Magyar Narancs: Az egyháztörténeti irodalomban mennyire feldolgozott a katolikus egyház szexuális eltévelyedéseinek története?
Peter Nissen: Viszonylag keveset tudunk róla, mert az egyházról sokáig csak maga az egyház írhatott, és a kevésbé hízelgő részletekről legfeljebb csak az egyházat bírálók gúnyiratai tudósítottak. Holland nyelvterületen például közismertek voltak a brugge-i Cornelis testvérről szóló írások, aki penitenciaként előszeretettel fenekelte ki titokban a bűnös nőket. A reformáció, majd a felvilágosodás megjelenésével megszaporodtak a katolikus papok szexuális kilengéseiről szóló írások. A protestáns Hollandia élen járt a kiadásukban, mert toleráns és pragmatikus valláspolitikát folytatott. Ezeket a forrásokat persze nem kezelhetjük kritikátlanul, hisz a polemikus szándék egyértelmű. De a 17., 18. századi egyházi periratok, amelyek az erkölcsi vétségek ügyében lefolytatott zárt egyházi tárgyalásokról készültek, arra utalnak, hogy nem hiába zörgött a haraszt. A 20. században már minőségi és kritikus hangú egyháztörténetek is megjelentek. A legismertebb Karlheinz Deschner Kriminalgeschichte des Christentums című munkája, amely a hatalommal való visszaélés különböző formáit vizsgálja.
MN: A pedofília mindig oly "közkedvelt" volt az egyházi emberek közt, mint ahogy a mostani botrányok sugallják?
PN: Szexuális visszaélés mindig is létezett, de az áldozatok változtak, a kamasz fiúk csak a 19. század második felében léptek a színre. Ennek két oka volt: a kamaszok alkalmazása ministránsként, akikben az egyház így is fel akarta kelteni a papi pálya iránti vonzalmat, a másik az internátusok tömeges elterjedése. Így azok a papok és szerzetesek, akikben felhalmozódtak a szexuális energiák, a tömegesen kéznél lévő kamasz fiúk felé fordultak. Ezt a szexuális nyomorúság motiválta szexnek, és nem klasszikus homoszexualitásnak vagy pedofíliának tekintem, hisz a "könnyebb elérhetőség" volt a legfőbb motivációja. Ezt bizonyítja az is, hogy a tettesek később gyakran kiléptek és normálházasságot kötöttek. Ők inkább a cölibátus alól próbáltak kibújni. Ráadásul a szexuális visszaélések mögött többnyire a hatalmi viszonyok állnak. A pap, a lelki vezető visszaélt a kamasz feletti hatalmával. Az internátusokban ez a hierarchikus viszony reprodukálódott. Bár előfordult a kollégákkal való viszony is, nem az volt a jellemző.
MN: A holland közvéleményt mennyire érte váratlanul az, amivel szembesülnie kellett?
PN: Amikor az USA-ban felszínre kerültek ezek az ügyek, nálunk is felvetődött a kérdés, hogy vajon történtek-e hasonló dolgok. A többség valószínűtlennek tartotta, mondván, hogy Hollandia liberálisabb és kevésbé görcsölt a szexualitással. Azt persze nem kalkulálták be, hogy a visszaélések többsége a szexuális forradalom előtt, az 50-es, 60-as években történt. És azt sem, hogy itt elsősorban nem a liberális vagy a konzervatív beállítottság a fontos, hanem a zárt intézmények léte és jellege. Én akkoriban úgy nyilatkoztam, hogy a 4-6 százalékos visszaélési arányt mutató amerikai adatok alapján nincs okom feltételezni, hogy nálunk ez alacsonyabb volt. Erre akkor, 2007-ben nagyon heves reakciókat kaptam.
MN: Őszinte-e az egyház megdöbbenése?
PN: Szerintem igen. A püspökök tudták, hogy van ilyen, de azt ők sem gondolták, hogy ez strukturális probléma.
MN: "Wir haben es nicht gewusst". Nem tudtuk - mondta néhány hónapja az egykori érsek, Simonis.
PN: Ezzel tulajdonképp azt akarta mondani, hogy nem tudták, hogy ilyen arányok léteztek. Azt állította, hogy hivatali idejének 40 éve alatt nyolc esettel találkozott. Utóbb kiderült, hogy ez nem igaz. Nem volt szerencsés a német formula használata sem, mert kellemetlen múltbeli asszociációkat ébresztett. Az viszont tény, hogy az internátusok nem tartoztak közvetlenül a püspökségek alá, így az ott történtek nem mindig jutottak az egyházvezetés tudomására.
MN: Miért a fiúkkal szembeni esetek kerültek előtérbe?
