Törökország és az izraeli tengeri incidens - Bolondok hajója

  • Ara-Kovács Attila
  • 2010. június 10.

Külpol

A Törökországból Gázába igyekvő nemzetközi segélyflottilla szervezése már hónapok óta folyt, az indulás és érkezés dátumát is ismerhettük. Vajon miért lepődött meg mégis mindenki az eseményeken? És miért tűnik úgy, hogy az izraeli biztonsági szerveket érte a legnagyobb meglepetés?
A Törökországból Gázába igyekvő nemzetközi segélyflottilla szervezése már hónapok óta folyt, az indulás és érkezés dátumát is ismerhettük. Vajon miért lepődött meg mégis mindenki az eseményeken? És miért tűnik úgy, hogy az izraeli biztonsági szerveket érte a legnagyobb meglepetés?

Megmagyarázhatatlan az is, miért nem dolgoztak ki alternatív lépéseket a Mavi Marmara vezette kis hajócsoport semlegesítésére, s miért zárták ki, hogy az aktivisták agresszíven, sőt fegyverrel léphetnek fel az izraeli katonákkal szemben, és az akció miért folyt nemzetközi vizeken, messze az izraeli tengerparti felségterületen kívül.

A flottilla felszerelésében és elindításában közvetlenül is részt vett számos tisztázatlan hátterű törökországi intézmény. Elemzők már korábban felhívták a figyelmet arra, hogy a török kormány teljes egészében felügyelte a folyamatot, most pedig már az is világos, hogy a forgatókönyv meghökkentően azonos számos olyan korábbi akcióéval, melyekben érintett volt a török titkosszolgálat (az MTI).

Új undokok

Ám az események megértése szempontjából ennél sokkal fontosabb az a török politikai átalakulás, amely új iszlamista öntudatot akar adni a Kemal Atatürk által szekulárisnak megálmodott állam lakosainak. Egyidejűleg újra kívánja definiálni Törökország vágyott regionális szerepét, illetve viszonyulását a korábbi kül- és biztonságpolitikai stratégiához. A flottillaügy feltűnően beleillik az összképbe.

Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök és a nyíltan radikális eszméket valló Abdullah Gül elnök sikerrel ürítette ki az atatürki állameszmét, s állított a helyébe olyan célokat, melyeket a köztársasági Törökország 1923-as megalapítása óta a politikai elit következetesen elutasított. Az ország iszlamizációjának eddig a hadsereg szabott határt, az évtizedek során puccsok sorozatát hajtva végre, valahányszor egy-egy kormány a nyugati kapcsolatok lazításával próbálkozott. Ám Erdogan a 2008 óta húzódó úgynevezett Energekon-botrány kirakatpereivel gyakorlatilag eltávolította a hadseregből azokat a tiszteket, akik az atatürki állameszme elkötelezettjeinek számítottak, s akik ma az ő hatalmát korlátozhatnák.

Kicserélődött a külügyi apparátus is. Ahmet Davutoglu, az új külügyminiszter, szóban továbbra is az európai integráció híve maradt, de munkássága e törekvést felülíró célokat követ: Törökország regionális hatalommá fejlesztését, széles nyitást az iszlám országok felé, illetve annak az izraeli-török politikai szövetségnek az ellehetetlenítését, amely eddig a közel-keleti stabilitás egyik kulcseleme volt. Van némi igazság abban, hogy az irányváltás oka Törökország frusztráltsága amiatt, hogy gyakorlatilag bezárult előtte az Európai Unió kapuja, s maximum valamilyen különleges partneri státuszra számíthat a jövőben. A pozícióváltás, a saját megoldások és utak keresésének döntő oka mégis a Közel-Kelet erőviszonyainak radikális átrendeződése. A világpolitikát új mederbe terelte ugyanis, hogy Irán az Arab-öböl térségének kulcsállamává válhatott, befolyása megnőtt, miközben a teheráni rezsim szélsőségessége szemernyit sem mérséklődött. A jövőképet még félelmetesebbé teszi, hogy eközben Pakisztán - egy atomfegyverrel rendelkező ország, amely eddig a Nyugat biztos szövetségesének számított - felbomló államiságával küszködik, nemcsak a régió stabilitásának garantálására képtelen, de egyre inkább maga válik a bizonytalanság fő forrásává.

