Az iszlám előírásainak szigorú értelmezése mellett konkrét hatalmi-politikai célokat követő Iszlám Törvényszékek felügyelete alatt álló fegyveresek dél felől támadva a nyár elején elfoglalták a fővárost, Mogadisut. A haditett súlyát növeli, hogy a velük szemben álló hadurak szövetsége, amely a Washington fülének jól csengő Szövetség a Béke Helyreállítására és a Terrorizmus Ellen nevet viselte, valóban élvezte az amerikaiak támogatását, miután az átmeneti kormány nem tudott felmutatni számottevő ellenerőt. Mondott hadurak egyébként éppen abban érdekeltek, hogy továbbra se szilárduljon meg semmiféle központi hatalom az országban. De még ennél is bonyolultabb a helyzet, hiszen az a bizonyos ideiglenes kormány maga is nagyrészt hasonló klánvezérek és "befolyásos üzletemberek" alkudozásának köszönhette mind a megszületését, mind pedig a tehetetlenségét.
A szomáliai káoszról és eredetéről egy éve számoltunk be (Távol a part, Magyar Narancs, 2005. november 3.), ahhoz képest a közbiztonság - legalábbis a fővárosban - az elmúlt hónapokban sokat javult a mohamedán bíráskodás szigorú érvényesítése (rablásért karlevágás, gyilkosságért, erőszakért nyilvános kivégzés) következtében. Az viszont már fellázította a fiatalokat, hogy a vb idején állítólag tiltották a nyilvános meccsnézést - a vallási vezetők részben tagadják ezt.
Hogy pontosan mi volt, hogy volt, mi van és mi lehet, nem egyszerűen a szűkös hírszivárgás miatt nehéz megállapítania még egy CIA-nek is, hanem azért, mert itt is egy sokrétű, csak részben központosított társasággal állunk szemben, amely egyetért ugyan a vallási fundamentumok lefektetésében, de vannak mérsékeltebbnek mutatkozó vezetők, nem mindenki "dzsihádista", bár a szélsőségesek hangja egyre erőteljesebb.
Tény, hogy a lakosság életét megkeserítő fegyveres milíciák másfél évtizede tartó kiszámíthatatlan és megfélemlítő grasszálása után áttekinthetőbb és békésebb körülmények látszanak körvonalazódni. Az Iszlám Törvényszékek ki akarják terjeszteni a hatalmukat előbb az egész országra, beleértve az északi, félig autonóm Puntföldet és a még északibb, 1991 óta önállósult, viszonylag demokratikus és világias körülmények között működő, ám nemzetközi elismerésért hiába ácsingózó Szomáliföldet. Ez utóbbi terjeszkedési irány máris előre jelez egy közeli konfliktust. Nagyralátóbb vezetői ezenfelül a nyugati és déli határok kiigazításában is gondolkodnak, minthogy az Etiópiához tartozó Ogaden tartományban és Kenya északi részében is nagy számban élnek szomáliaiak. (Ha a térképre nézünk, láthatjuk: valóban mintha nem annyira a természetes népességmozgások, mint inkább külső geopolitikai megfontolások alakították volna a határokat.) Az iszlamisták egyik, amerikai részről al-Kaida-kapcsolatokkal vádolt vezetője nemrégiben nyilvánosan meg is feddte azokat, akik Allah helyett a béke eszményének áldoznak.
Minthogy Nagy-Szomália víziója könnyen vált ki lelkesedést az amúgy rettenetes körülmények között élő országlakók körében, kevés rokonszenvre számíthat az átmeneti kormány vezető frakciója, amely külső fegyveres támogatással kívánná megerősíteni a helyzetét, ráadásul ez a szándéka történetesen éppen Etiópiában talált lelkes meghallgatásra. Hogy vannak-e jelenleg etióp csapatok Szomáliában, ezt az egyik fél tagadja, a másik fél tényként állítja, és ismételten szent háborút hirdetett ellenük. Az mindenképpen biztos, hogy Addisz-Abebában nem kérnek egy szomszédos iszlamista államból, amely kétségkívül hergelné és támogatná az ottani szakadár mozgalmakat. Ez a tény viszont elég ok az Etiópiával határvitában álló Eritrea számára ahhoz, hogy a szomáliai felkelőknek nyújtson katonai támogatást - és már bontakoznak is a konfliktus szélesedő körvonalai. (Mindehhez hozzávehetjük, hogy a legeltető állattenyésztő szomáliaiak területei már most szűkösek, a határvidékeken állandóak a fegyveres összetűzések köztük és a szomszédos törzsek között, mindenki fel van fegyverezve, valamennyi érintett ország népessége szélsebesen növekszik, és az egyre gyakoribb aszályos években már most is csak a külső segélyek enyhítik a tömeges éhínséget.)
Ám talán még ez is kevés volna ahhoz, hogy felkeltse a térség a nemzetközi érdeklődést. Ami világpolitikai szintre emeli a szomáliai helyzetet, az az al-Kaida jelenléte az országban - eleve emiatt keresett Washington belső partnert az iszlamistákkal szemben, akiknek a legszélsőségesebb csoportjai közvetlenül kapcsolódnak a terrorszervezethez. Vezetőik között több olyan is van, aki szerepel a körözött terroristák amerikai listáján. Mások - részben éppen amerikai, kanadai, nyugat-európai emigrációjukból, felsőfokú tanulmányokkal a hátuk mögött hazatért személyek - újonnan csatlakoznak ezekhez a csoportokhoz, amelyeket afganisztáni al-Kaida-bázisokon kiképzett vezetők irányítanak. Ebben az összefüggésben tűnik igazán aggasztónak az iszlamisták előretörése, befolyásuk erősödése. Néhány napja csak, hogy a fővárosi üzletemberek felajánlották állig felfegyverzett fegyveres osztagaikat és további anyagi támogatásukat a szövetségnek, amely feltehetően (nem kormányzati szintű) szaúd-arábiai segítséget is kap. Ezzel szemben az Ádeni-öböl túloldaláról Jemen - ahol lassan a százezret közelíti a szomáliai menekültek száma - mindeddig az átmeneti kormánynak küldött katonai felszerelést.
Ne legyenek illúzióink: a történet nem a szomáliaiakról szól. Az a kérdés, sikerül-e nemzetközi közvetítéssel és nyomással megakadályozni, hogy összeérjenek az egyelőre még bizonytalanul körvonalazódó frontvonalak.
