A nemzeti kártya talonban maradt. Hol vannak már azok az idők, amikor vezető lapok bélyegezték meg ellenségként a magyar kisebbségi pártot, a VMDK-t (a maga 140 ezer magyar szavazatával) - már VDMK sincs! Az idei kampányban elmaradtak a magyarellenes incidensek. Öröm volt nézni, ahogy a két nagy, a Demokrata Párt meg a Seselj-féle Radikális Pártból kivált Szerb Haladó Párt udvarol a VMSZ-nek. Utóbbi a belügyminiszteri tárcát kínálta, az előbbi pedig nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy neki köszönhető Európa legjobb kisebbségi törvénye.
A két ország kölcsönös megbecsülése is feltűnő volt: a rendszerváltás óta soha még nem dicsérte ennyire Szerbia kisebbségi politikáját magyar kormány. Belgrádnak az EU-csatlakozás folyamatában rendkívül jól is jön ez, hiszen Románia és Bulgária távolról sem ennyire elégedett, hovatovább a vétójogukkal fenyegetőznek.
E nagy összeborulás köszönhető valamelyest egy félreértésnek is. A magyar kormány ugyanis úgy tudja, hogy Szerbia módosította a restitúciós törvényt. A szerbiai parlamenti képviselők pedig úgy tudják, hogy egy betűt sem változtattak rajta. Hoztak ellenben egy új törvényt, ami csak abban különbözik a régitől, hogy három kisebb bácskai település magyar áldozatainak ügyét, akiket a kollektív bűnösség jogcímén végeztek ki, illetve fosztottak meg vagyonuktól, könnyített bírósági eljárásban vizsgálják felül. A többiek - vagyis a jelentős többség - örökösei viszont polgári bíróság előtt kénytelenek bizonyítani felmenőik ártatlanságát: esetenként, mindenki külön-külön. Nos, ilyen rehabilitációs eljárás eddig is létezett; épp e hónapokban folyik Draza Mihailovic csetnik vezér pere, amely minden valószínűség szerint rehabilitálja nevezettet, leginkább a szerb parlament ama deklarációjának értelmében, mely szerint a Hitler oldalán is harcoló, erősen kommunistaellenes csetnikek antifasiszták voltak...
A mérleg nyelve
A szociális ígéretek is jócskán halkultak, végtére a négy évvel ezelőttiek sem váltak valóra. A munkanélküliség nőtt, az életszínvonal csökkent, a külföldi befektetők elmaradoztak, a lakosság 80 százaléka elégedetlen. Persze nem kampány a kampány valamiféle ígéretek, változások belengetése nélkül, viszont az eredmények ismeretében biztosra vehetjük, hogy a következő ciklusban még a legalapvetőbb változásokra sem lehet számítani.
Az egyre erősödő pártellenes hangulattól berezelt pártok a kampány elején nyilvános szerződést írtak alá, amelyben ígéretet tettek, hogy megszüntetik a pártok uralmát a társadalom felett. Szerbiában ugyanis a pártok nemcsak a végrehajtó hatalomban foglalják el jogos helyüket, de ott vannak mindenütt, a fontosabb intézményekben, a sajtóban, s döntő szavuk van a munkahelyek elosztásában is. A kampány során vezető politikusok ismerték el, hogy még a takarítónőknek is be kell iratkozniuk abba a parlamenti pártba, amelyiknek hatáskörébe tartozik a munkáltatójuk.
Nagy társadalmi tanácstalanságot jelez a "fehér szavazólap mozgalom" viszonylagos sikere, amely azt sugallta a szavazóképes polgároknak, hogy ne adják voksukat egy jelöltre sem, érvénytelenítsék a szavazócéduláikat, firkáljanak rá ákombákomokat, vagy más módon tüntessék fel rajta, hogy nem hajlandók belépni a pártok választásnak hazudott csapdájába - a rajzoló szófogadatlanok 4,3 százalékot tettek ki végül. Tanácstalanságra utal az alacsony részvételi arány is, a polgárok alig 60 százaléka járult az urnákhoz, s ez - tekintettel a felfokozott várakozásokra - kétségkívül szerénynek mondható.
A Demokrata Párt (DS) vezette koalíciónak sikerült kieszközölnie Szerbia tagjelölti státusát az EU-ban, de ez idén már nem jelent akkora vonzóerőt, mint négy-öt éve. Növekedett az euroszkepticizmus, és erősödik a keleti alternatíva híveinek a hangja: a nemzeti jobboldalon egyre gyakrabban hivatkoznak a brüsszeli központtal vitázó Orbán Viktorra. Egyre többet hallani Oroszország, Kína és - minő meglepetés! - Azerbajdzsán nevét.
