"Nem tudok jobbat az összefogásnál"

Wolf Kaiser történész, a Wannseei Konferencia Háza oktatási igazgatója

  • L. Horváth Katalin
  • 2012. június 10.

Külpol

A héten ünnepeljük a II. világháború végének 67. évfordulóját. Az egyik németországi emlékhely vezetőjét a múltfeldolgozás állásáról kérdeztük.

Magyar Narancs: Mire terjed ki a kötelező holokausztoktatás Németországban?

Wolf Kaiser: Az anyag az 1933 januárjában hozott üldözési intézkedésektől a II. világháborús megsemmisítésekig tartó időszakot foglalja magában. Erős hangsúlyt kap az 1938. novemberi pogromig tartó korszak, a másik súlypont pedig a megsemmisítőtáborokról szóló ismeretek. A holokausztnak persze sok egyéb aspektusa van, amit be kellene építeni a tananyagba, hiszen összeurópai esemény volt, de erre többnyire nem jut idő az órákon, és olykor a pedagógusok ismeretei is hiányosak. Az iskolán kívüli tanrend múzeum-, illetve emlékhely-látogatást is előír. A helyszín lehet a mi múzeumunk, a Zsidó Múzeum, vagy más hasonló intézmény, amely a nemzetiszocializmus történetét tárja fel, de lehet olyan ismeretterjesztő központ is, ami az NDK-diktatúra történetével foglalkozik. A Wannseei Konferencia Háza egyrészt gondozza a kiállítást, másrészt rövidebb-hosszabb, akár egy hétig is tartó szemináriumokat, rendezvényeket szervezünk; gyerekekkel, egyetemistákkal és felnőttcsoportokkal is dolgozunk. A német felnőtt résztvevők többnyire a foglalkozásuk révén kapcsolódnak a programjainkhoz: rendőrök, katonák, pénzügyi hivatalnokok, ápolónők vizsgálják, hogy a saját szakmájukhoz tartozók milyen szerepet játszottak a nemzetiszocializmusban. Az Európa különböző országaiból érkező tanároknak, holokausztoktatási szakértőknek is tartunk továbbképzést.

MN: Hogyan nézett szembe a német társadalom a holokauszttal?

WK: Ez hosszú és bonyolult história. A kortársaktól sokszor hallottuk, hogy a háború idején semmit se tudtak a zsidók meggyilkolásáról, ám cáfolhatatlan bizonyítékaink vannak arról, hogy sokan tudhattak és tudtak is róla. A bűnösök, a kollaboránsok mindent elhallgatni, illetve tagadni próbáltak, és ez a hozzáállás a hidegháború idején még erősödött is. A kép a 60-as években kezdett változni. Ebben fontos szerepe volt a jeruzsálemi Eichmann-pernek és a frankfurti Auschwitz-pereknek. Ekkor kezdődött a határozottabb szembenézés a holokauszttal, bár ez ekkor jobbára csak az értelmiség törekvése volt. Az igazi áttörést az 1979-es amerikai tévésorozat, a Holokauszt hozta, amely hatalmas visszhangot keltett Németországban. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a német állam és társadalom aktívan közreműködött a náci bűnök elkövetésében és a holokausztban is. A nemzeti önvizsgálat sok lépcsőfokán keresztül, sok fájdalom árán jutottunk el addig, ami már eredménynek nevezhető. De van még tennivalónk; a társadalmi diskurzusnak folytatódnia kell. Újabb lépés volt például a Wehrmacht bűneiről rendezett kiállításokat követő, jelenleg is tartó vita. Németországban szinte mindenkinek volt olyan családtagja, aki a Wehrmachtban szolgált, és a családoknak rendkívül fájdalmas szembesülni azzal, hogy a bűntetteket bizonyítottan nem csupán az SS és a rendőrség követte el, hanem jelentős része volt bennük a Wehrmachtnak is. Tavaly óta azzal is sokat foglalkozik a német társadalom, hogy a külügyminisztérium mekkora szerepet játszott a zsidók meggyilkolásában.

MN: Mit kezdenek a viták során szerzett információkkal a fiatalok, a világháborús nemzedék unokái?

WK: Van egy szűk réteg, amely elképzelhetetlennek tartja, hogy a nagyapja bűnöző volt. Bár senki nem állítja, hogy minden nagypapa alávaló gazember volt, csak azt, hogy abból a generációból sokan vettek részt bűntettek elkövetésében, ez a kisebbség inkább elhárítja magától a vitathatatlan tényeket is. A fiatalok zöme azonban tudomásul veszi, hogy évtizedekkel ezelőtt valóban elkövették a bűnöket, de a többségük hangsúlyozza, hogy őket ezért semmilyen felelősség nem terheli. Ebben természetesen igazuk van, az utódok nem felelősek az ősök bűneiért. Akkor viszont nincs igazuk, amikor úgy fogalmaznak, hogy "semmi közünk hozzá". Hisz meg kell vitatnunk, elemeznünk kell a nemzetünk történetét - függetlenül attól, hogy terhel-e minket személyes felelősség, közösen kell levonnunk a tanulságokat. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a Németországban élő fiatalok jelentős részének nincs német háttere: a történelmi események nem kötődnek a felmenőikhez. Bennük annak kell tudatosulnia, hogy azt, ami a múlt század Európájában történt, emberek vitték véghez. Nem szörnyetegek voltak, hanem ugyanolyan hétköznapi emberek, mint amilyenek mi vagyunk. Az ő figyelmüket az általános érvényű, a nemzeti hovatartozástól független kérdésre kell irányítani: miért és hogyan következhetett be a 20. század legpusztítóbb népirtása?

