyanis valóban játszhattak, és nem csak a szájuk és a szemük látszott ki a kosztümből. És végül: Kilmert valóban körbelengte valamiféle különleges aura – a Val című dokumentumfilmjében azonban olyan közel engedte magához a közönséget, ahogy előtte nem sok sztár.
Most, amikor Val Kilmer halála után elgondolkozunk, ki is volt valójában, adja magát Ting Poo és Leo Scott 2021-es, zseniális dokumentumfilmje, melyben egyfajta választ kaphatunk erre. Kilmer ugyanis kiemeli, hogy valójában nemcsak magáról, hanem a színészetről és arról szeretne beszélni, hol kezdődik a szerep és hol végződik az azt életre keltő színész. Mint minden film, ez is megkonstruált: azt mutatja be, ahogy egy színész láttatni szeretné magát. Épp ezért ennek mentén mutatjuk be, ki is volt Val Kilmer – vagyis inkább mit szeretne, hogyan emlékezzünk rá. Az érzelmes és remek arányérzékkel összetett film végén persze nem bízza a véletlenre, és ő maga is kimondja:
„Érzékeny, intelligens embernek tartom magam, akinek a szíve egy bohócé.”
A Val a színész elképesztő nagyságú házivideó gyűjteményéből áll össze. Kilmer ugyanis már akkor kézikamerával vette magát és a körülötte lévőket, amikor ez még kevésbé volt divat; mint mondja, nem ismert senkit magán kívül, akinek volt egyáltalán kamerája. Forgatott otthon, családi körben, a forgatásokon a színfalak mögött, a próbákon, és a dokumentálást akkor sem hagyta abba, amikor 2014-ben torokrákot diagnosztizáltak nála.
A dokumentumfilm erejét épp ez a személyessége adja. Michael J. Fox, Arnold Schwarzenegger, Sylverster Stallone, David Beckham – csak néhány név a közelmúltból, akikről készült hasonló doku. Ezek ráadáasul csak a jobb példák, hiszen mindegyikük mozija hordoz valamiféle az alanyon túlmutató értéket. De egyik sem rendelkezett azzal a nyers, kendőzetlen őszinteséggel, mint a Val. A Valon azonban végig ott van Kilmer kéznyoma, aki épp akkor döntött úgy, hogy végre elmeséli történetét, amikor a betegség következtében elveszítette hangját, így a fiát kérte meg, hogy narrálja végig a történetét.
Bár az életrajzok többsége a Top Secretet jelöli meg áttörésként, Kilmer az első ilyenként a Slab Boys nevű darabot nevezi meg. Világ életében színész akart lenni, gyerekkorában Wesley nevű testvérével együtt készítettek kisfilmeket és előadásokat, épp ezért rázta meg annyira, mikor 15 éves korában öccse egy epilepsziás rohamot követően belefulladt a saját jacuzzijukba. Kilmer ezt követően, összetörve költözött New Yorkba, ahol felvették a patinás Julliard művészeti egyetemre, majd szép lassan, lépésről lépésre kezdte színházi színészként felépíteni magát. A Slab Boysban megkapta a főszerepet, majd kiderült, hogy Kevin Bacon is elérhető, így társ-főszereplővé vált. Aztán jött a hír, hogy Sean Penn is kapható a darabra, így Kilmer egyből mellékszereplővé csúszott vissza. Ekkor jött rá, hogy valóban nincsenek kis szerepek, csak kis színészek, és hogy nem minden karakter egyenlő. „Színészként úgy kell játszanunk, hogy az alakításunk annyira igaz legyen, hogy a közönség magára ismerjen benne. Akkor is, ha a szerep jó, akkor is, ha rossz, akkor is, ha ronda” – magyarázta.