Szerbia ugyan kilépett a kilencvenes évekből, de nem lépett be a 2010 utáni évekbe. Az a program, amit Djindjic pártja, a Demokrata Párt Milosevic bukása előtt és után kialakított, egyelőre nem tudott megújulni. Nyilván balszerencséjük volt, hogy a 2008-as parlamenti választásokon nem tudtak meggyőző többséget szerezni, így kénytelen voltak koalícióra lépni kisebb pártokkal, amelyek folyamatosan szívták a vérüket, közönségesebben szólva zsarolták őket mindennel, ami csak az eszükbe jutott. A mostani kampányra némelyikük már teljesen elpimaszodott: a Szerbiai Szocialista Párt (SPS) vagy az Egyesült Régiók Pártja (URS) például úgy lépett fel, mintha ellenzékben lettek volna, nem pedig kormányon. A Szerbiai Szocialista Párt ezzel meg is duplázta szavazói számát, a Demokrata Párt bázisa pedig jelentősen csökkent. Így Milosevic utódpártja, az SPS dönti el, ki alakíthat kormányt.
Három úton ugyanoda
Az eredmények egy csodálatos barátság folytatását ígérik: a DS (68 mandátum a 250-ből) kiegyezhet a szocialistákkal (48 mandátum), akik elnöke, Ivica Dacic azonban már a választások éjszakáján kijelentette, hogy nem adják könnyen a kezüket, mert szerinte az idei választások erkölcsi győztese pont a Szocialista Párt. Gyakorlatilag ezzel a levegővel be is jelentette igényét a kormányfői tisztségre. Csakhogy ők ketten még kevesek a kormányalakításhoz, szükségük lesz az Egyesült Régiók Pártjára vagy a Liberális Pártra is, továbbá a kisebbségi pártok valamelyikére, amelyek között ott figyel a VMSZ 5 képviselője is.
A másik lehetőség, hogy a legtöbb mandátumot szerző Szerb Haladó Párt (SNS, 73 mandátum) szövetkezik a szocialistákkal, és csatlakozik hozzájuk Vojislav Kostunica volt állam- és kormányfő Szerbiai Demokrata Pártja (DSS, 20, esetleg 21 mandátummal). Tomislav Nikolicnak, a Szerb Haladó Párt elnökének hívó szavára a kisebbségek is beléphetnek ebbe a kormánykoalícióba, kérdéses azonban, hogy milyen feltételekkel.
Mindkét változat ingatag, belső ellentmondásokkal terhelt koalíciót eredményezhet csak. Van egy harmadik megoldás is, ami ugyan ma még abszurdnak tűnik, de nem teljesen lehetetlen, ez a Demokrata Párt és a Szerb Haladó Párt nagykoalíciója, amelyhez adott esetben csatlakozhatnak kisebbségi pártok is. Ez a koalíció sem úszhatja meg a folyamatos belső csatározásokat, de legalább stabil többséggel rendelkezne.
Mindez persze csak az elnökválasztás - két hét múlva esedékes - második fordulója után dől el. Az első fordulóban Boris Tadic alig néhány százalékkal előzte meg Tomislav Nikolicot. Aki győz, jobb tárgyalási feltételekkel ül a koalíciós tárgyalóasztalhoz. De nyerjen bárki is, biztosan hibrid kormány alakul, amelyre nehéz idők várnak: kívül-belül.
A magyarokPásztor István, a VMSZ elnöke budapesti látogatásakor a vajdasági magyarság nevében biztosította Orbán Viktort a vajdasági magyarság támogatásáról a Brüsszellel vívott szabadságharcában. Orbán Viktor cserébe megígérte, hogy besegít a választási hadjáratban a VMSZ-nek - tartotta is a szavát. Pásztor a 240 ezer magyar választópolgár voksa közül 100 ezret kívánt. Szerény cél, de megbecsülendő, hiszen a sikere a bizalomvesztés végét jelezné, ami pillanatnyilag a legfontosabb délvidéki feladat. Úgy tűnik, ha a százezret nem is érte el, de megközelítette, és a kisebbségi küszöb miatt a VMSZ öt mandátumot szerzett az eddigi négy helyett. A többségi pártoknak 5 százalék a küszöb, kisebbségieknek 0,4. Az első számadatok arról tanúskodnak, hogy a helyi önkormányzatokban viszont veszített pozícióiból a VMSZ. Szabadkán növelte előnyét a Demokrata Párt, a jelentős magyar többségű Adán pedig fölényesen győzött - más községekben is érzékelhető ilyen tendencia. A végleges adatok remélhetőleg javítanak valamit az összképen. |
