Az elmúlt napokban az Arab-félsziget egyetlen nem monarchikus berendezkedésű, egyszersmind legszegényebb országában tovább folytatódtak az Ali Abdallah Szaleh elnök lemondását követelő tüntetések. Az államfő által korábban bejelentett népszerű intézkedések az ellenzék tapasztaltabb (dörzsöltebb?) és vallásosabb, inkább Nyugat-ellenes erőit türelemre ösztönözték, a demokráciát követelő egyetemi ifjúság viszont továbbra is Szaleh azonnali távozását követeli.
*
A jemeni elnök intelligenciáját, tárgyalóképességét elismerő források megjegyzik azért azt is, hogy Szaleh másfelől nagy hazudozó, amely képességének persze a mostani helyzetben aligha venné hasznát, legalábbis ami a katonáknak és a köztisztviselőknek tett béremelési ígéreteit, az adócsökkentést, egyes élelmiszerek és a benzin állami szubvencionálását illeti. Inkább azt lehet kétségbe vonni, hogy 2013-ban valóban befejezi több mint három évtizedes államfői pályafutását, és a fiát sem jelöli a tisztségre maga helyett - már amennyiben mindez rajta múlik. Ilyen ígéretet ugyanis 2005-ben is tett már, aztán egy évvel később "a jemeni nép követelésére" megváltoztatta a szándékát, és bevállalt újabb hét évet az elnöki székben.
Észak- és Dél-Jemen hosszas, többnyire álságos és már csak a hidegháború miatt is irreális egyesülési tárgyalásai csak a Szovjetunió összeomlása után vezettek sikerre, amikor a Moszkva által patronált déli terület (egykor brit gyarmat) már életképtelenné vált. Az egyesülést egy polgárháború pecsételte meg, amely a Dél vereségével és az ottani politikai vezetők kisebbségbe szorulásával ért véget. Ezt követően a jemeni elnök egy, a nemzetközi politikai megítélés szerint valóban szabad és demokratikus választáson szerezte meg az államfői tisztséget. Társadalomkutatók viszont úgy látják, hogy Szaleh csak a polgárháborút megelőző években állt az arab világban akkor kiemelkedően nyitottnak számító demokratikus törekvések élvonalában. Utána központi irányítás alá vette a sajtót, újságírókat börtönöztetett be, és a választások kiírása is évekig késlekedett.
Az ország belső békéjét ebben az időben még nagyban elősegítették Jemen olajtartalékai, amelyek most már kimerülőben vannak, és a jelenlegi ismeretek szerint hat éven belül elfogynak. Szaleh a 90-es években még lavírozni próbált a világpolitika új frontvonalai között: az öbölháborúban Irak mellé állt, de szeptember 11. után már Washington mellett kötelezte el magát. Ez bölcs döntésnek bizonyult, mert 2004-ben az északi határvidéken mozgolódni kezdett az a síita szekta, amelynek a vezetői, a zajdista imámok korábban, még a köztársaság kikiáltása (1962) előtt Észak-Jement irányították (v. ö.: Hivatalosan nincs népirtás, Magyar Narancs, 2009. július 2.). Washington katonai támogatást nyújtott Jemennek, sőt a felkelők állítják, hogy amerikai gépek bombáztak is az általuk ellenőrzött területen.
Ugyanakkor létezett és létezik egy harmadik, földrajzilag kevésbé meghatározható, viszont átláthatatlansága miatt különösen aggasztó
belső konfliktusforrás
is. A szovjet megszállók elleni afganisztáni háborúban a tálibok oldalán (de egyes hírek szerint még Boszniában a szerbek ellen is) katonáskodó jemeni harcosokat röviddel a hazatérésük után a kormány a déli felkelőkkel vívott 1994-es háborúban állította csatasorba. Hasonló módon - és ugyancsak nem kellően megerősített hírek szerint - vonták be őket és al-Káida-tagokat is az északi síita felkelők bázisai és évről évre újra kezdődő támadásai elleni hadműveletekbe. Újabban viszont a radikális iszlamisták új nemzedéke már elutasítja az általa ideológiai okokból gyűlölt szanaai kormánnyal az együttműködést, amit emberrablások, robbantásos merényletek jeleznek. Szaúd-Arábia és Jemen - valamint az Egyesült Államok - együttműködik ugyan az al-Káida kifüstölése céljából, de föl-fölmerül a gyanú, hogy a Szaúd-Arábiából Jemenbe visszaszorított potenciális merénylők és az ottani kormány között vannak legalábbis hallgatólagos megállapodások.
Ez már csak azért sem volna meglepő, mert Szaleh diplomáciai források szerint éppen hogy állandó, ügyes egyezkedésekkel képes felszínen tartani országát, sőt maga a kormány összetétele is a hagyományos leszármazási csoportok közötti megállapodások finoman kiegyensúlyozott eredménye.
Hogy Jemen társadalmi és belpolitikai adottságai - amelyek közül mindenképpen említést érdemel, hogy a lakosság közel fele a hivatalos szegénységi küszöb (2 $/nap) alatt él, 35 százalékának pedig nincs munkája - miféle más berendezkedést tennének lehetővé, arra nehéz egyértelmű választ adni. Az egyik lehetséges opció természetesen az, hogy Szaleh a helyén marad. Igaz, hogy a jemeni tüntetők is szervezettek, az eddigi megmozdulásoknak kidolgozott és időben változó színkódjuk is volt (legutóbb a rózsaszínnél tartottak), viszont demokratikus elkötelezettségük annyira sem meggyőző, mint mondjuk egyiptomi társaiké. Délen például továbbra is az elszakadás a fő törekvés, északon pedig erős a vallásos vonulat is - ha másért nem, az egyébként a kormányzó koalícióban is részt vevő fundamentalista Iszlah Párt szervező szerepe hatására. Igaz, ugyanennek a pártnak a tagja az az aktivistanő, Tawakul Karman is, aki éppenhogy a fátyol levételét szorgalmazza, és a demokratikus, illetve korrupcióellenes követelések egyik fő szószólójának számít. Az, hogy a hadsereg hűségét fizetésemeléssel kellett megerősíteni, meglehetősen aggasztó - ugyanakkor persze nyugtalanító az utóbbi napok egyre erőszakosabb rendőri fellépése is, amely összemosódik az állítólagos Szaleh-párti ellentüntetők megjelenésével. A pesszimisták szerint a friss populista ígéretek betartására legfeljebb fél évig lesz pénz, aztán már éhségtüntetések következnek. A szemhatáron pedig felrémlenek az Adeni-öböl túloldalán, Szomáliában uralkodó, minden törvény nélküli viszonyok ijesztő körvonalai.
