A Republikánus Párt az elmúlt közel egy évben szinte minden hónapban felmutatott egy "soha jobbat" elnökjelöltet, aki 2012 novemberében biztosan legyőzi majd Barack Obamát. De ki emlékszik ma már Tim Pawlenty korábbi minnesotai és Rick Perry jelenlegi texasi kormányzóra, az anti-Obamaként felragyogó, majd aláhulló fekete menedzserre, Herman Cainre, vagy az evolúciót és az üvegházhatás káros hatásait bibliai alapokon tagadó, sajátos történelemszemléletű Michele Bachmann képviselő asszonyra?
Február közepére világos lett, hogy ez a republikánus előválasztás is kizárólag fehér férfiak között dől majd el - és a verseny a március 6-i szuperkedd után is folytatódik. E napon 10 államban döntöttek összesen 416 elnökjelölt-választó delegáltról - ez az augusztus végén Tampában tartandó republikánus konvenció (elnökjelölt-választó gyűlés) létszámának mintegy ötöde -, ám a legnagyobb esélyes, a volt massachusettsi kormányzó, a liberálisnak címkézett Mitt Romney nem aratott teljes győzelmet. A meccset a legutóbbi, Illinois államban tartott primary sem döntötte el, bár Romney itteni sikerével növelte az esélyét. Legesélyesebb kihívója most a markánsan konzervatív Rick Santorum, Pennsylvania korábbi kongresszusi szenátora és képviselője. A párt belső megosztottságáért és az előválasztási szavazatok elaprózásáért aktívan munkálkodik még Newt Gingrich (ő Bill Clinton második elnöksége idején volt a képviselőház elnöke), és Ron Paul, a Tea Party mozgalom (TP) egyik szellemi atyja, kongresszusi képviselő.
Az ultrakonzervatív Tea Party (cikkünket róla lásd: It's Party Time!, Magyar Narancs, 2010. szeptember 2.) az előválasztásokra egyetlen saját jelöltet sem küldött a harcba, jóllehet a TP a Republikánus Pártba mintegy beépülve jelentős győzelmet aratott a 2010-es, félidős kongresszusi választásokon (a képviselőház 242 fős jobboldali többségéből vagy 60 fő tekinthető kifejezetten TP-elkötelezettnek). A TP így is az előválasztási küzdelmek meghatározó szereplője maradt. Jelszavuk - "Vissza akarjuk kapni Amerikát!" - mind a négy republikánus jelölt retorikájában visszaköszön. Obamát zsigerből elutasítják, legfőbb céljuk, hogy végre ismét "a hagyományos amerikai értékeket" és az alkotmányosságot tiszteletben tartó elnöke legyen az Egyesült Államoknak. Könnyen előfordulhat azonban, hogy ehelyett csak a Republikánus Párt teljes szétesését sikerül majd elérniük.
Mit pipálhat ki Obama?
Barack Obama 2008-as kampányában a legtöbbet a "változásról" beszélt. Nem szimpla kormányváltást ígért, hanem a politika egészének átformálását, a végletes, kétpárti megosztottságon túllépő új politikát. Szándékainak őszinteségéről "körönkívülisége" szavatolhatott: szenátorként ugyan ő is ott ült a kongresszusban, de az országos politikában nem exponálta magát. A választási győzelem mámorában hamar meg is kapta a post-partizan, vagyis a "pártosság utáni" jelzőt. De hogy mindezt nem sikerült valóra váltania, azért csak részben tehető felelőssé.
A 2009-2010-re totális gazdasági krízissé dagadó pénzügyi válság tetőpontján lépett hivatalba, s látott neki a hitelét vesztett amerikai kormányzat újraépítéséhez. A gazdaságban nemigen volt választása: folytatnia kellett annak a mentőcsomagnak a végrehajtását, amit a pénzügyi szektor összeomlásának megakadályozására kétpárti egyetértéssel indítottak be még 2008 őszén. Az pedig már a saját kezdeményezése volt, amikor a még mindkét házban demokrata többségű kongresszus egyfajta második New Dealként 2009 februárjában elfogadta a 787 milliárd dolláros gazdaságélénkítő csomagot is (American Recovery and Reinvestment Act). A republikánusok az ilyen kiterjedt állami gazdaságpolitikát természetesen elutasították, ahogyan ezt tették az autóipar megmentésére szolgáló programmal is. Mitt Romney szerint minden ilyen "szocialista" beavatkozás káros - a kormányzatnak nem megmenteni kellett volna az adófizetők pénzén az amerikai autóipart, hanem hagyni csődbe menni.