Mindeközben a Közel-Kelet dél-nyugati zónájában Egyiptomot a megroggyant egészségű Hoszni Mubarak elnök közeli távozása foglalkoztatja és ejti kétségbe. A 82 éves Mubarak utódlása tisztázatlan. Személye volt az utolsó garancia arra, hogy a hadsereg és a titkosszolgálat intakt maradjon, s így féken tudja tartani a lakosság lelkében a hatalmat már rég átvevő iszlám radikálisokat. Most bosszulja meg magát az előd, Anvar Szadat politikája, aki a nyugatos orientációt úgy próbálta elfogadhatóbbá tenni az egyiptomiak előtt, hogy alkalmi szövetséget kötött a szélsőséges csoportosulásokkal, elnézte működésüket, olykor segítette is őket. Semmit sem tett az ellen, hogy befolyást szerezzenek a legszegényebbek és legtudatlanabbak mellett a középosztály, sőt az egyetemek felett is.

Egyiptom az arab világ vezető állama - egyelőre, és egyre inkább csak papíron. Mubarak távozása a radikális iszlamista erők kezére játszhatja az országot, s ezzel felborul a geopolitikai egyensúly az Arab-öböl után immáron a Földközi-tenger térségében is. Irán középhatalmi fölemelkedését Irak összeomlása tette lehetővé, no meg a fanatikus vallási populizmus, a provokatív külpolitika és a gátlástalanul központosított állam. Az egyiptomi összeomlás nyomán nem lehetetlen egy másik muszlim állam felemelkedése és meghatározó hatalmi tényezővé válása a Közel-Kelet nyugati térségében. Ez az állam pedig egyedül Törökország lehet, mind stratégiai fekvése, mind lakosainak lélekszáma okán. A vallási populizmus már ott sem hiánycikk, az agreszszív külpolitika most van formálódóban - lásd történetünket. Ráadásul a központosított állam eszméje sem áll túl messze a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjától (AKP). Csak mellékesen: Európa energetikai ellátását is részben Ankara ellenőrzi.

Régi indokok

A folyamat fókuszpontjában az iszlám akaratot és fanatizmust egyaránt egyesíteni képes Izrael áll, mely nemcsak vallási mássága miatt jelent kihívást, de a legfőbb ellenséget, a Nyugatot is képviseli - Törökország és Irán számára egyaránt. E két ország politikai arculata és kultúrája számos ponton különbözik, de a térségi politizálásban mégis gyanúsan hasonló megoldásokat keresnek.

Ma már senki előtt sem kétséges, hogy a 2009. januári gázai eseményeket kiprovokáló Hamász-támadások Izrael ellen elsősorban Teherán megrendelésére történtek: a kényszerű gázai beavatkozás megakadályozta Izraelt, hogy légi csapásokkal megsemmisítse a perzsa atomlétesítményeket még Barack Obama elnöki beiktatása előtt. Az "Öntött ólom" hadművelet után Izraelt agresszornak bélyegezték, a Hamász áldozatnak minősült, Teherán szerepe viszont nem érdekelt senkit. A gázai hadművelettel foglalkozó Goldstone-jelentés számos primitív csúsztatása a legjobb példa erre.

Ma a török kormány igyekszik olyan, Gázának szánt humanitárius segítséget nyújtani, ami kiiktatná a továbbítandó javak izraeli felügyeletét, s ezzel megnyitná az utat a Hamász ismételt felfegyverzése előtt. Ha Izrael fellép ellene, akkor agresszor, a Hamász pedig áldozat, Törökország viszont az iszlám önzetlen bajnoka lesz - ám az igazi okok senkit nem fognak érdekelni.

A flottillatörténet másik tanulsága az izraeli hírszerzés és a kormányzati kommunikáció meglepő elbátortalanodása, ami a Mavi Marmara feltartóztatását is oly amatőrré tette. Meglehet, szerepe van ebben annak a kudarccal felérő lelepleződésnek is, amit a Moszadnak el kellett könyvelnie a Dubaiban január 20-án végrehajtott merénylet miatt. Ennek során likvidálták a Hamász egyik vezetőjét, egy terroristát, Mahmud al-Mabhuht, aki épp a Gázába irányuló újabb iráni fegyverszállítmányokat készült ott megsürgetni. Mindemellett szerepe lehet benne annak az antiszolidaritásnak is, amellyel Európa Izraelt kezelte azt követően, hogy ügynökei Dubaiban lebuktak.

A helyzet nyilvánvalóan indokolja, hogy Izrael még komolyabban vegye önvédelmét. Európa pedig felismerje: az 58 éve NATO-tag Törökország révén akaratlanul is rég belesodródott a közel-keleti konfliktusokba. Több mint ironikus, hogy Izraelt hajdanán azért nem látták volna szívesen a NATO-ban, mert attól tartottak, ez viszi Európát közelebb az ellenőrizhetetlen térségi viszályokhoz. Ez utóbbiban minden bizonnyal igaza volt a kontinens államainak, de amit nem kívántak, azt most e nélkül is megkapják.

Neked ajánljuk