MN: A mai német társadalmat mennyire hatja át az antiszemitizmus?

WK: Egyes vizsgálatok szerint a lakosság 20 százaléka antiszemita beállítottságú. De önmagukat csak nagyon kevesen határoznák meg antiszemitaként - azaz sokan nem is tudnak arról, hogy ilyen mintákat követnek. Tehát az arány ténylegesen nyilván nagyobb, mint amennyit a kutatásokban mérnek. A szélsőséges antiszemitizmus peremjelenség, ám tudjuk a történelemből, hogy ez sem ártalmatlan. A rasszista antiszemitizmus szélsőséges, törpe kisebbségre korlátozódik, de az általános értelemben vett rasszizmus, a más származású, más bőrszínű, más kultúrájú emberek elutasítása elterjedt. Németországban a legutóbbi időkig azt hitték, hogy ha eleget oktatják a nemzetiszocializmus bűneit, akkor az antiszemitizmus eltűnik. Csak néhány éve ismerték fel, hogy ez nem így van. Fontos, hogy foglalkozzunk a zsidók üldözésének és meggyilkolásának történetével, mert hozzájárulhat az aktuális antiszemitizmus elleni harchoz - de ez önmagában kevés. A jelent épp úgy meg kell vitatni, mint a múltat, hiszen a mai antiszemitizmus okai a mai társadalomban keresendők.

MN: Mit tesznek a törvényalkotók, és mit tesz a média Németországban az antiszemitizmus megfékezésére? Magyarországon a parlamentben, a médiában, nyilvános rendezvényeken időnként átlépik ezt a határt.

WK: A holokauszt tagadása és a Németországban elkövetett nemzetiszocialista gaztettek relativizálása üldözendő bűncselekmény, és keményen üldözik is. Másrészt a művelődési intézmények és az iskolák számára is hivatalosan előírt feladat az antiszemitizmus és a rasszizmus elleni harc. Nálunk a politika világában sem tűrik meg az antiszemita megnyilvánulásokat. Azon politikusoknak, akik e tárgyban akár csak félreérthető nyilatkozatot is tettek, súlyos következményekkel kellett számolniuk, rendszerint azonnal leváltották őket. Előfordulnak burkolt antiszemita kijelentések, de a közvélemény és a politika is határt szab; a nyílt antiszemitizmust egyértelműen elutasítja. Ha legitimizálják ezeket az eszméket, és elfogadható magatartásnak nyilvánítják az effajta közszereplést, az úgymond alkalmazkodásra indítja az embereket. Ez nagyon veszélyes folyamat, mert lassan, szinte észrevétlenül azok is átveszik ezt a gondolkodás- és beszédmódot, akikben eddig fel sem merültek ilyen kérdések. Apránként mind többen kezdenek ellenséget, bűnbakot látni azokban, akik eddig közömbösek voltak nekik. A 90-es években nálunk is felütötte a fejét az idegenellenesség, nőtt a rasszizmus egyes tartományokban. A mindennapi küzdelemben, a hatalommal szemben is az a legfontosabb, hogy folyamatosan ellentmondjunk, szüntelenül és a lehető legszélesebb körben adjuk értésére mindenkinek, hogy az antiszemita és rasszista hozzáállás elfogadhatatlan a normális emberi, társadalmi érintkezés keretei között. Fontos az is, hogy azok, akik elutasítják az előítéletességet, kapcsolatba kerüljenek egymással. Akkor tudnak hatékonyan cselekedni, ha egyeztetik a kezdeményezéseiket, tapasztalatot cserélnek, egyre nagyobb közösségeket szerveznek. Németországban jól láthatók az egyes területek közötti különbségek. Ott, ahol összefogtak a rasszizmus ellen, sikerült megfékezni, míg ott, ahol keveset tettek a visszaszorításáért, különösen a keleti tartományokban, elterjedt a rasszizmus. Nem tudok jobbat tanácsolni az összefogásnál, és a kitartó, mindennapos tiltakozásnál.

A wannseei konferencia

Hetven éve, 1942. január 20-án Reinhard Heydrich német birodalmi vezető konferenciát tartott Berlin egyik délnyugati városrészében, Wannseeben. A náci tisztségviselők és a német állami szervezetek képviselői ezen a tanácskozáson döntöttek a "zsidókérdés végső megoldásáról", azaz több mint 11 millió zsidó európai polgár (beleértve a semleges államok és az Egyesült Királyság zsidó közösségeit is) fizikai megsemmisítéséről. Heydrich így fogalmazott: "A fizikailag jó állapotban lévő zsidók útépítésben vennének részt a megszállt keleti területeken, amely során a többség 'természetes úton semmisülne meg'. A túlélőket, akik a legellenállóbbnak bizonyulnak, 'megfelelő bánásmódban' kell részesíteni, hogy ne kerülhessen sor 'zsidó újjászületésre'." A konferenciáról Adolf Eichmann jegyzőkönyvet készített. Ez a holokauszt történetének egyik legfontosabb megmaradt dokumentuma.

Neked ajánljuk