Munkanélküliség, hiperinfláció és általános mecsetépítési felbuzdulás: az iszlámista török kormány első évének ezek az első pillantásra is feltűnő eredményei. A török állam világi jellege azonban nincs veszélyben.Betettem a bankkártyámat az automatába, és felvettem százmilliót. Ragyogó perspektíváimat csak az határolta be, hogy e hatalmas összeg török lírában ütötte a markom. Multimilliomosként mintegy hatvan dollár boldog birtokosa lettem. A török polgár már régen megtanult milliárdokkal, billiókkal számolni, és az sem riasztja el, ha a sajtóban trilliókról vagy kvadrilliókról esik szó. Az utca embere egyszerűsít: négyszáz jelenti az ugyanannyiszor ezerbe kerülő pohár teát, hétezer-ötszáz pedig hét és fél millió török lírának felel meg. Ez utóbbi összegért az iszákosok hat doboz török sört, a józan életűek öt liter ásványvizet vásárolhatnak; másnaposan pedig kedvezményes belépőt válthatunk a szállodánk melletti élményfürdőbe.
Imámhiányos szimptóma
De pénz nem csak azért van az országban, mert sokat nyomnak belőle. Ankara körül, a semmivel meg nem támasztott löszfalakon lábgombamód szaporodnak az új alvóvárosok és lakónegyedek, melyek harmadik világbeli összevisszaságát egymástól karnyújtásnyira épülő hatalmas betonmecsetek tarkítják. Valóságos mecsetépítési láz lett úrrá az országon, néhol több a mecset, mint a vegyesbolt. A kormány újabban azt szorgalmazza, hogy minden lakóépülethez tartozzék saját mecset, ahová a megfáradt lakók betérhetnek imádkozni. Ráadásul e giccses építmények többsége nem egyszerűen mecset, hanem dzsámi, ahol a pénteki közös imát is el lehet végezni, és ehhez megfelelő személyzettel (imám, müezzin stb.) is rendelkezik. A kínzó imámhiány enyhítésére a kormány ezerhatszáz állást írt ki, majd rögtön tizenötezerre emelte a keretszámot. A világi sajtó felhördült: más baja sincs az országnak, mint hogy kevés az előimádkozó és prédikátor; és nyilván az imámok fognak tanítani és betegeket vizsgálni, így segítve a súlyos tanár- és orvoshiányon. Tizenötezer új imám valóban túl sok, a kormányzati stikli pedig túlzottan is nyilvánvaló. Az Erdogan vezette iszlámista kormány ugyanis szívesen és álszentül citál külföldi véleményeket, ha úgy érzi, otthon a világiak szuttyongatják. Legutóbb például - láthatatlan ujját a hadseregre szegezve - nem utasította vissza azokat az európai jelentéseket, melyek szerint Törökországban csorbul a vallásszabadság. Pedig épp a vallásszabadság nevében fogott imámtoborzásba; miként azt az intézkedését is ezzel magyarázza, hogy az átláthatatlanul bonyolult török felvételi rendszerben a teológiai szakközépiskolákban érettségizettek osztályzatait ezentúl ugyanannyival fogják felszorozni, mint a rendes líceumokban maturálókét, miközben a többi szakközépiskolás továbbra is kénytelen lesz megelégedni az alacsonyabb szorzóval. A világiak tiltakoztak - mindhiába.
