Lassan mindennapossá válik, hogy a Kreml parancsait követve orosz állampolgárok, illetve erőszakszervezetek durván beavatkoznak más országok életébe. Az elmúlt hetekben bizonyossá vált, hogy a moszkvai katonai hírszerzés emberei szinte mindenütt felbukkantak, ahol Moszkva számára kínos ügyet tárgyaltak, legyen az a doppingbotrány vagy a Novicsok ideggáz azonosítása. A Szkripal-ügy, azaz az átállt orosz hírszerzőtiszt elleni merénylet – igaz, csupán a jéghegy csúcsaként – azt is megmutatta, hogy milyen magasra érnek egy-egy ilyen akció szálai.
Július elején a görög hatóságok kiutasítottak két orosz diplomatát, másik kettőtől pedig megtagadták a beutazást: az indoklás szerint az illetők megpróbáltak beavatkozni Görögország belügyeibe és veszélyeztették az ország biztonságát. Görög sajtóértesülések szerint a diplomaták törvénytelen módon próbáltak érzékeny információkhoz jutni, miközben álhíreket terjesztettek és hivatalnokokat fizettek le. Athén szerint Moszkva nemcsak az államapparátus tagjait környékezte meg, de az ortodox klérust is. (Eszköze ebben a patinás hangzású Imperátori Pravoszláv Palesztin Társaság volt.) Moszkvának ezzel azt a Görögországot sikerült magára haragítania, amelyik idén márciusban még tartózkodott attól, hogy a Szkripal-ügy miatt orosz diplomatákat utasítson ki, és NATO- és EU-tagállam létére hagyományosan szót értett Moszkvával. Most az orosz külügyi szóvivő Athén döntését „mocskos provokációnak” nyilvánította és súlyos következményekkel fenyegette meg az országot.
| ||
A durva orosz hangnem meg is tette a hatását: a méltóságukban megsértett görögök válasza szerint az orosz magatartás jól példázza Moszkva más államokkal szembeni tiszteletlenségét; Athén nem sokkal később egy tucatnyi orosz ortodox pap görögországi beutazását is megtagadta, szeptember elején pedig a szentpétervári metropolita is hiába folyamodott vízumért.
Balkáni kalandok
Macedóniában szeptember végén véleménynyilvánító népszavazást tartottak arról, hogy az ország hivatalos neve Észak-Macedóniára változzon. Az érvényesség és az igenek győzelme gyorsan – egyszerű parlamenti többséggel kinyilvánítva – megnyitotta volna az utat a közel három évtizedes görög–macedón viszály lezárása, s ezzel Macedónia NATO- és EU-tagsága felé. (Erről lásd: A keskeny ösvény, Magyar Narancs, 2018. október 4.) A referendum erősen foglalkoztatta Moszkvát. A macedón elhárítás tavalyi jelentése szerint a Kreml már 2008-ban is megpróbált az ország belügyeibe beavatkozni, hogy megakadályozza nyugati integrációját. Most a görög–macedón viszonyt próbálta élezni, a Facebookon kampányt indított a referendum bojkottjára, a közösségimédia-felületeken hamis információkat terjesztett, egyebek közt azt, hogy egy macedóniai hadgyakorlaton az amerikaiak gyengített urántartalmú lőszereket vetettek be. És fenyegetőzött is. Oroszország szkopjei nagykövete figyelmeztette a macedónokat: ha belépnek a NATO-ba, országuk Moszkva legitim katonai célpontjává válik. Oknyomozó újságírók arra is találtak bizonyítékokat, hogy a „Kreml trolljai” igyekeztek viszályt szítani a macedónok és a lakosság mintegy negyedét kitevő albánok között. A Görögországban élő orosz multimilliomos, Ivan Szavvidi is tetemes összeget áldozott arra, hogy macedón politikusokat, nacionalista szervezeteket és konfliktust provokálni kész focidrukkereket vásároljon meg.
