A Fidesz elnöke, Pokorni Zoltán a hét végén többször is Medgyessy Péter lemondását követelte, s eközben segédargumentumként a volt lengyel kormányfő, Józef Oleksy esetét emlegette fel. Aki, midőn kiderült, hogy a KGB-nek dolgozott, lemondott mandátumáról - állítja Pokorni. Tévesen. Oleksy valóban lemondott, miután megvádolták avval, hogy a KGB-nek kémkedett. Később bíróság bizonyította be ártatlanságát: ma pedig a varsói szejm európai integrációs bizottságának az elnöke.Lengyelországban ügynökügyben politikai vihart először Antoni Macierewicz, a jobboldali-konzervatív Olszewski-kormány belügyminisztere kavart, amikor 1992. június 4-én a törvényhozásban kiosztotta az előző rezsimnek dolgozó állítólagos besúgók listáját. A belügyminisztérium szigorúan titkos névsorában nem csupán magasabb állami hivatalnokok, de egykori ellenzékiek is előkelő helyen szerepeltek. Sőt. A Macierewicz-lista magát Lech Walesát, az akkori köztársasági elnököt is hírbe hozta, aki "Bolek" álnéven egykoron maga is jelentéseket írt volna a lengyel (szocialista) Biztonsági Szolgálat (SB) számára.
Macierewicz listáját - melyet kéjjel teregetett ki később a radikális jobboldali lengyel szennysajtó - azóta sem erősítette meg senki, és soha semmi hitelt érdemlő információ nem derült ki Bolekről és Walesáról sem. A névsor puccsszerű nyilvánosságra hozatalának két következménye lett: Lech Walesának évekig kellett bizonygatnia, hogy nem volt besúgó (a Bolek-dossziékból később állítólag eltűntek valamiféle fontos és kompromittáló titkosszolgálati iratok és a többi és a többi, a történet egy idő után önmagát szőtte tovább), és már másnap megbukott az Olszewski-kormány (Walesa hathatós közreműködésével); az 1993-as választásokat pedig megnyerte a baloldal.
Nimbuszmínusz
A hasonló horderejű és indíttatású botrányra három és fél évet kellett várni. Ekkor, 1995. december 21-én Andrzej Milczanowski belügyminiszter - előbb egy Walesa elnökkel tartott találkozón, majd a szejm teljes plénuma előtt - saját főnökét, Józef Oleksyt, a baloldali kormány miniszterelnökét vádolta meg a KGB-vel való együttműködéssel. Milczanowski verziója szerint Oleksy (fedőneve: "Olin") éveken át együttműködött a KGB lengyelországi képviselőivel, Vlagyimir Alganovval, majd annak utódjával, Grigorij Jakimisinnel. A szocialista politikus, aki valóban ismerte Alganovot és Jakimisint is, tagadta a kémvádakat, de 1996. január végén, a nyomozást megkönnyítendő, lemondott kormányfői posztjáról. Három hónapra rá, 1996 áprilisában - bizonyítékok hiányában - a katonai ügyészség megszüntette az ellene indított nyomozást, és ügye természetes módon halt el. A volt miniszterelnök ártatlanságát, illetve bűnösségét persze - miként az ilyenkor lenni szokott - továbbra is politikai nézeteik szerint ítélték meg a lengyel közszereplők, a kibontakozó viták azonban ezt követően már korántsem csak Oleksyről szóltak. Külön szejm- és belső államvédelmis bizottság vizsgálta, hogy az Államvédelmi Hivatal (UOP) tisztjei sértettek-e törvényt a nyomozás során, illetve mennyire voltak körültekintők, amikor saját miniszterelnökükre vonatkozóan kaptak és gyűjtöttek terhelő adatokat. Komoly vita alakult ki arról is, hogy az időközben Oleksy által perbe fogott - és a rossz nyelvek szerint Walesa megbízásából eljáró - Milczanowskinak volt-e joga bizonyítékok hiányában nyilvánosan megvádolni a kormányfőt? És persze arról is, hogy vajon Józef Oleksy nem az orosz vagy a lengyel biztonsági szolgálat provokációjának áldozata lett-e? Az 1993-97 között kormányzó baloldali koalíció ösztönzésére 1996 októberében megjelent az ügy titkos dokumentumait is tartalmazó ún. Fehér Könyv, amely Oleksyt volt hivatott tisztázni: az 1997-ben hatalomra került jobboldali koalíció politikusai viszont ennek szerzőit vádolták meg államtitoksértéssel. Miközben a kérdések és az üggyel kapcsolatos - az UOP munkatársai, Milczanowski, illetve az ügy részleteit megszellőztető újságírók elleni - perek csak szaporodtak, a válaszok sorra elmaradtak. Máig sem tudni, ki volt "Olin", s egyáltalán létezett-e? A vezető politikusként megbukott Józef Oleksy mellett az Olin-ügy legnagyobb vesztese maga a lengyel Állam-védelmi Hivatal lett, amely hosszú időre elveszítette hitelét, s a nimbuszát, hogy képes politikamentesen és professzionálisan tevékenykedni.