Obama másik nagyszabású szakpolitikája az egészségügy reformja volt, amit 2010-ben fogadott el a törvényhozás. Több évtizedes demokrata álom valósult meg ezzel: az általános egészségbiztosítási rendszer már az 1960-as években, Lyndon B. Johnson elnök programjában is szerepelt, de életre hívni még Bill Clintonnak sem sikerült. Obama a gazdasági válság kellős közepén vezette be - és ha magára vonta is emiatt a republikánusok haragját, akik mindenféle szocialistának, sőt kommunistának elmondták, a tényleges és a potenciális demokrata választók ezt a reformot egyöntetűen támogatják. Még ha nem is minden részletében: azzal például sokan nem értenek egyet, hogy az általános egészségbiztosítási díjat nem fizetőkre bírságot vessenek ki. Ezt az előírást 2011 augusztusában a virginiai legfelsőbb bíróság is alkotmányellenesnek mondta ki - most a szövetségi legfelsőbb bíróság előtt van az ügy, várhatóan még a nyáron lesz ítélet. Ám ha a törvény egyes passzusait alkotmányellenesnek is ítéli a Supreme Court, tény marad: Obama és a demokraták megteremtették annak a lehetőségét, hogy minden amerikai állampolgár egészségügyi ellátáshoz jusson. És meglehet, sok republikánus szavazót mozgósít ez a törvény 2012 novemberében Obama ellen - a felmérések szerint ennél jóval többet hoz majd az elnöknek a latinok és az alacsonyabb státuszúak körében.
Nem mintha az Obama-adminisztráció az elejétől koherens válságkezelési tervvel rendelkezett volna. Az elnöki tanácsadók egy része a gazdaságélénkítést és a munkahelyteremtést, másik részük az államadósság és költségvetési hiány csökkentését szorgalmazta - és a fent sorolt gazdaságélénkítő programok elfogadása után, 2010-től 2011 őszéig az utóbbiak álltak nyerésre. 2010 novemberében ráadásul a Demokrata Párt elveszítette többségét a képviselőházban, és politikai patthelyzet alakult ki. Ilyenkor hiába terjeszt be bármilyen törvényjavaslatot az elnök - az ellenzéki törvényhozási többség aligha lesz érdekelt ezek feltétel nélküli támogatásában. Hosszú és meddő kétpárti alkudozások kezdődtek, melyek tavaly nyáron az adósságplafon ügyében csúcsosodtak ki (lásd: Melegszik, Magyar Narancs, 2011. július 28.). Talán az elnök mérte fel rosszul a mozgásterét, amikor gyors kompromisszumra számított a republikánusokkal, talán a megrögzött Tea Party-képviselők ellenállása volt az oka - de a megállapodás az utolsó pillanatban jött létre, amikor már az ország fizetésképtelensége volt a tét. Obama ezután döntött: a fiskális szigor, az államadósság és a költségvetési egyensúly helyett a fő gazdaságpolitikai cél ismét a munkahelyteremtés lett, még ha 2011. szeptemberi törvényjavaslatát (American Jobs Act) a kongresszus egyelőre ad acta tette is. Emellett szóltak a politikai megfontolások is. A ciklus második felében már illett valami eredményt is felmutatni, s ezt az elnök a történelmi csúcsot elért munkanélküliség csökkentésétől várta, míg a republikánusokkal kötött adósságplafon-kompromisszum egyik fő eleme, a tízéves kiadáscsökkentési program kevésbé minősült sürgetőnek.
Obama teljesítményét persze nem csak a gazdaságpolitikán kell lemérnünk. Az elnök választási ígéretéhez híven az Egyesült Államok hadserege kivonult Irakból; miközben az afganisztáni szerepvállalás - Bin Ládin megölése dacára - továbbra is kérdőjelekkel terhes. A jobboldal szerint Obama a Bush-kormányzat külpolitikájának bírálatával "lejáratta" az Amerikai Egyesült Államokat, a baloldal Guantanamo helyzetének rendezetlenségét kéri rajta számon. Obama nem ért el teljes sikert a szimbolikus, alapjogi kérdések rendezésében sem. A még Clinton elnöksége alatt elfogadott don't ask, don't tell (ne kérdezd, ne mondd el) törvény a melegek előtt nyitotta meg a katonai pályát - ezt 2011 nyarán eltörölték. Nincs valódi változás az illegális bevándorlókkal szembeni bánásmód és a melegházasság kérdésében sem. Az előbbiről a szövetségi kormányzat részben joggal hivatkozhat arra, hogy ez döntően tagállami hatáskör; a melegházasságot szövetségi szinten tiltó törvény (DOMA, Defence of Marriage Act, 1996) hatályon kívül helyezésére viszont csak halvány próbálkozások történtek, noha az elnök 2009-ben erre is ígéretet tett.
