Első ránézésre nem tűnik olyan rossznak Obama otthoni mérlege: a munkanélküliségi rátát a globális válság legrosszabb időszakában mért tízről öt százalék alá vitte le, ami közelít a 2007-es állapotokhoz; a költségvetési deficit is alig fele a válság idején tapasztaltnak. A versenyszektorban – mindenekelőtt a szolgáltatásokban – a 2010-es mélypont óta közel 13 millió új munkahely jött létre, és a gazdasági fellendülés gyorsabb volt, mint más fejlett országokban. Tavaly az átlagjövedelem is nőtt öt százalékkal. Ha mindezt jobban tudta volna kommunikálni, talán nem veszett volna el a demokrata többség sem a szenátusban, sem a képviselőházban, mondta tavaly a The New York Timesnak.
Ehhez képest a polgárok jelentős része úgy érezte, hogy igenis bajok vannak a gazdasággal: a választás előtt nem sokkal egy Marketplace–Edison közvélemény-kutatás megkérdezetteinek 30 százaléka attól rettegett, hogy fél éven belül elveszítheti az állását, s közel 40 százalékuknak okoztak álmatlan éjszakákat saját pénzügyei. A Bush-korszakban az ingatlanpiaci buborék révén létrejött építőipari munkahelyek elterelték arról a figyelmet, hogy a gyári munkák jelentős része a fejlődő országokba vándorolt – így a szakmunkások dús csoportjainak Obama alatt kellett szembesülniük azzal, hogy az életkörülményeik gyökeresen megváltoztak, megélhetésük veszélybe került – s ezért persze a regnáló elnököt hibáztatták. Obama ugyan igyekezett hangsúlyozni, hogy foglalkozott ő a termelésben dolgozókkal, megmentette a csődtől a General Motors és a Chrysler autógyárait, s 2010 óta 805 ezer ipari munkahely születése körül bábáskodott; ám ezzel együtt is 300 ezerrel kevesebb munkahely van a termelőszektorban, mint amikor hivatalba lépett.
Egy ágyban a bankokkal
Nancy Fraser feminista filozófus nemrégiben úgy fogalmazott, hogy Obama csak egy „jól felépített celeb”, aki a hatalom megszerzése érdekében beszélt reményről és változásról. Larry Lessig, a Harvard Egyetem jogászprofesszora (aki maga is kacérkodott azzal, hogy elindul a tavalyi elnökválasztáson) azt írta pár éve, hogy csalódott Obamában, mert a 2008-as kampányából ugyan kiderült, hogy látja, mi a baj Washingtonnal, és meg is ígérte a rendszerszintű változtatásokat, de még csak kísérletet sem tett azok megvalósítására. Obama jelöltként valóban bírálta, hogy a Wall Street pénzügyi szervezetei lobbistákon és kampánytámogatásokon keresztül befolyásolják a politikát, de elnökként már nem forszírozta a változást. Holott Lessig szerint az effajta korrupció legyűrése nélkül nem lehet sem az egészségügyet megreformálni, sem a szegénységet felszámolni.
A Politico 2014-ben összeszámolta, hogy az Obama-kormányzat hetven egykori lobbistát alkalmaz. A Fehér Ház persze hangsúlyozta, hogy az egykori lobbisták nem dolgozhatnak ugyanazon a közpolitikai területen, mint ahol lobbiztak (és fordítva, egykori állami alkalmazottak sem lobbizhattak korábbi területükön), de a szabályok könnyen kijátszhatók maradtak. Hogy mást ne mondjunk, az Obama egészségbiztosítási reformjának fontos részeit kidolgozó Marilyn Tavenner 2015-ben az egészségbiztosítók érdekeiért lobbizó America’s Health Insurance Plans nevű szervezet elnöke lett, s ebbéli tisztségében épp azokat a reformokat igyekszik eltörölni, amiken ő maga is dolgozott.