Tereprepedés
Az ügynökvádakból jutott bőven Aleksander Kwasniewski köztársasági elnöknek is, akit először - 1997 augusztusában - a Zycie című jobboldali napilap Vakáció az ügynökkel című írása hozott hírbe, azt sugallva, hogy Kwasniewski 1994 augusztusában Cetniewben együtt töltötte szabadságát Vlagyimir Alganovval, akihez - a lap sugalmazása szerint - őt is bensőséges baráti viszony fűzte. A Varsói Kerületi Bíróság több mint kétévi pereskedés után, 2000 májusában mondta ki, hogy a Zycie-nek bocsánatot kell kérnie Kwasniewskitól, továbbá 2,5 millió zlotyt kell fizetnie az árvízkárosultaknak, mert megsértette a köztársasági elnök jó hírét. Kwasniewski ugyanis a napilap által megjelölt időpontban nem volt Cetniewben, így nem is randevúzhatott az orosz fürkészszel. Ugyanezen év augusztusában a köztársasági elnökséget ismét megpályázó Aleksander Kwasniewskit az Átvilágító Bíróság (Sad Lustracyjny) is tisztázta azok alól a vádak alól, melyek szerint az 1980-as években "Alek" fedőnéven újságírókat jelentett fel. A bíróság szerint az ugyan igaz, hogy az SB 1982-es, illetve 1983-as regisztrációjában feltüntetett "Alek" fedőnév Kwasniewskire vonatkozik, de a bíróság egyrészt semmiféle nyomát nem találta annak, hogy a jelenlegi köztársasági elnök aláírt volna bármiféle együttműködési iratot, másrészt - ami még ennél is fontosabb - Kwasniewski esetében nem talált tényleges ügynöki tevékenységre utaló nyomokat sem. (A lengyel lusztrációs törvény szerint csak az utóbbi esetben tekinthető valaki titkos ügynöknek.) Emellett az "Alek"-re vonatkozó dokumentumok egy olyan napilap - a Zycie Warszawy, a Zycie elődje - szerkesztőségét említették ügynöki terepként, ahol Kwasniewski sohasem dolgozott.
Titkos és valóságos munkatárs
Mindazonáltal Józef Oleksy múltjából 2000 októberében ismét címlapsztori lett. A volt miniszterelnök 12 hónapig húzódó és az Átvilágítási Bíróságon lefolytatott lusztrációs pere után ekkor a "normál" bíróság is - első fokon, nem jogerősen, de - kimondta: Oleksy átvilágítási eljárása során eltitkolta azt a tényt, hogy 1970 és 1978 között megszakításokkal a katonai felderítés titkos és tényleges munkatársa volt. A bíróság elutasította a volt kormányfőnek azt a védekezését, hogy tartalékos tisztként csupán továbbképzésen vett részt, és semminemű kapcsolatot nem ápolt a katonai felderítéssel. A bíróság a beszervezési dokumentumon szereplő aláírás ügyében is azoknak az írásszakértőknek adott igazat, akik a kézjegy hitelességét hangoztatták. Az ügy természetesen ezzel még korántsem zárult le, hiszen nyolc hónappal később - 2001 júniusában - ugyanez a bíróság Oleksy átvilágítási eljárásának újbóli lefolytatását rendelte el, arra hivatkozva, hogy ügynöki tevékenységnek a lengyel lusztrációs törvény szerint csupán az számít, ha valaki a titkosszolgálatok "operatív vagy nyomozati" részlegeivel tartott fenn kapcsolatot. Így - mivel a törvény csak az ügynöki múlt letagadasát szankcionálja - a volt kormányfő megmenekült attól, hogy megfosszák mandátumától, és tíz évre eltiltsák a közügyek gyakorlásától. És még az is kérdéses, hogy egyáltalán lesz-e új eljárás. A szejm baloldali pártjai (a Demokratikus Baloldali Szövetség, a Munka Unió, a Lengyel Néppárt és a Samoobrona) ugyanis ez év februárjában módosították a lengyel lusztrációs törvényt, és kivonták a hatálya alól a felderítéssel, a kémelhárítással és a határőrséggel egykoron együttműködőket. Válaszul a parlament 122 ellenzéki képviselője a lengyel alkotmánybíróság előtt támadta meg az átvilágítási törvény új változatát.