A Top Secret után kapta meg talán máig legismertebb szerepét: Icemant a Top Gunban. „Hiszik vagy sem, először nem akartam elvállalni a Top Guntt. A forgatókönyvet butának tartottam és nem tetszett a háborút dicsőítő hangneme sem. De mivel szerződésben álltam a stúdióval, nem volt választásom” – emlékezett vissza. Végül a rendező, Tony Scott energiája győzte meg, hogy ebből akár valami jó is kisülhet. Mivel karakteréről a forgatókönyvben nem sok állt, ő talált ki hozzá háttérsztorit. Olyannyira beleélték magukat a szerepbe, hogy a pilóták a forgatáson is két külön tábort alkottak, az egyikbe tartozott Maverick és Goose, a másikba a többiek. Tom Cruise-zal azonban így is barátságot kötött. A film sikere viszont nagyon meglepte, mint elmondta, ezt követően élete végéig minden reptéren Icemannek szólították.
A sikerek mellett azonban tragédiák is kijutottak neki: öccse halála teljesen összetörte édesapját, aki pénzügyileg is megroggyant. Kilmer a segítségére sietett, beszállt a hiteleibe és több fantomcége papírjára is az ő neve került. Mikor a kártyavár összedőlt, két döntése volt: beperli apját, vagy minden vagyonát odaadja neki a törlesztésre. Az utóbbi mellett döntött, így a Top Gun sikerének gyümölcse is odalett.
Ezt követően határozott úgy, csak a legjobbakkal akar együtt dolgozni. Castingvideókat forgatott, amiket elküldött Stanley Kubricknek, vagy épp Martin Scorsese-nek. Náluk ugyan nem ért célt, de egy ilyen videónak köszönheti, hogy elnyerte Jim Morrison szerepét Oliver Stone 1991-es The Doors című filmjében. Ezért máig érthetetlen, hogy nem kapott még Oscar-jelölést sem, csak úgy, mint a két évvel későbbi Tombstone – Halott városért sem, melyben Doc Holliday-t alakította. Szerinte ez voltaképpen két férfi, Doc és a Kurt Russel alakította Wyatt Earp szerelmének története. Épp ezért mikor az utolsó jelenetében Doc arra próbálja rávenni Wyattet, hogy hagyja ott őt és élje a saját életét, a halálos ágyát jéggel töltötte fel, hogy a saját bőrén érezze azt a fájdalmat, amit a karaktere. A dokumentumfilm itt bemutatja, hogy Kilmer, aki a rettenthetetlen Doc volt a vásznon, több mint húsz évvel később, betegen, hangját vesztve hogyan látogatja meg a Tombstone kultusza köré épült eseményeket. Miután egy rakás autogramot kiosztott és az összes rajongójával fotózkodott, bevallja, hogy rossz érzéssel tölti el, mert az egész olyan, mintha eladta volna magát, és sokak számára elképesztően lealacsonyító, ha egy színész ilyen rendezvényekre jár. Viszont elképesztően hálás, hogy évtizedekkel később is ennyien rajonganak a filmért és boldog, hogy örömet szerezhet a nekik.
A The Doors mellett a másik ikonikus főszerepe az 1995-ös Mindörökké Batmanben volt. Mint elmondta, minden kisfiú Batman akar lenni, mert az olyan szuperhős, akinek nincs szuperereje, csak az éles eszére és kütyüire számíthat, azaz a karakter mindenki számára elérhetőnek tűnik. Anélkül vállalta el a filmet, hogy elolvasta volna a forgatókönyvet. Az álomszerep azonban hamarosan rémálommá változott: a Batman-jelmez hihetetlenül kényelmetlen volt számára, alig tudott mozogni, nem hallott és nem is látott rendesen. Rá kellett jönnie, hogy ez a szerep mindössze annyit kíván, hogy jelen legyen. „Igen, minden srác Batman akar lenni – de nem igazán akarják eljátszani őt egy filmben” – kommentálta.
