Az elmúlt hónapok folyamán a hivatalos nemzetközi érdeklõdés egyre inkább tragikus súlyának megfelelõen kezdte kezelni a nyugat-szudáni népirtást. A khartúmi kormány természetesen ellenkezõ irányú erõfeszítéseket tesz, és felháborodva utasítja el
a genocídium fogalmának a használatát. Az érintettek mindebbõl lényegében semmit sem érzékelnek: a táborok lakói számára nincs elegendõ élelmiszer, hazatérni több mint kockázatos, százezrek tengõdnek élet és halál között, folyamatos, kataton rettegésben.
Négy hónappal ezelõtt, amikor elõször írtunk a darfuri helyzetrõl, még alig érkeztek hírek a térségbõl, és csak annyit lehetett sejteni, hogy a közelgõ esõs évszak súlyosbítani fogja a katasztrófát (Lovasroham, Magyar Narancs, 2004. május 13.). Súlyosbította. Az akkori állapotokhoz képest a helyzet tovább romlott, azzal együtt is, hogy idõközben már több mint negyven különféle segélyszervezet tevékenykedik - igaz, messze nem elég pénzzel - a térségben. "Térségen" egyrészt azt a három, együttesen Franciaország területénél is nagyobb közigazgatási egységet kell érteni, amelyek a Darfur nevû országrészt alkotják.
Másfél millió
ember vegetál itt, akinek el kellett menekülnie falusi lakóhelyérõl - többnyire a városok közelében kialakított táborokba. Másrészt ide- tartozik a szomszédos ország, Csád is, ahol a legfrissebb adatok szerint további kétszázezer menekült nyomorog. Mintegy ötvenezer emberrõl pedig már csak megemlékezni tudunk: õk a jó másfél éve zajló konfliktus eddigi halálos áldozatai. A számukat napról napra több százas nagyságrendben gyarapítják azok (fõleg gyerekek), akik éhen halnak, vagy belepusztulnak sebesüléseikbe, amelyeket a milicisták támadásai során szereztek. Ha mindezt szembeállítjuk azzal, hogy Darfur lakossága hétmillió fõ körül van, jól érzékelhetjük az arányokat - ráadásul senki sem tudja, mi zajlott és zajlik a lényegében megközelíthetetlen, elzárt hegyi területeken.
A konfliktus leegyszerûsített lényege: a térségben letelepedett fekete-afrikai törzsek az idõk során egyre alávetettebb helyzetbe kerültek az északról érkezõ nomád, etnikailag kevert, de arabul beszélõ népcsoportokkal szemben. Az év-tizedes észak-dél konfliktussal ellentétben, amit a mohamedán- keresztény/animista szembenállás tett áttekinthetõvé, itt valamennyi érintett az iszlám híve. A szembenállást az élezte ki, hogy Szudán függetlenné válása (1956) után az ország egyértelmûen a Nílus-völgyi arabok uralma alá került. Ez Afrika legnagyobb, ugyanakkor meglehetõsen ritkán lakott országában önmagában véve nem kellett volna, hogy véres összecsapásokhoz vezessen, de a javak, a gyengécske infrastruktúra és az egyre jelentõsebb olajjövedelmek elosztásának egyenlõtlensége végül ide vezetett.
A szudáni kormány szívesen hivatkozik arra, hogy az ellenségeskedést a másik oldalról robbantották ki. Való igaz: 2003 elején két felkelõ csoport is támadásokat indított a térségben lévõ katonai célpontok (laktanyák, õrhelyek) ellen, és ezeknek a támadásoknak halálos áldozataik is voltak. A megtorlás viszont aránytalan volt, és azon a "taktikán" alapult, hogy ha sikerül
felõrölni, megfélemlíteni
a felkelõk hátországát, ez végül a vereségüket jelenti. Darfur lakossága azonban nem hátrált ki a fel-kelõk mögül, így a kormány õsszel tárgyalásokat kezdeményezett, csakhogy másról, mint a feltétel nélküli megadásról, hallani sem akart. Ezt a felkelõk nem fogadták el, úgyhogy a lakosság terrorizálása tovább folytatódott, aminek a kiterjedtségét a fentebb említett számok jelzik. Khartúmban többféle fél- és teljesen hivatalos összeesküvés-elmélet is hódít, amelyek az Egyesült Államokat, Izraelt, a kormánnyal éppen békét kötött dél-szudáni felkelõket sejtik a darfuri gerillák mögött. Állítólag bizonyos eritreai kapcsolatok meglétét valóban bizonyítani lehet, továbbá bizonyos külföldi pénzforrások felbuzgását is, amelyeket a szudáni belpolitika egyik - mostanság éppen háttérbe szorított, sõt márciusban puccskísérlet vádjával be is börtönzött - ellenzéki iszlamista figurája, Hasszán al-Turabi nyitott volna meg a felkelõk számára.
Amint ez hovatovább közismert, a "nem arab" falvak etnikai szempontokat követõ lerombolása, a létfenntartás lehetetlenné tétele, a gyilkolászás többféle módon zajlott. (A múlt idõ használatát csak a hivatalos fogadkozások, elhatárolódások, felelõsségre vonásról szóló ígéretek indokolják - szemben a menekültek vallomásaival.) A légierõ alaposan megszórta bombákkal a falvakat, késõbb a menekültek táborait is, amelyekben katonai õrizet alatt lényegében fogva tartották/tartják õket. A piszkos munkára toborzott lovas dzsandzsavíd milicisták célzottan rohantak le egy-egy települést, gyilkoltak, a nõket, gyereklányokat megerõszakolták, a kunyhókat felgyújtották, a vetést fölégették, a kutakat beszennyezték. A kormány a milíciákat független, saját maga által is rossz szemmel nézett csoportokként igyekszik beállítani - egy-két bûnbakot ki is végeztek, be is börtönöztek már -, de valójában afféle, a fosztogatás reményével kecsegtetett
szabadidõs gyilkosok
õk, akik nemritkán rendõrként, tevehajcsárként, hivatalnokként keresik a kenyerüket fõmunkaidõben.
Ugyanakkor nem minden fosztogató és erõszaktevõ áll a kormány zsoldjában, ráadásul a hasonló "akciókat" végrehajtó felkelõk olykor megtévesztésül az ellenség ruházatát és felszerelését viselik. Jó érv ez amellett, hogy nehéz pontosan megállapítani Khartúm felelõsségének a mértékét. Az afrikai országok a tõlük megszokott módon, kesztyûs kézzel bánnak a szudáni kormánnyal, a jelek szerint az ENSZ sem lesz képes egyhamar - amúgy is kétes hatékonyságú - büntetõ intézkedések foganatosítására. Csak egy dolog biztos: a rettegés, a kilátástalanság mint milliók kikerülhetetlen sorsa.
- kovácsy -