PN: Az első nagy port felvert cikket az oknyomozó újságírók egy szalézi rendi internátusban, fiúk sérelmére elkövetett ügyről írták, és innentől kezdve mindenki a fiúinternátusokra koncentrált. A lányintézményekből jóval kevesebb is volt. Azóta elvi döntés született arról, hogy kivizsgálják a lányokkal szemben elkövetett erőszakoskodásokat is, de arra a miniszter is felhívta a figyelmet, hogy nehéz meghúzni, hol a határ, mert az, amit ma már nem tartunk elfogadhatónak, például a testi fenyítés, az 50-es években még bőven megengedett volt.
MN: Mennyire megbízhatók a szinte egyetlen forrásnak számító áldozatoktól kapott információk?
PN: Nem tudni. Úgy 2000 bejelentés érkezett, és sok esetben az egyik történet egy másikkal áll szemben. A dolgot bonyolítja, hogy a tettes gyakran már nem is él. És nemcsak az emlékezet, hanem az érzékelés is megcsalhatja az embert. Elképzelhető, hogy amit a kamasz megfélemlítésnek érzékelt, azt a felnőtt nem annak szánta.
MN: Ön elégedett-e az egyház megbízásából felállított és a médiában sokat bírált Deetman-bizottság munkájával?
PN: A bizottság jó munkát végzett, mert egyértelműen strukturális problémaként mutatta be, azaz nem akarta elbagatellizálni a történteket. Persze a jelentésnek vannak gyenge pontjai is. Csináltak például egy becslést, ami 10 és 20 ezer közé teszi a lehetséges esetek számát, ennek alapja a bejelentések, az internátusok és a lakosság száma volt. Ez a fajta átszámítás erősen megkérdőjelezhető, nem beszélve arról, hogy a médiában ez már többnyire a "lehetséges" jelző nélkül jelenik meg. Míg Írországban öt jelentés négy év alatt, Hollandiában ez az egy másfél év alatt készült el. Míg Írországban a jelentés kevés konkrét esetet tartalmazott, de azokat mélyebben írták le, és a visszaélések jellegére koncentráltak, Hollandiában általános képet akartak adni. A bírálatokban kiemelt hangsúlyt kap, hogy a bizottság egyházi megrendelésre dolgozott, de a bírálók elfelejtik, hogy a tagok semmilyen formában sem kötődnek a katolikus egyházhoz. Az elnök protestáns, az egyháztörténésznek pedig komoly vitái vannak az egyházzal. De az volna a jó, ha a bizottság az igazságügyi miniszter megbízásából folytatná a vizsgálatot, és így még a látszatát is elkerülhetnék annak, hogy külső érdek mozgatja a kutatókat.
MN: Mi volna az áldozatok szempontjából legjobb megoldás?
PN: Nem a bűnösök felelősségre vonása, nem az anyagi kárpótlás az elsődleges, hanem az igazságszolgáltatás. Hogy az áldozatok történeteit meghallják, meghallgassák, az egyház pedig ismerje el az elkövetett bűnöket, nézzen szembe a múltjával. Az elején az egyház úgy tett, mintha a vizsgálóbizottság munkájához nem volna mondandója. A püspökök még mindig túl nagy távolságtartással kezelik a dolgokat, például ügyvédeken keresztül kommunikálnak. Az áldozatok viszont azt várnák, hogy a püspökök ne egyes személyekre mutogassanak, hanem mondják ki, hogy ami történt, az az egyház akkori szerkezetének volt a következménye. Azt is egyértelművé kellene tenniük, hogy az egyház átalakítására törekszenek, hogy ez ne ismétlődhessen meg.
MN: Hollandiában a 60-as évekbeli nagy fordulat óta mindig is egyoldalúan negatív volt az egyházakról élő kép, és szinte elfelejtődött, hogy például a kiugróan nagy adakozási kedv vagy az önkéntes munkában való intenzív részvétel az egyházak tevékenységének is köszönhető. Hogyan lesz e borzasztó történetek után valaha kiegyensúlyozottabb ez a kép?
PN: A negatív kép az 50-es, 60-as években gyökerezik, amikor az egyházak még nagy hatalommal rendelkeztek, és a híveket hihetetlen kontroll alatt tartották. Az elvallástalanodás Hollandiában nagyon - túl - gyorsan zajlott le, ezért alakult ki és maradt fenn az egyházakról élő egyoldalú kép. James Kennedy történész a "kötődéstől való kollektív félelemmel" magyarázza, hogy a hollandok irtóznak minden olyan intézménytől - egyházaktól, pártoktól, szakszervezetektől -, amely irányítani akarja a tagjait. De a katolikus egyház akkor jön ki ebből a helyzetből a legjobban, ha őszintén beismeri a bűneit. A mai holland társadalomban erős a szilárd értékek utáni vágy, a cinizmus áttörésének igénye. Az emberekben megvan a késztetés, hogy kiálljanak valami mellett, ami túllép az önérdeken. De hiába tekinti 50 százalékuk vallásos vagy spirituális beállítottságúnak magát, a többségük ezeket az értékeket már nem köti az egyházakhoz. Mivel erős a korábbi függéssel szembeni viszolygás, inkább független pozícióra vágynak. Az egyházak akkor cselekszenek a legjobban, ha meg tudják mutatni, hogy 2000 év tapasztalatuk van a spiritualitás és az idealizmus területén. De rosszul teszik, ha megpróbálják görcsösen maguk felé becsatornázni ezeket a vágyakat, melyek ma már sokkal inkább az internetes közösségi portálokon elégülnek ki.