Sosem volt forradalmár
Obama konkrét javaslataiból, illetve azok hiányából persze már jó előre látni lehetett (volna), hogy nem akarja fenekestül felforgatni az amerikai politikát. A The Guardian arra hívja fel a figyelmet, hogy már illinois-i szenátorként is 90 százalékban ugyanúgy szavazott, ahogy az establishment képviselőjének tekintett Hillary Clinton, s már ekkor ordított róla, hogy valójában centrista demokrata, nem pedig baloldali forradalmár. Kampányában nem is ígért konkrétumokat, de a beszédei annyira sodró erejűek voltak, hogy a választók tömegesen látták meg benne álmaik elnökét.
A Lehman Brothers bedőlése idején George W. Bush kérésére megszakította a kampányát, hogy az elnökkel, John McCain republikánus jelölttel és más kongresszusi képviselőkkel kitalálják, hogyan lehetne leghatékonyabban kezelni a válságot. Ekkor ő is támogatásáról biztosította a később TARP (Troubled Asset Relief Program) néven ismertté vált bankmentő csomagot, amiben fedezet nélküli, „mérgezett” eszközöket vásároltak a bajba jutott bankoktól, hogy így stabilizálják a pénzügyi szektort. Ezzel tulajdonképpen már a megválasztása előtt magára haragította a baloldali választók egy részét – őket talán azóta sem lehetett meggyőzni arról, hogy az alternatíva a globális pénzügyi összeomlás lett volna.
Elnökként 2009-ben 800 milliárd dolláros gazdaságélénkítő csomagot fogadott el – ma kevesen vitatják, hogy ha valami, hát ez húzta ki az Egyesült Államokat a válságból. Sőt, talán még gyorsabb fellendüléshez is vezethetett volna, ha a kormányzat több pénzt önt a gazdaságba – de ezt sem a republikánusok, sem a demokrata „deficithéják” nem engedték. A képviselőházban 2011-ben (ekkor már a demokraták elvesztették a többséget) elkaszálták az American Job Act munkacímen futó 450 milliárd dolláros tervezetét, ami csökkentette volna a közepes és alsó jövedelmi csoportba tartozó munkavállalók adóterheit, kiterjesztette volna a munkanélküli-segélyre jogosultak körét, s számos olyan programot elindított volna, ami visszavezeti az állás nélkül maradtakat a munkaerőpiacra.
A 2010-ben aláírt Dodd–Frank-törvény a pénzügyi szektort reformálta meg: létrehozott egy fogyasztóvédelemért felelős ügynökséget, átláthatóbbá tette a származtatott pénzügyi termékek piacát, növelte a bankok tőkekövetelményeit, és eljárásokat dolgozott ki annak érdekében, hogy a csődközeli óriás bankok problémái ne terjedjenek tovább a pénzügyi rendszer más szereplőire. Az elnök piacpárti kritikusai erre azt mondták, hogy az ilyen lépések megfullasztják a bankokat.
Egészségbiztosítást mindenkinek
Hogy az elnök nem tett többet a gazdaságért, az annak is köszönhető – vélekedett Kenneth Rogoff közgazdász a The New York Timesnak –, hogy fel kellett áldoznia az újabb gazdaságélénkítést az Affordable Care Actért, azaz az egészségbiztosítási rendszer átalakításáért. A republikánus körökben fő ellenségnek kikiáltott, s a köznyelvben csak Obamacare-ként emlegetett reformcsomag előírja az ötven főnél többet foglalkoztató vállalkozásoknak, hogy biztosítsák az alkalmazottaikat. Ennek köszönhetően 17 millióval több amerikai jutott egészségbiztosításhoz (pontosabban 23 millió új biztosított van, ám közülük hatmillióan épp az Obamacare miatt vesztették el korábbi biztosításukat). Az előrejelzések szerint a következő tíz évben 25 millióra nő az Obamacare révén egészségbiztosításhoz jutók száma. Ezzel csökkennek a családok egészségügyi költségei, bővülnek a nekik nyújtott szolgáltatások (a biztosítóknak például az olyan preventív beavatkozásokat is állniuk kell, mint a rákszűrés vagy a védőoltások), sőt, nőhetnek a bérek is, hiszen sok munkavállaló eddig azért nem merte otthagyni munkahelyét, hogy új állást keressen, mert attól félt, elveszíti a biztosítását; és a munkavállalók kiszolgáltatottságát érzékelve a munkáltatók alacsonyan tudták tartani a béreket. Az új szabályozás megtiltja a biztosítóknak, hogy megvonják a szolgáltatásukat a túl kockázatosnak ítélt jelentkezőktől, így például a cukorbetegeknek nem kell többé attól rettegniük, hogy munkahelyváltás után biztosítás nélkül maradnak.