E vita leglátványosabb pontja évtizedek óta a fejkendő kérdése. Szabad-e a nőknek, ha úgy akarják, az iszlám előírásaihoz híven fejkendőben és a test vonalait elfedő öltözetben - általában ballonkabátban - megjelenni a közintézményekben, vagy nem szabad? A jelenlegi szabályok tiltják ezt - ám a vallásos nők nem hajlandók más viseletben, netán fejkendő nélkül a nyilvánosság elé lépni. Az állam viszont épp ezt írja elő nekik, sőt elvben még személyi igazolványt sem kaphat valaki kendős fényképpel. (A férfiak esetében a szakállviselés a viszály köve.) Így állt elő az a paradoxon, hogy a törökországi iszlámisták éppen az európai emberi jogi és vallásszabadsági fórumokon keresik igazukat, mondván, hogy ők a hadsereg és a lelketlen technokrata modernizátorok által elnyomott többségi társadalom. Az iszlámista kormány buzgón bólogat, a világi sajtó pedig dühös cikkekben támadja az országot hírbe hozó kormányzati kamuflázst.
Erdogan iszlámista kormányának egy sarkalatos kérdésben vitathatatlanul igaza van. A modern demokráciafelfogás régen szakított a polgárait mindenáron boldogítani kívánó állam eszméjével. Az állam köteles tiszteletben tartani polgárai akaratát, s csak rendkívüli esetben avatkozhat bele magánéletükbe. Senkinek sem írhatja elő, hogyan öltözködjék, és hogy hordjon-e szakállt, vagy ne. Valóban furcsa egyenlőség ugyanis az, amelyik elismeri az egyneműek házasságát, de a lányokat eltiltja a fejkendőtől. Márpedig azt senki sem vitatja, hogy a török társadalomban reneszánsza van a vallásos érzéseknek. Az új mecsetek és dzsámik nem kis részben a hívők áldozatkészségéből épülnek, és nem panaszkodnak alullátogatottságra sem.
Káderdűlő
Ennek dacára Törökországban szó sincs a hadsereg és a technokrácia modernizátorai által elnyomott vallásos többségről. Az iszlámisták a voksok harmincöt százalékával nyertek, s az csak a török választási rendszer sajátosságainak köszönhető, hogy így is kényelmes abszolút többségre tettek szert. E voksok jelentős részéről az is tudható, hogy az előző, tehetetlenségbe süllyedt kormányzattal szemben tiltakoztak; kérdés, hogy a következő választásokon is a jelenlegi kormánypárt kapja-e őket. Azt is joggal veti a világi sajtó a jelenlegi kormányzat szemére, hogy az ország kormányzása helyett a saját hatalmi bázisát igyekszik kiépíteni. Folyamatosan zajlanak a kádercserék, miközben a kormány mit sem tesz azért, hogy az országot kirángassa a válságból. A közélet a korrupció és a közbeszerzési kétbalkezesség szomorú példáitól harsog. A rossz szerződésekkel vásárolt orosz földgáz 368 millió dollárt húzott ki a török fogyasztók zsebéből, a közfelháborodás miatt a törökországi nagykereskedő május végén kénytelen volt csökkenteni az árait, végül török nyomásra a szállító Gazprom is alább adta. Ez és a gázárakkal foglalatoskodó parlamenti vizsgálóbizottság sem segít azonban az isztambuli repülőtér új kifutópályáján, amely különféle közbeszerzési visszásságok okán bő másfélszeresével került többe az adófizetőknek, mint ahogy azt tervezték.
Etatista kemálisták
A kormányzat egyedüli sikerágazatának a külpolitika tűnik. Giscard d´Estaing és a német konzervatívok minden ellenkezése dacára Törökország immáron elfogadott EU-tagjelölt. A szaloniki EU-csúcsra érkezett Erdogan látványos látogatást tehetett az alapító atya, Kemál Atatürk szaloniki szülőházában, és valószínűleg ő volt az első muzulmán politikus, aki felkereshette Athosz szent hegyének kolostorköztársaságát. Ugyanakkor a török diplomácia az athéni EU-csúcson kiadós pofont is kapott, ráadásul ezért leginkább önmagát okolhatta. A ciprusi csatlakozási szerződést ugyanis az egész sziget nevében a ciprusi görögök írták alá, az északi, török harmad nem játékos. A megaláztatást Ankara saját magának köszönhette: az iszlámista kormánnyal szemben álló világi nacionalisták - a hadsereggel a hátuk mögött - úgy megvédték az agg politikai műemléket, Rauf Denktast, hogy Ankara azóta is attól koldul. És miközben a török politika ragaszkodik az észak-ciprusi török államiság nyilvánvalóan megvalósíthatatlan ideájához, a ciprusi török lakosság zöme lassanként lemondhat arról a régi vágyáról is, amit az Annan-terv végre kilátásba helyezett - a területileg elhatárolt föderatív berendezkedésről.