Bemerevedő jobboldal
Obama kommunikációjában továbbra is kitart az egységes Amerika retorikája mellett. Ilyen helyzetben logikusan azt várnánk, hogy a republikánusok is hasonló regiszterben szólalnak meg, és olyan elnökjelöltet választanak maguknak, aki a középen álló, ingadozó, a pártok felé nem elkötelezett medián szavazót tudja becserkészni.
Mindaddig - úgy a 70-es évek elejéig -, amíg az elnökjelöltségért folytatott küzdelmeket (mindkét pártban) a pártelitek döntötték el, ez nagyjából így is zajlott. Ekkoriban az elnökjelölt-választó konvenciók összetételét a párt hivatalos személyiségei (képviselők, kormányzók, szenátorok, párttisztviselők) határozták meg. Ám azóta megváltoztak az előválasztások szabályai, s azt már a legutóbbi, 2008-as primaryk is megmutatták, hogy a pártvezetés véleménye nem feltétlenül esik egybe az aktivistákéval és az elkötelezett választókéval. Ha a demokrata párteliten múlik, bizonyosan Hillary Clinton lett volna a liberális jelölt; a másik oldalon győztes John McCain pedig az előválasztásokon leadott összes szavazatnak csupán 46 százalékát szerezte meg. McCain azért tudott mégis nyerni, mert a szavazatok három jelölt között oszlottak meg - és a jobboldalnak e belső megosztottság miatt azóta sincs vezetője Amerikában. Vannak ugyan meghatározó személyiségei, például John Boehner, a képviselőház elnöke, de ő még a saját többségét sem uralja - a Tea Party eszméi mellett elkötelezett képviselők vele szemben is összezárnak, ha kell.
Most, minthogy a harc egyelőre nem a párton kívüli, hanem a párton belüli szavazatokért folyik, mindenki azt igyekszik megmutatni, hogy miben konzervatívabb, jobboldalibb, keresztényebb, mint riválisai; bármilyen kompromisszum a demokratákkal a Republikánus Párt, az "igazi konzervativizmus" elárulását jelenti. Ahogy élesedik a meccs Romney és Santorum között, úgy válik egyre világosabbá, hogy a jelöltek nem a középre húzás taktikáját választják - inkább az előválasztásokon az átlagos republikánus választóknál sokkal aktívabb és tőlük erőteljesen jobbra álló teásoknak udvarolnak.
Ám egyikük sem ideális TP-jelölt: a felmérések szerint egyikük sem élvezi a kiterjedt, sok helyi és tagállami szervezetből álló mozgalom összességének támogatottságát. Santorum katolikus, amit a protestáns keresztények legalábbis némi fejcsóválással vesznek tudomásul. Gingrich harmadik feleségével él együtt, és vallási elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban, hogy minden házasságkötésekor felekezetet is váltott. Paul pedig olyannyira elutasítja az Egyesült Államok nemzetközi szerepvállalását és katonai beavatkozásait, hogy a TP-híveknek is csak a 7 százaléka tartja őt megfelelő elnökjelöltnek. Bár a TP szellemi atyjaként tiszteli őt, és népszerűsége a mozgalomban átütő, azt még a legelvakultabb teások is tudják, hogy a Republikánus Párt elnökjelöltje aligha hirdethet izolacionista külpolitikai programot: ez az amerikai érdekek, a nagyhatalmi státusz elárulása lenne.
Paradox módon legkevésbé a jelenlegi esélyes, Mitt Romney lopta be magát a TP-hívek szívébe. Nem az a baj vele, hogy gazdag, és nem is az, hogy a szegényekről rendre az itthon Lázár Jánostól megismert lenézéssel nyilatkozik; de Massachusetts állam kormányzójaként szinte pontosan ugyanazt az általános egészségbiztosítási rendszert vezette be, amit 2010-ben Obama. (A demokraták minduntalan emlékeztetik is republikánus kritikusaikat arra, hogy hozott anyagból dolgoztak.) Viszont Romney mellett szól, hogy egyedül neki van kormányzati tapasztalata - a másik három jelölt politikai pályafutását a törvényhozó hatalmi ágban töltötte, márpedig emberemlékezet óta (a 2008-ban elbukó John McCain kivételével) nem volt olyan republikánus elnökjelölt, aki ne kóstolt volna bele korábban a végrehajtó hatalomba.