Jadwiga Pucharska
(Sandomierz)
Román kémpóker
Kelet-Európában 1989 után külön kultúrája alakult ki annak a gyakorlatnak, amely politikai ellenfeleit azok egykori - ritkán valós, gyakrabban kamu - titkosszolgálati kapcsolatainak felhánytorgatásával akarta kiütni. Legdurvábban e játékot - nem lankadó kedéllyel - Romániában játsszák azok a politikai tényezők, akiknek konstruktív hozzáfűznivalója az 1989 utáni új jelenhez sohasem volt. Amikor Petre Roman egykori miniszterelnököt végül kikergette a hatalomból a Ion Iliescuval szövetkező bányászcsőcselék, magyar-zsidó származása mellett a vele szemben megfogalmazott vádak legfőbbikét egykori francia kapcsolatai, illetve - anyai ágon - spanyol családja jelentették. A legcsekélyebb bizonyítékok nélkül, kizárólag e családi viszonyokra, illetve azokra az egyetemi évekre hivatkozva, melyeket az akkori miniszterelnök Toulouse-ban töltött, a masszív restaurációs sajtó Petre Romant a francia DGST - vagyis a titkosszolgálat - ügynökeként állította be.
Az ezt követő, 1996-os választások előtt viszont már Ion Iliescu államelnököt hozták hírbe a KGB-vel; elvégre az érintett Moszkvában végezte egyetemi tanulmányait. A forgatókönyv ugyanaz volt, mint Roman esetében: a KGB-ügynöki gyanúból őt sem tudta kivakarni, hogy a sajtó - a közölt dús fantáziájú "leleplezések" ellenére - egyetlen kézzelfogható bizonyítékot sem tudott prezentálni. A számtalan átlátszó hazugság - a mind általánosabbá váló elégedetlenséggel párosulva - elütötte Iliescut az 1996-os újabb győzelemtől. Az, hogy a lakosság többsége tudhatta - vagy legalábbis nyilvánvalóan gyanította -, hogy a KGB-história badarság, senkit sem zavart. A legtöbb szavazó alighanem hősnek érezte magát: nemcsak a demagóg, javíthatatlan posztkomcsitól szabadította meg az országot, hanem a potenciális hazaárulótól is.
Aztán elérkezett a "polgári" diadal időszaka. A jobboldal színeiben induló Emil Constantinescu megnyerte az elnökválasztást. Nyomban potenciális kémmé is vált. A securitatés múltból jól eléldegélő szélsőjobboldali nagyromániások, akik egy árnyalattal feketébbre szerették volna festeni Constantinescut az ördögnél, hirtelen "kiderítették": országuk elnöke alighanem az amerikai hírszerzés, a CIA ügynöke lehetett. Hajdanán, a 60-as, 70-es években, a Bukaresti Egyetem ifjú geológiatanáraként ugyanis Constantinescu kőzetkalapáccsal, mintaazonosítóval, Geiger-Müller-számlálóval urán után kutatott az Erdélyi-érchegységben. No nem azért - szólt a szélsőjobboldali C. V. Tudor vádja -, hogy a testvéri Szovjetunió dinamikusan fejlődő nukleáris nyersanyagigénye számára feltárja a terepet, hanem hogy az altalaj rejtelmeit kiszolgáltassa a CIA-nek.
A vádnak nem az az egyetlen szépséghibája, hogy - legalábbis Romániában - mindenki tudja, az urániumprogram a hatvanas évekkel nagyjából kifújt. Ezt követően a tárnákat - bányászok helyett - többnyire csak az ország elmekórházainak gyógyíthatatlan ápoltjai töltötték meg, ama gyakorlatias kúra céljából, amit máshol eutanáziának hívnak. E tekintetben némi kémkedés valóban elkelt volna, de ez speciel nem egy geológus szakmájába vágó feladatkörnek bizonyult. Annak ellenére, hogy a szélsőjobb által az ismeretlenségből előkotort volt securitatés tiszt Bibliára tett kézzel, a televíziós kamerák előtt is esküt tett Constantinescu bűnösségéről, bizonyíték ezúttal sem került elő.
A történet persze folytatódik, mind a mai napig, mindössze a szereplők változnak. A gyanúsítgatás kétes tényei azonosak, miként a balkáni indulat is, mely a választók tisztánlátását hivatott elhomályosítani.
Várady Tamás
