Megmagyarázhatatlan az is, miért nem dolgoztak ki alternatív lépéseket a Mavi Marmara vezette kis hajócsoport semlegesítésére, s miért zárták ki, hogy az aktivisták agresszíven, sőt fegyverrel léphetnek fel az izraeli katonákkal szemben, és az akció miért folyt nemzetközi vizeken, messze az izraeli tengerparti felségterületen kívül.
A flottilla felszerelésében és elindításában közvetlenül is részt vett számos tisztázatlan hátterű törökországi intézmény. Elemzők már korábban felhívták a figyelmet arra, hogy a török kormány teljes egészében felügyelte a folyamatot, most pedig már az is világos, hogy a forgatókönyv meghökkentően azonos számos olyan korábbi akcióéval, melyekben érintett volt a török titkosszolgálat (az MTI).
Új undokok
Ám az események megértése szempontjából ennél sokkal fontosabb az a török politikai átalakulás, amely új iszlamista öntudatot akar adni a Kemal Atatürk által szekulárisnak megálmodott állam lakosainak. Egyidejűleg újra kívánja definiálni Törökország vágyott regionális szerepét, illetve viszonyulását a korábbi kül- és biztonságpolitikai stratégiához. A flottillaügy feltűnően beleillik az összképbe.
Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök és a nyíltan radikális eszméket valló Abdullah Gül elnök sikerrel ürítette ki az atatürki állameszmét, s állított a helyébe olyan célokat, melyeket a köztársasági Törökország 1923-as megalapítása óta a politikai elit következetesen elutasított. Az ország iszlamizációjának eddig a hadsereg szabott határt, az évtizedek során puccsok sorozatát hajtva végre, valahányszor egy-egy kormány a nyugati kapcsolatok lazításával próbálkozott. Ám Erdogan a 2008 óta húzódó úgynevezett Energekon-botrány kirakatpereivel gyakorlatilag eltávolította a hadseregből azokat a tiszteket, akik az atatürki állameszme elkötelezettjeinek számítottak, s akik ma az ő hatalmát korlátozhatnák.
Kicserélődött a külügyi apparátus is. Ahmet Davutoglu, az új külügyminiszter, szóban továbbra is az európai integráció híve maradt, de munkássága e törekvést felülíró célokat követ: Törökország regionális hatalommá fejlesztését, széles nyitást az iszlám országok felé, illetve annak az izraeli-török politikai szövetségnek az ellehetetlenítését, amely eddig a közel-keleti stabilitás egyik kulcseleme volt. Van némi igazság abban, hogy az irányváltás oka Törökország frusztráltsága amiatt, hogy gyakorlatilag bezárult előtte az Európai Unió kapuja, s maximum valamilyen különleges partneri státuszra számíthat a jövőben. A pozícióváltás, a saját megoldások és utak keresésének döntő oka mégis a Közel-Kelet erőviszonyainak radikális átrendeződése. A világpolitikát új mederbe terelte ugyanis, hogy Irán az Arab-öböl térségének kulcsállamává válhatott, befolyása megnőtt, miközben a teheráni rezsim szélsőségessége szemernyit sem mérséklődött. A jövőképet még félelmetesebbé teszi, hogy eközben Pakisztán - egy atomfegyverrel rendelkező ország, amely eddig a Nyugat biztos szövetségesének számított - felbomló államiságával küszködik, nemcsak a régió stabilitásának garantálására képtelen, de egyre inkább maga válik a bizonytalanság fő forrásává.
Mindeközben a Közel-Kelet dél-nyugati zónájában Egyiptomot a megroggyant egészségű Hoszni Mubarak elnök közeli távozása foglalkoztatja és ejti kétségbe. A 82 éves Mubarak utódlása tisztázatlan. Személye volt az utolsó garancia arra, hogy a hadsereg és a titkosszolgálat intakt maradjon, s így féken tudja tartani a lakosság lelkében a hatalmat már rég átvevő iszlám radikálisokat. Most bosszulja meg magát az előd, Anvar Szadat politikája, aki a nyugatos orientációt úgy próbálta elfogadhatóbbá tenni az egyiptomiak előtt, hogy alkalmi szövetséget kötött a szélsőséges csoportosulásokkal, elnézte működésüket, olykor segítette is őket. Semmit sem tett az ellen, hogy befolyást szerezzenek a legszegényebbek és legtudatlanabbak mellett a középosztály, sőt az egyetemek felett is.
