2005-ben, a hatvanadik évforduló alkalmából például több mint 5000, az ország egész területéről összesereglett neonáci tartott megemlékezést. Idén már csak 500 neonáci jelent meg Drezdában, ők is az emléknap előestéjén, amit a legszélesebb lakossági összefogás másnap látványosan ellentételezett. Ez sem feledtetheti azonban, hogy az 1945 februárjában Drezdában történtek kapcsán máig sem alakult ki végleges és egyértelmű történészi álláspont, még csak a tények számbavételében sem.
Drezdát már 1944 augusztusában és októberében, illetve 1945 januárjában is bombázták a szövetségesek, ezek a kisebb hatóerejű, főleg ipari és közlekedési célpontokra irányuló támadások összesen úgy nyolcszáz halálos áldozatot követeltek. A pusztító februári akciók négy hullámban zajlottak le 13-ától 15-éig. Ezzel kapcsolatban az első vitapont a bombázások stratégiai szükségessége. Akik szerint az egyetlen cél a megfélemlítés és az öncélú pusztítás volt, azzal érvelnek, hogy a háború a vége felé közeledett, a Vörös Hadsereg már elérte az Oderát, a német hadiipar kimerülőben volt, Drezdának, az Elba Firenzéjének, a kultúra városának pedig végképp nem volt semmiféle hadászati jelentősége.
| ||
Ezzel szemben Drezdának 1939-ben 630 ezer lakosa volt, a helyi iparkamara szerint az egyik legfontosabb német ipari városnak számított. Az, hogy 1944-ig nem bombázták, valóban kelthette azt a benyomást, hogy katonai szempontból nincs jelentősége, márpedig Drezdában és szűkebb vonzáskörzetében vagy harminc gépgyár, egy tucat elektrotechnikai üzem volt, továbbá haditermelésre köny-nyen átállítható egyéb gyárak tucatjai működtek. Mivel tudatosan elkülönített ipari területek abban az időben még nem alakultak ki, az üzemek egy része lakott területekbe ékelődött, a régebbiek egyenesen a lakóházak hátsó udvarában működtek.
Közlekedési szempontból még nagyobb jelentősége volt az Elba-parti városnak, amely jelentős vasúti csomópontként a német birodalom harmadik legnagyobb átrakóhelyének számított. A háború vége felé igencsak megnőtt a fontossága, miután innen biztosították az összeköttetést (például a haditechnika és a csapatszállítások terén) a belső német területek és Szilézia, illetve a keleti front között. Legfőképpen a helyzete biztosította a védelmét: távol esett a brit és amerikai légibázisoktól.
1944-45 fordulója körül bevetésre kész csapategységek már nem állomásoztak Drezdában, sőt szükségből már a Ruhr-vidékre, illetve Sziléziába szállították a város légvédelmi fegyverzetét is. Ugyanakkor a keleti területekről százezrek menekültek a szovjet csapatok elől, és a menekülők egyik fő célállomása Drezda volt, ahol egyébként tilos volt letelepedniük, de még így is igen magas (pontosan mindmáig nem ismert) volt az átmeneti lakosság száma. Az érkezők egy része kórházi kezelésre szorult, és a háborús sebesültek is egyre többen voltak, úgyhogy Drezda 1945-ben alighanem inkább keltette egy hatalmas kórház és menekülttábor, mint egy ipari központ benyomását. (Zsidó gyári kényszermunkások és szövetséges hadifoglyok - például Kurt Vonnegut - egészítették ki a lakosságot.)
A szövetségesek azonban ezt aligha mérlegelték, és elsősorban a háború befejezésének a siettetése érdekében terveztek további légicsapásokat. Február elején, a jaltai konferencián, ahol nyilván nem csupán a háborút követő új világrendről volt szó egy egész héten át, a szovjet hadvezetés sürgette, hogy az angolok és az amerikaiak közlekedési létesítmények elleni légitámadásokkal akadályozzák meg a német csapatszállításokat a keleti frontra. Lényegében így került fel Drezda a kiemelt célpontok listájára. Ugyanakkor ez a kíméletlen bombázások utólagos megítélésének az egyik kényes pontja, hiszen a vasúti infrastruktúra viszonylag épen maradt.