Az 1996-os Dr. Moreau szigetében végre együtt dolgozhatott idoljával, Marlon Brandóval, a film azonban az első pillanattól kezdve el volt átkozva. Richard Stanley rendezőt szinte azonnal lecserélték, mert túl tapasztalatlan volt, a helyére érkező veterán John Frankenheimer viszont olyan gyorsan túl akart esni a dolgon, amilyen gyorsan csak lehet; Kilmer pedig nemcsak összeveszett vele, de egyenesen azt mondta róla, hogy rendezni sem tud. Frankenheimert nem érdekelték Brando javaslatai, aki így maga is magasról tett a produkcióra. Előfordult, hogy Kilmerék is csak találgatták, épp Brandót látják-e vagy valaki ismeretlent, aki Brando bőrébe bújt. Arról, hogy mekkora hatalmas katyvasz volt a forgatás, itt írtunk bővebben. Kilmer az elhúzódó forgatás miatt annyit volt távol otthonától, hogy a feleségével is megromlott a kapcsolata. A válási papírokat végül a forgatáson kapta kézhez.
A színészt számos szerződés kötötte, így nem dolgozhatott azon, amin akart, közben viszont egyedi munkamódszerei miatt problémásnak bélyegezték, így Hollywood hosszú időre kivetette magából. Utolsó nagyobb vállalkozása a Mark Twain-projekt volt: klasszikus amerikai filmet akart rendezni az író életéből. Végül monodráma lett belőle. El kellett adnia hatezer holdas új-mexikói földjeit, hogy ki tudja fizetni a válása utáni adósságait és megvalósíthassa a színpadi előadását. Már azon munkálkodott, hogy a darab a Broadway-n is bemutatkozhatott, amikor torokrákkal diagnosztizálták.
A dokumentumfilmben Kilmer kétszer is beszél arról, hogyan gondol a halálra. Az egyik egy archív interjúrészlet, amiben arról kérdezik, ha létezik mennyország, mit szeretne, mit mondjon majd neki a Teremtő.
„Volt egy álmom, amiben kitárta a karjait, megölelt és azt mondta: »Szeretlek«”
– válaszolta. Egy másikban saját állapotára reflektálva ezt mondja: „Nézem ezt a lyukat a torkomon és azon tűnődöm, az emberek vajon gondolkodnak-e azon, hogy félek-e a haláltól. Mert nyilvánvalóan sokkal rosszabbul hangzok, mint ahogy érzem magam. Ez olyan akadály, amely mindenki számára nyilvánvaló, aki lát engem. És voltak félelmeim, de egy olyan se, amely eluralkodott volna az életemen. Mert nem hiszek a halálban és egész életemben próbáltam úgy nézni a világra, mintha az az életnek csak egy szelete lenne. Én így látom a dolgot: mikor el kell hagynod ezt a bolygót, rájössz, hogy voltaképp mi mind egyetlen életerőhöz tartozunk.”
Kilmer filmográfiája persze jóval több, mint a fent említettek: több mint 100 címet számlál, köztük olyanokat, mint a Tiszta románc, a Ragadozók, az Egyiptom hercege, a Pollock, a Durr, durr és csók vagy a Palo Alto. Utoljára három éve, a gigasikerű Top Gun: Maverickben láthattuk a vásznon, mely a híradások szerint nélküle létre se jöhetett volna, Cruise ugyanis ragaszkodott hozzá. A jelenetben, amelyben feltűnt, Iceman nagyrészt egy számítógép billentyűzetén gépelve beszél Maverickkel. Ekkor azonban már olyan beteg volt, hogy az alkotók számítógépes segítséget használtak. Bizonyos értelemben az egész film az elengedésről szól, épp ezért annyira szimbolikus, amikor Maverick még mindig Goose elvesztése miatt gyászol, aki az első részben halt meg, mire Iceman ezt gépeli be neki: „Itt az ideje elengedni.”
Ha nincs a betegsége, rengeteg szerep, rengeteg emlékezetes pillanat várhatott volna még rá. Sajnos nem így lett – itt az idő, hogy Val Kilmert is elengedjük.
(Címlapképünkön: Val Kilmer New Yorkban 2012-ben. Fotó: MTI/AP/Charles Sykes)