Egyiptom az arab világ vezető állama - egyelőre, és egyre inkább csak papíron. Mubarak távozása a radikális iszlamista erők kezére játszhatja az országot, s ezzel felborul a geopolitikai egyensúly az Arab-öböl után immáron a Földközi-tenger térségében is. Irán középhatalmi fölemelkedését Irak összeomlása tette lehetővé, no meg a fanatikus vallási populizmus, a provokatív külpolitika és a gátlástalanul központosított állam. Az egyiptomi összeomlás nyomán nem lehetetlen egy másik muszlim állam felemelkedése és meghatározó hatalmi tényezővé válása a Közel-Kelet nyugati térségében. Ez az állam pedig egyedül Törökország lehet, mind stratégiai fekvése, mind lakosainak lélekszáma okán. A vallási populizmus már ott sem hiánycikk, az agreszszív külpolitika most van formálódóban - lásd történetünket. Ráadásul a központosított állam eszméje sem áll túl messze a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjától (AKP). Csak mellékesen: Európa energetikai ellátását is részben Ankara ellenőrzi.
Régi indokok
A folyamat fókuszpontjában az iszlám akaratot és fanatizmust egyaránt egyesíteni képes Izrael áll, mely nemcsak vallási mássága miatt jelent kihívást, de a legfőbb ellenséget, a Nyugatot is képviseli - Törökország és Irán számára egyaránt. E két ország politikai arculata és kultúrája számos ponton különbözik, de a térségi politizálásban mégis gyanúsan hasonló megoldásokat keresnek.
Ma már senki előtt sem kétséges, hogy a 2009. januári gázai eseményeket kiprovokáló Hamász-támadások Izrael ellen elsősorban Teherán megrendelésére történtek: a kényszerű gázai beavatkozás megakadályozta Izraelt, hogy légi csapásokkal megsemmisítse a perzsa atomlétesítményeket még Barack Obama elnöki beiktatása előtt. Az "Öntött ólom" hadművelet után Izraelt agresszornak bélyegezték, a Hamász áldozatnak minősült, Teherán szerepe viszont nem érdekelt senkit. A gázai hadművelettel foglalkozó Goldstone-jelentés számos primitív csúsztatása a legjobb példa erre.
Ma a török kormány igyekszik olyan, Gázának szánt humanitárius segítséget nyújtani, ami kiiktatná a továbbítandó javak izraeli felügyeletét, s ezzel megnyitná az utat a Hamász ismételt felfegyverzése előtt. Ha Izrael fellép ellene, akkor agresszor, a Hamász pedig áldozat, Törökország viszont az iszlám önzetlen bajnoka lesz - ám az igazi okok senkit nem fognak érdekelni.
A flottillatörténet másik tanulsága az izraeli hírszerzés és a kormányzati kommunikáció meglepő elbátortalanodása, ami a Mavi Marmara feltartóztatását is oly amatőrré tette. Meglehet, szerepe van ebben annak a kudarccal felérő lelepleződésnek is, amit a Moszadnak el kellett könyvelnie a Dubaiban január 20-án végrehajtott merénylet miatt. Ennek során likvidálták a Hamász egyik vezetőjét, egy terroristát, Mahmud al-Mabhuht, aki épp a Gázába irányuló újabb iráni fegyverszállítmányokat készült ott megsürgetni. Mindemellett szerepe lehet benne annak az antiszolidaritásnak is, amellyel Európa Izraelt kezelte azt követően, hogy ügynökei Dubaiban lebuktak.
A helyzet nyilvánvalóan indokolja, hogy Izrael még komolyabban vegye önvédelmét. Európa pedig felismerje: az 58 éve NATO-tag Törökország révén akaratlanul is rég belesodródott a közel-keleti konfliktusokba. Több mint ironikus, hogy Izraelt hajdanán azért nem látták volna szívesen a NATO-ban, mert attól tartottak, ez viszi Európát közelebb az ellenőrizhetetlen térségi viszályokhoz. Ez utóbbiban minden bizonnyal igaza volt a kontinens államainak, de amit nem kívántak, azt most e nélkül is megkapják.