Ez a helyzet tökéletesen mutatja a török belpolitika egyik alapvető ellentmondását. Az iszlámistákkal szemben álló világi, nacionalista és etatista elit a múlt század húszas és ötvenes évei között kikristályosodott modernségképpel gazdálkodik. Az ehhez való doktriner ragaszkodás viszont nemcsak az iszlámista ellenzék útját állja el, de a további modernizáció akadályává is válhat. Riasztó paradoxon: ma azokat az elemeket kifogásolhatjuk a kemálista állam működésében - az etatizmust, a kisebbségekkel és a regionális sajátosságokkal számolni sem akaró centralizmust, a vallás rideg elutasítását -, amelyeket éppen Nyugatról, francia és olasz minták alapján ültettek át a török közgondolkodásba. E paradoxon még riasztóbb fokozása, hogy éppen az iszlámista kormányzat ígérgeti ezek meghaladását.
Ifjú törökök
Sajátos módon a hadsereg, amely az amerikaiak iraki akciója kezdetén még külön akciókra biztatott, és a "fiatal tisztek nyugtalanságára" hivatkozva fenyegető üzeneteket küldött a kormánynak, most inkább hajlandó arra, hogy engedjen a civil kormányzatnak. Nemrég maga a vezérkar javasolta a katonai szolgálati idő jelentős csökkentését. Ez annak a beismerése volt, hogy a török hadsereg békefeladatokra túlméretezett, egyszerűen nem képes minden sorkötelest behívni. A délkeleti területeket immáron sikerült pacifikálni - a cél a jelenleginél kisebb, de ütőképesebb professzionális hadsereg kiépítése lehet. Mindeközben az amerikaiak letartóztatták és Kirkukba hurculták a török különleges erők Szulajmanijjában, a Dzsalál Talabání vezette Kurdisztáni Hazafias Unió központjában állomásozó tizenegy katonáját. A török egységek feladata a Talabání szervezetével való kapcsolattartás volt; az amerikai indoklás szerint viszont merényletet terveztek Kirkuk kurd kormányzója ellen. Ez az állítás nemcsak nevetségesen ostoba, de viharos vizekre is irányíthatja az amerikai-török kapcsolatok hajóját is. Reguláris alakulatok ugyanis a lehető legritkább esetben cselekszenek a saját szakállukra - az tehát, aki a török tiszteket merénylettel vádolja, magát Ankarát vegzálja, még ha ez nem állt is szándékában. Törökország a szokásosnál is keményebben reagált, Haburnál lezárta az iraki határt, csak a legszükségesebb utánpótlási szállítmányokat engedi át. Bár a katonákat végül elengedték, Erdogan és Abdullah Gül külügyminiszter sürgős és alapos magyarázatot követelt az incidensről.
Amely pedig egyértelműen az ő malmukra hajtja a vizet. Az amerikai szövetség iránt leginkább elkötelezett török hadsereg ettől kezdve aligha hozhat fel racionális érveket az amerikai orientációt európaira cserélni kívánó Erdogan politikája ellen, miközben az iszlámista kormány a nemzet teljes erkölcsi támogatásával léphet fel a török katonai becsület megmentőjeként. Ritkán pattan ekkora labda egy politikus térfelén: Erdoganon a sor, hogy megmutassa, hogyan bánik vele.
Dobrovits Mihály
Isztambul-Ankara-Klauzál tér
