A kapcsolatok mélypontjának a 2008-as grúziai háborút tartja a közvélekedés, amikor Oroszország egy rövid villámháborúban elfoglalta a Grúziához tartozó, de 1992 óta függetlenül működő Dél-Oszétiát és Abháziát. Moszkvának nemigen volt vesztenivalója e háborúval, hiszen számos más ellentét is feszült a két fél között: például Irán eltérő megítélése és az ebből adódó véleménykülönbség az Európában tervezett rakétavédelmi rendszerről, vagy az a szembenállás, amit a növekvő (vagy annak vélt) amerikai jelenlét váltott ki Közép-Ázsiában és a posztszovjet tér más területein.
Barack Obama győzelmével az USA új külpolitikát hirdetett Oroszország felé, ami nem elsősorban a különbségekre, hanem a hasonlóságokra, az érintetteket azonosan érintő (fenyegető) problémákra igyekezett koncentrálni. Az óvatos közeledés számos jele mutatkozott az elmúlt két évben. Az együttműködés egyik nyilvánvaló terepe Afganisztán. 2009-től Moszkva lehetővé tette az Egyesült Államoknak, majd a NATO-nak, hogy vasúti szállítmányok haladjanak keresztül területén. Bár sokan szkeptikusan fogadták a kezdeményezést, ma már a 130 ezer fős nemzetközi haderő utánpótlásának 40 százaléka ezen az útvonalon halad.
2010 áprilisában aláírták az új START-egyezményt, ami a két ország birtokában levő nukleáris robbanófejek számát csökkenti majd 1500 darabra a jelenlegi 2200-ról. Az érvénybe lépéshez szükséges az amerikai Kongresszus jóváhagyása, ám a kölcsönös bizalom visszatérésének fontos jele már az egyezmény is. 2010 júniusában Moszkva megszavazta az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatát, ami szigorít az Iránnal szembeni eddigi szankciókon, sőt ezt követően lemondott arról is - bár ezt a szankciók nem is tiltották -, hogy a korszerűnek mondott S-300 légvédelmi rakétarendszerét eladja a közel-keleti országnak. Hosszú idő óta először fordult elő, hogy Moszkva - Pekinggel együtt - hajlandó volt megszavazni egy BT-határozatot Teheránnal szemben.
Barátom akarsz-e lenni?
A 2010. novemberi lisszaboni NATO-csúcs ennek az útnak volt fontos állomása. Afganisztán ügyében a felek megállapodtak, hogy az Oroszországon is keresztülvezető utánpótlási útvonalat kiterjesztik, sőt a jövőben a vagonoknak nem üresen kell visszatérniük Európába (bármit jelentsen is ez, NATO-tisztviselők büszkén emlegették a tényt). Bővítik a már korábban elkezdett közös kábítószer-ellenes programot, melyben afgán és közép-ázsiai szakemberek kapnak továbbképzést Domogyedovón és Szentpétervárott. Oroszország emellett részt vesz az afgán rendőrség kiképzésében, és helikoptereket is ad el Afganisztánnak.
A rakétavédelemben megkezdődik a NATO és az orosz rendszerek összehangolása. Korábban az USA Lengyelországban és Csehországban tervezte felépíteni saját rendszerét, ami ellen Moszkva élesen tiltakozott. Az Obama-adminisztráció leállította a programot, és új megoldást keresett. Bár konkrét tervek még nincsenek, odáig már eljutottak Lisszabonban, hogy közös értékelést készítenek a jövő várható fenyegetéseiről, ami NATO-tisztviselők reményei szerint végül a közös rendszer kiépítéséhez vezet majd. Jellemző az időbeni távlatokra, hogy a NATO rendszerét is az elkövetkező tíz év alatt tervezik megvalósítani.
Ám az igazi újdonság az volt a csúcson, hogy a NATO az 1999-es, utolsó stratégiai koncepcióját leváltó új dokumentumban az egykori ellenségből partnert csinált. Anders Fogh Rasmussen, a szervezet főtitkára 2009-ben Moszkvában olyan NATO-orosz kapcsolatokat vizionált, amelyek révén 2020-ra a NATO és orosz hadsereg katonái közösen vesznek részt ENSZ-missziókban, a hadihajók közösen járőröznek nemzetközi vizeken, és a két ballisztikus rakétavédelmi rendszert végre össze lehet majd kötni.
Annak a kimondása, hogy a NATO és az USA Oroszországra többé nem ellenségként, hanem a jövő biztonságpolitikai kihívásait azonos módon látó partnerként tekint, mindenképpen új elem a kétoldalú kapcsolatokban. Pedig alig két év telt el a mondott grúz háború óta - vajon mi történt ilyen rövid idő alatt?
Õk már nem annyira jó barátok
Nyilvánvalónak tűnik, hogy Moszkva számára az egyik legégetőbb problémát a NATO esetleges terjeszkedése jelentette. Ahhoz képest, hogy a 2008-as bukaresti NATO-csúcson az egyik fő esemény még Ukrajna és Grúzia meghívása volt a NATO-ba, szembetűnő, hogy 2010-ben alig foglalkoztak hivatalosan a további bővítés kérdésével. Elhangzott, hogy a NATO továbbra is nyitva áll minden csatlakozni vágyó ország előtt, ám csak abban az esetben, ha teljesítik az előírt feltételeket. Ukrajna esetében ez még kérdésként sem merül fel, hiszen a legutóbbi választások és Viktor Janukovics győzelme után a NATO-tagság egyszerűen lekerült a napirendről.
Hosszú távon örök dilemma marad a két világ közötti nézeteltérés az alapvető értékekről. Amíg politikusok és szakemberek szívesen jellemzik a NATO-t egyfajta értékközösségként, addig nyilvánvaló, hogy az autoriter tendenciákat hordozó orosz vezetéssel szemben a kritika lehetősége még sokáig adott marad. De vajon arról van-e szó, hogy a közös érdekek - és elsősorban az afganisztáni gondok miatt - az USA visszafogja a demokrácia hiányát, az emberi jogok korlátozását érintő kritikáit, vagy az Obama-adminisztráció a realista külpolitika jegyében hosszabb távon is elfogadja Moszkvát?
2012-ben elnökválasztás lesz Oroszországban, 2014-re pedig a NATO kivonulna Afganisztánból - s ez a két dátum komoly hatással bírhat a kétoldalú kapcsolatok alakulására. És persze ezenkívül is számos változó alakíthatja még az orosz-amerikai kapcsolatokat - gondoljunk csak az orosz gazdaság teljesítményének és a Kreml önbizalmának összefüggésére. De az nyilvánvalónak tűnik, hogy a jövő és a jelen kihívásaival sokkal könnyebb lenne közösen, mint külön-külön, netán egymással szemben megbirkózni.