MN: Miért van az, hogy - Írország kivételével - a "legkatolikusabb" országokból viszonylag kevés hír érkezik ilyen botrányokról?
PN: Olaszországban és Lengyelországban is megjelentek a sajtóban efféle esetek, de nem olyan tömegesen, mint itt. Az egyik ok a kultúrák különbsége. Hollandiában komoly hagyománya van annak, hogy egy intézmény legyen átlátható, tehát ha kiderül valami kellemetlen, nincs páni félelem a nyilvánosságtól. A nagyon katolikus országokban is megtörténik, hogy egy pap a barátnőjével él, de erről nem illik beszélni. Ott inkább a szégyenkultúra dominál, ami a becsület mindenáron való megőrzésére összpontosít. A másik ok a média eltérő szerepe. 1992-ben ír újságírók kiderítették, hogy egy püspöknek barátnője és gyermeke van. Az Irish Times, amely addig szinte csak pozitív híreket publikált az egyházról, vette a bátorságot az információ közreadásához - a főszerkesztő szerint ez fordulópontot jelentett a közgondolkodásban. Azóta a média vette át azt a szerepet, amit addig az egyház játszott. Ez a helyzet Hollandiában is. A média itt is - legalábbis a fenti tekintetben - egyfajta szekularizált egyház, amely kérlelhetetlenül ostorozza az erkölcsi visszásságokat. Olaszországban, Spanyolországban vagy Kelet-Európában viszont nem olyan erős és független a média, hogy ilyen szerepet tölthetne be.
MN: De miért tartott ilyen sokáig, amíg az áldozatok ki mertek lépni a nyilvánosság elé?
PN: Azoknak, akik valami nagyon megrázó élményen mentek keresztül, sokszor évtizedekre van szükségük ahhoz, hogy ezekről nyilvánosan is tudjanak beszélni. Gondoljunk csak a holokauszt-túlélőkre! Sokuk hitte úgy, hogy csak akkor tud tovább élni, ha nem bolygatja a múltat. Elgondolkodtató az is, hogy az áldozatok csak akkor szólaltak meg, amikor már meghaltak a szüleik, akik annak idején ezekbe az intézményekbe küldték őket. Mert jót akartak nekik... A harmadik tényező pedig a dominóeffektus. Az áldozatban akkor tudatosul, hogy ez nemcsak vele történt meg, amikor elolvassa egy másik történetét. A magányos áldozatoknak néha még bűntudatuk is van - ha ez csak velem történt meg, akkor nyilván én is hibás vagyok.
MN: Ön mit vár el a Vatikántól?
PN: A jelenlegi pápának előző beosztásából következően tudnia kellett ezekről a dolgokról, hisz utasítások is léteztek arra, hogy ezeket az ügyeket az egyházon belül kell megoldani. Bár a Vatikán ezt tagadja, az egyházi vezetők az idevonatkozó intézkedéseket így értelmezték. Ezeket az ügyeket ugyanis olyan egyházi bíróságok tárgyalták, amelyekben - a bevett gyakorlattal ellentétben - nem ültek világi hívek. Remélhetőleg a Vatikán is elismeri majd a felelősségét. Tarthatatlan az a levél, amit a pápa pár éve az ír katolikusoknak írt, és arról szólt, hogy a tettesektől kezdve az ír egyházi vezetőkig mindenki bűnös, csak a Vatikán nem. Eddig a Vatikán mindig a tények mögött kullogott, utólag bánta meg, amit már megtett. Jó lenne, ha most már elébe menne a történéseknek, és maga ösztönözné azokat az országokat, ahol még nem volt alapos vizsgálat, hogy legyen. Ez a lehetőség benne van abban a 2000-ben kiadott, Emlékezet és kiengesztelődés című szép pápai dokumentumban. Abban az enciklikában a szembenézés és a megtisztulás az egyik vezérfonal. Akkor az apropót a térítés kapcsán elkövetett erőszakos cselekmények adták. Hasonló megközelítésre van szükség ezen a területen is.