A republikánusokat leginkább az zavarta, hogy az Obamacare sokba kerül az adófizetőknek; egyes becslések szerint a bevezetését követő tíz évben akár 1,7 billió (miszerint trillion) dollárba fájhat az államháztartásnak, így rövid távon visszaveti a gazdaság növekedését, hisz az egészségügy a GDP 17,5 százalékát adja. A Kongresszusi Költségvetési Hivatal mindeközben úgy számol, hogy hosszabb távon az Obamacare akár pénzt is spórolhat a kormánynak: tíz év alatt 109 milliárd dollárt. A Politico arra is felhívja a figyelmet, hogy az egészségügyi mellett történt még egy nagyszabású, ám némiképp szélárnyékban maradt reform: a diákhitelprogram átalakítása, ami levenné a terhet a sokszor százezer dolláros (az összes kinnlevőséget tekintve 1,3 billió dollárt is meghaladó) diákhitelt nyögő diplomásoktól.
A saját feje után
Az elnök 2010 után a törvényhozásban már nem sokat tudott elérni. Bár első kampányában még azt ígérte, hogy elősegíti a pártok közötti kooperációt és párbeszédet, Mitch McConnell republikánus szenátusi frakcióvezetőnek deklarált célja volt, hogy megakadályozza Obama újrázását – szó sem lehetett tehát a közös fellépésről. Matt Latimer, George W. Bush egykori beszédírója a Politicóban viszont azt hányta Obama szemére, hogy ő sem próbált közös hangot keresni, ellenségnek, homofóbok és korlátolt klímaváltozás-tagadók falkájának tekintette a republikánusokat, és nélkülük kormányzott. Elnöksége harmadik évétől kezdve pedig – előbb a képviselőházi, majd a szenátusi többség birtokában – a republikánusok mindent megtettek azért, hogy megállítsák a költekezést. Az elnök így leginkább a végrehajtói hatalmával tudott élni: a versenyszektor munkáltatóinak ugyan nem tudta előírni, hogy fizetett betegszabadságot biztosítsanak az alkalmazottaiknak, de az állami alkalmazottaknak megadta ugyanezt, s megemelte (óránként 10,10 dollárra) a minimális órabérüket is. Megóvta a kitoloncolástól azokat az illegális bevándorlókat, akiknek a gyerekei már állampolgárok vagy legalább tartózkodási engedéllyel rendelkeznek, de ezzel együtt is több embert utasítottak ki az országból, mint bármelyik elődje alatt.
Obama utat engedett annak a legfelső bírósági döntésnek, mely kimondta: a meleg párok alkotmányos joga, hogy a törvény előtt házasságot köthessenek. Lehetővé tette, hogy nyíltan meleg emberek is bevonulhassanak a hadseregbe. Háromszorosára növelte a szél- és napenergia-termelést, megvétózta a Keystone XL kőolajvezeték megépítésére vonatkozó törvényjavaslatot. A The Atlantic értékelése szerint többet tett az óceánok védelméért, mint bármelyik korábbi elnök – viszont ígéretével ellentétben nem záratta be a guantánamói fogolytábort, és hiába volt az Egyesült Államok első színes bőrű elnöke, nem sokat tudott tenni azért, hogy harmonikusabbá tegye az együttélést a különféle etnikai csoportok között.
A távozó elnök most is nagyon népszerű, a Gallup mérése szerint az év elején az amerikaiak 55 százaléka vélekedett pozitívan róla, sokkal (húsz százalékkal) többen, mint nyolc évvel ezelőtt George W. Bushról, de valamivel kevesebben, mint 2001-ben Bill Clintonról. Hogy a történelem hogyan tartja majd számon, az attól is függ, hogy Donald Trump elfogadja-e, amit örökül hagyott neki. A Dodd–Frank-törvénynek és az egészségügyi reformnak már hadat üzent, és a Keystone kőolajvezeték tervét is felélesztené.