A népszavazás az alacsony részvétel miatt érvénytelen lett: Macedóniában – ellentétben a 2016. októberi montenegrói puccskísérlettel – az oroszok sikeresnek bizonyultak. Ám e győzelem pirruszinak bizonyult: a parlament ugyanis – az ellenzéki képviselők egy részének átállása után – kétharmados többséggel megszavazta a névváltoztatást.
Északi irányok
Október 6-án parlamenti választást tartottak Lettországban. Aznap ismeretlenek feltörték a legnagyobb lett közösségi portál, a Draugiem honlapját, amelyen orosz propagandaüzenet jelent meg és megszólalt az orosz himnusz, háttérben az orosz elnök portréjával. Putyin fényképének felső részében ez volt olvasható: „Lett elvtársak, ez Önökre tartozik! Oroszország határainak sehol sincs vége. Az Orosz világ mindenkit össze tud és össze kell, hogy fogjon, aki számára drága az orosz szó és az orosz kultúra, bárhol is éljen – Oroszországban vagy annak határain túl.” „Használjátok minél gyakrabban azt a szóösszetételt, hogy Orosz világ!” – tanácsolta végül az üzenet. A támadást ázsiai országok IP-címeiről indították, ám nem lehetett kétséges, hogy a háttérben orosz hackerek álltak, azzal a céllal, hogy megtolják a rigai főpolgármester, Nil Usakov által irányított, oroszbarát Szoglaszije pártot. De hiába nyerte meg a szervezet ezúttal is a választást, senki nem akar vele koalícióra lépni.
Október eleji hír az is, hogy a Kreml a katonai hírszerzés különleges alakulataihoz tartozó katonákat dobott át Líbia keleti részébe. Abba a két tengerparti városba – Tobrukba és Bengáziba – telepítették őket, ahol már korábban feltűntek az egyik orosz magánhadsereg, a Grupa Vagner fegyveresei. De nemcsak a vagneristák (vagnerovci) jelentek meg itt, hanem a hadihajók ellen bevethető Kalibr-robotrepülők indítóállomásai és az első SZ-300-as légvédelmi rakétaütegek is. Líbia e területeit a nemzetközi közösség által elismert kormánnyal szemben álló Halifa Haftár tábornok csapatai ellenőrzik, s Oroszország már egy ideje nyíltan támogatja őt. A tábornokot 2016 novemberében Moszkvában fogadta Szergej Lavrov külügyminiszter, majd az akkor a Földközi-tengeren állomásozó orosz anyahajó, a „Kuznyecov admirális” fedélzetén a honvédelmi miniszter, Szergej Sojgu is.
| ||
Moszkva célja Líbiában egy újabb, Európára zúduló migrációs hullám kiprovokálása lehet: ha sikerül ellenőrzése alá vonni a líbiai tengerpart egy részét, komolyan számolni kell ezzel a fenyegetéssel. A briteket az is nyugtalanítja, hogy a kikötők, amelyekben orosz hadihajók állomásozhatnak, a korábbiaknál jóval közelebb esnek Gibraltárhoz. A líbiai jelenlét révén Moszkva destabilizálja az észak-afrikai ország kőolaj-kitermelését is. Az orosz különleges erők líbiai felbukkanását nemcsak a brit sajtó szellőztette meg, de az egyik vezető moszkvai üzleti lap, az RBK is írt róla, az orosz védelmi minisztériumhoz közel álló források pedig megerősítették az újság értesüléseit. És bár a londoni orosz nagykövetség tagadta a líbiai jelenlétet, csak idő kérdése, hogy a Kreml elismerje: újabb válsággócban foglalt pozíciót.