A még versenyben lévő négy jelölt mindegyike adó- és államadósság-csökkentést, az állami gazdaságélénkítő programok helyett a gazdaság "feltámasztását" ígéri (nem említve, hogy a költségvetési hiány és az államadósság a Bush-kormányzat nyolc éve alatt szaladt el, ahogy azt sem, hogy a GDP, ha nem is eget verő mértékben, de növekszik). Továbbá szigorú bevándorláspolitikát, a költségvetésben kiadáscsökkentést, elsősorban a szociális juttatások terén, az általuk csak Obamacare-nek hívott egészségbiztosítási reform teljes felszámolását. A "hagyományos amerikai értékek" feltételen hívei, a központi kormányzat kiterjedését és egyes intézkedéseit alkotmánysértőnek tartják (hisz az 1787-es szövegben egy szó sincsen az oktatási tárcáról vagy a jegybankról). Elkötelezettek a DOMA védelmére (és ezzel a melegházasság teljes tilalmára) meg az abortusz szigorítására - Paul és Santorum abszolút abortuszellenes, az utóbbi a nők munkába állásában is a sokat emlegetett amerikai értékek tagadását látja. Elutasítják a drogliberalizáció minden formáját. A helyzetet némiképp bonyolítja, hogy az adózásellenes, mindenfajta állami beavatkozást elítélő TP-hívek már csak koruknál fogva is kifejezetten elkötelezettek az idősek egészségügyi ellátását biztosító Medicare-program mellett, amit még Johnson elnök hivatali idejében, 1965-ben hoztak létre. Igaz, azt is rendre hozzáteszik, hogy a Medicare csak annak járjon, aki "megérdemli", vagyis rendes, dolgos életet élt, és adójával hozzájárult a közös kasszához. Hogy az egyéni hozzájárulás messze nem fedi le a későbbi kiadásokat, valamint, hogy a republikánusok és teások által követelt kiadáscsökkentés eminensen érintené az évről évre több pénzt igénylő Medicare-t is, az amerikai költségvetés egyik legnagyobb tételét - nos, ezek az ellentmondások feloldatlanul maradnak a TP-hívekben.
Az előválasztási kampány nyilvános és a jelöltek extrém, de legalábbis erőteljesen jobboldali és konzervatív hitvallásait egész Amerika hallja. Márpedig az ingadozó és független (independent, párton kívüli) szavazók nagy részét e republikánus retorika meglehetősen hidegen hagyja, ha épp nem irritálja. Őket a munkanélküliség alakulása, a munkahelyek védelme és az infláció érdekli - a jobboldali jelöltek ezekről nem sokat beszélnek, minduntalan megígérik viszont, hogy nem fognak adót emelni. Csak hát - Obama sem emelt. Viszont a 2009. októberi mélypont (10 százalék) után, ha lassan is, de csökken a munkanélküliség: tavaly év elején 9 százalék körül állt, idén január-februárban pedig már 8,3-nél. A szigorú bevándorlási politika, a szociális állam leépítése a felmérések szerint automatikusan elriasztja az egyre növekvő és választásokon egyre aktívabbnak tűnő spanyol ajkú kisebbséget és a feketéket. Még ha úgy érzik is, hogy Obama sokszor cserbenhagyta őket, el fognak menni, és a GOP jelöltje ellen fognak szavazni. Ha Obamára, akkor rá.
Elutasítva
A számok szerint a favorit most Romney, ám a számok csalókák: a legtöbb államban ugyanis a három inkább TP-kompatibilis jelölt eredményei elérik, esetenként meg is haladják a Romneyra adott szavazatok mennyiségét. (Az eddig megtartott 32 előválasztásból Romney csupán négyszer végzett 50 százalék felett.) Nem véletlen, hogy egyre többször merül fel a lehetősége annak, hogy Gingrich és Paul visszalépjen Santorum javára. Ám ennek az extremizálódási folyamatnak a károsultja - amint a Pew Research Center friss felmérése is mutatja - maga a Republikánus Párt. A Demokrata Párt támogatottsága minden egyes társadalmi csoportban, nemre, bőrszínre, keresetre tekintet nélkül, magasabb - és ez igaz a republikánusok elutasítottságára is. Még ha nem is szimpatikus valakinek a demokrata program, a jobboldal még rettenetesebbnek tűnik. Obama egyetlen esélyes kihívója a mérések alapján Romney lehet - az elmúlt hónapokban, egészen februárig fej fej mellett haladtak (48-48 százalék). Ám Obama az összes szavazó körében most már több mint 10 ponttal vezet (54-42). És minél jobban megismerik a választók a lehetséges jobboldali elnökjelöltet, annál inkább csökken az összes szavazó körében mért népszerűségük - és nő a hivatalban lévő elnök támogatottsága. Azt azonban senki nem állítja, hogy a republikánusoknak egyáltalán ne lenne esélyük. A Tea Party-híveket nem tántorítaná el a részvételtől az sem, ha a "túl liberális" Romneyra kell majd szavazniuk - inkább ő, mint újabb négy évig a fekete ember a Fehér Házban. Obamának sem lesz könnyű - noha jelenleg neki segít, hogy sajátos "ellenzéki" pozícióban, törvényhozási többség híján állandóan a kongresszusra (és annak republikánus képviselőházi többségére) mutogathat: ők a kerékkötői a 2008-ban beígért, a megvalósultnál is jelentősebb, igazi változásnak.