*
Február 13-án este háromnegyed tízkor szólaltak meg a drezdai szirénák, és a brit Királyi Légierő (RAF) első gépei céljelzésekkel körülhatárolták a bombázandó területet a légvédelem nélkül maradt városban. A tizenöt percig tartó támadás során 244 brit bombázó lángokba borította a drezdai óváros háromnegyedét. A következő hullámban, éjjel fél kettő körül már 529 gép támadott, ezúttal egy szélesebb területet, beleértve olyan zöldfelületeket is, ahová a pusztító tűzvész elől menekültek a túlélők az óvárosból. Ott a lángok ekkorra hatalmas tűzviharrá álltak össze, miközben a második légi csapás megsemmisítette a tűzoltási kapacitásokat. A régi, gyakran favázas házak előzetes légoltalmi felkészítése kimerült a pincéket elválasztó falak áttörésében, és akik nem menekültek ki idejekorán a pincesorokon keresztül ebből az öngyilkos fedezékből, azoknak esélyük sem volt a túlélésre a forróság, a fulladást okozó füst és a falomlások miatt. Egyebek mellett ez magyarázza az utólagos áldozatszámlálás körüli vitákat.
Másnap, 14-én már az amerikai légierő támadott, először dél körül, több mint 300 bombázóval és feleennyi kísérő vadászgéppel, 15-én pedig egy további bombázás következett.
| ||
A holttesteket lehetőség szerint azonosították, de járványoktól tartva ezrével égették el őket. Az első nyilvánosságra hozott adatok százezres nagyságrendre utaltak, a legmagasabb becslés már egyenesen 600 ezer halottat emlegetett. Idővel bebizonyosodott, hogy a náci propagandagépezet által közölt számok szándékos hamisítás eredményei. De a megalapozatlan adatok tovább keringenek, pedig még David Irving, a jeles nácibarát és holokauszttagadó is kénytelen volt megfelezni így is megalapozatlan becslésen nyugvó adatát, miszerint 250 ezren vesztették életüket a bombatámadásokban. Eközben egy korabeli titkos belső jelentés nem egészen 19 ezer halottat említ. A kutatások utolsó állása szerint bizonyíthatatlan, hogy a halálos áldozatok száma meghaladta volna a 25 ezret. Ez természetesen nem nyugtatja meg a kételkedőket, akik szemtanúk visszaemlékezései vagy éppen családi érintettség alapján viszonyulnak a problémához, és a kétségkívül rettenetes pusztítás átéléséhez minél nagyobb, drámaibb veszteségeket éreznek adekvátnak. Ráadásul a háború után Kelet-Németországban a hivatalos ideológia is paradox módon ebbe az irányba tolta a közvélekedést. Azt igyekeztek ugyanis sugallni - a lakosság konkrét tapasztalatai dacára -, hogy miközben a Vörös Hadsereg emberséges módon felszabadításban gondolkodott, a nyugati szövetségesek hadászati szempontból indokolatlanul okoztak szenvedést és károkat.
*
A légitámadások során megsemmisült a drezdai ipari létesítmények mintegy háromnegyede, viszont a vasúti közlekedést - legalábbis a további csapatszállítást keletre - négy napon belül ideiglenesen helyreállították. A drezdai távolsági vonalszakaszt csak egy újabb bombázás tette használhatatlanná, két héttel később. Ezt éppenséggel fel lehet hozni annak bizonyítékaként, hogy a légitámadások nem elsősorban stratégiai célokat szolgáltak, mint ahogy azt is, hogy amennyiben valóban a hadiiparra akartak volna csapást mérni a szövetségesek, nem a legjobb választás volt az éjszakai támadás, a belvárosra összpontosuló célkijelölés. Abban egyetértés van, hogy ha a szövetségesek nem bombázzák Drezdát, a német kapituláció hónapokat késhetett volna, további veszteségeket okozva nem csupán a szövetségeseknek, de a német lakosságnak is.
Ami a nemzetközi jogot illeti, az 1907-es hágai egyezmény 25. cikkelye tiltja a védtelen lakóterületek elleni bármiféle fegyveres támadást. Ezt 1923-ban tovább finomították, kifejezetten a légitámadásokra vonatkoztatva. Minthogy abban az időben a pontos célzás technikai feltételei még nem voltak adottak, minden hadviselő fél légitámadásainak voltak civil áldozatai, de az is igaz, hogy ezzel meg is sértették a nemzetközi előírásokat.
A Drezda elleni légitámadások körüli viták közül különösen meddőek azok, amelyek - ráadásul olykor összehasonlító módon - erkölcsileg próbálják minősíteni az akciókat. Morálisan természetesen elfogadhatatlan a gyilkolás, de bonyolultabb a helyzet, ha további emberéletek megmentése érdekében történik - hangzik egy lehetséges vélemény. A gyakorlati következményekkel is járó helyes eljárás azonban a megbékélés előmozdítása, hogy ami megtörtént, többé ne fordulhasson elő. Úgy tűnik, immár ezt a nézetet képviselik a drezdaiak is, akik pártállástól függetlenül sikerrel igyekeznek kiszorítani a megemlékezésből azokat, akik a múltat saját politikai céljaik érdekében szeretnék felhasználni.