Mindezekhez képest epizódnak tűnhet az a nagyszabású akció, amelyet a finn rendőrség és titkosszolgálat hajtott végre egy máltai útlevéllel rendelkező orosz üzletemberrel szemben. Az Airiston Helmi nevű cég titokzatos képviselője az elmúlt években több millió euróért kis finn szigetek sorát vásárolta fel Turku közelében. A vásárlások önmagukban talán még nem is keltettek volna gyanút, ha az állítólagos üzletember nem kezdett volna el építkezni. A szigeteken felhúzott építmények ugyanis – köztük valamennyi szigeten egy-egy helikopter-leszállóhely – aligha alkalmasak arra, hogy legálisan anyagi hasznot hajtsanak gazdájuknak. Mi lehetett a vállalkozás célja, és ki finanszírozta? Az egyik magyarázat a pénzmosás lehet; a másik pedig az a ma még hihetetlennek tűnő terv, hogy egyszer majd „vendégeket” lehessen fogadni e szigeteken.
A szigetvásárlások miatti aggodalom úgy már nem is tűnik annyira megalapozatlannak, ha felidézzük, hogy Moszkva az elmúlt hónapokban jelentős katonai fejlesztéseket hajtott végre az ország nyugati peremén lévő enklávéban, a kalinyingrádi területen. A műholdfelvételek tanúsága szerint a II. világháború óta Oroszországhoz tartozó egykori Kelet-Poroszországban felújították a nukleáris fegyverek tárolóhelyeit, és komoly építőmunkát végeztek azon a rakétabázison, ahol a nukleáris töltettel is felszerelhető harctéri rakétákat, az Iszkandereket tartják hadrendben. Látványosan fejlesztették a területen található egyik katonai repülőteret, a Cskalovszkijt, valamint a Primorszk közeli katonai raktárakat is. Az utóbbi helyszínen Moszkva negyven új bunkert épített.
| ||
Az viszont nehezen érthető, hogy ezekre az építkezésekre, a katonai fejlesztésekre, s úgy általában a más országok belügyeibe avatkozásra miért van szükség, ha Putyin komolyan gondolja mindazt, amit október 18-án a Valdaj Klub Szocsiban rendezett találkozóján mondott. Az orosz elnök ekkor arról beszélt, hogy országa hatalmas, ezért nincs szüksége mások területeire. Leszögezte azt is, hogy „egy olyan országnak, amelynek olyan a védelmi rendszere és olyan, a függetlenségét és szuverenitását megvédeni kész lakossága van, mint amilyen Oroszországnak, nem kell félnie semmitől”. Biztosította a világot arról is, hogy Oroszország nem fog megelőző nukleáris csapást mérni senkire. Atomfegyvert Moszkva csak akkor vet be, ha bizonyosságot nyer arról, hogy „valaki, egy potenciális agresszor csapást mér Oroszországra”. Az agresszornak azonban tudnia kell – folytatta Putyin –, hogy nem kerülheti el a válaszcsapást, és mindenképpen megsemmisül. Majd hozzátette: „mi, mint az agresszió áldozatai, mi, mint mártírok a paradicsomba jutunk, míg ők simán csak megdöglenek, mert még arra sem lesz idejük, hogy bűnbocsánatot nyerjenek”.
Ez a viccesnek szánt, ám szerfelett durva retorika nem először bukkan fel Putyin megnyilatkozásaiban; a Krím annektálása óta az orosz elnök számtalanszor fenyegetőzött nukleáris háborúval. Ez azért is meglepő és aggasztó, mert ilyet már a késői Szovjetunió vezetői sem tettek: a Brezsnyev-érától kezdve elég józanok voltak annak belátásához, hogy felette kockázatos ez a fajta ijesztgetés. Putyin azonban ezt már évek óta nem érzi – vagy ha érzi is, úgy gondolja, ura a helyzetnek. Pedig egy ideje úgy tűnik, az orosz elnök helyzete távolról sem olyan stabil, mint akár egy éve: bizalmi indexe tavaly novembertől nagyot zuhant. Az már korábban is megesett, hogy a kormányzó párt, az Egységes Oroszország támogatottsága erőteljesen csökkent, legutóbb 2011-ben – ám Putyin népszerűsége még ekkor sem szakadt be. Most viszont nemcsak a hatalompárt gyengélkedik, de Putyin is. Meglehet, éppen ez a magyarázata annak, hogy a Kreml tovább játssza a mindenütt erőt mutatni akaró nagyhatalom szerepét.
