Putyin: ideológia és praxis

Újszovjetség

Külpol

1999 augusztusában, miniszterelnökként lépett a nagypolitika színpadára, s már újévkor az idő előtt lemondó Jelcin helyére lépett. Sokáig pragmatikus politikusnak mutatkozott, akitől az ideológiai kérdések távol állnak.

A 2000. márciusi elnökválasztáson aztán a KGB egykori alezredese már az első fordulóban abszolút többséget szerzett. Győzelmében meghatározó szerepet játszott a második csecsen háború. Ennek előzményei – a Baszajev vezette csecsen légió betörése a szomszédos Dagesztánba, majd az 1999. szeptemberi sorozatos lakóházrobbantások, köztük két moszkvai toronyház levegőbe röpítése – máig kérdések sorát vetik fel, ám az orosz társadalom többségének meggyőző hivatkozásul szolgáltak a csecsen területek ellen 1999. október elején megindított újabb hadműveletekhez. Az addig jószerivel ismeretlen új miniszterelnök szakított a korábbi évek tétovának tűnő politikájával; kompromisszumokat nem ismerő fellépést ígért, és hamar népszerű is lett.

Államfővé választása után három stratégiai célt tűzött maga elé: a csecsen helyzet gyors rendezését, a tulajdonosi elit kiszorítását a politikai döntéshozatalból, s a helyi hatalom engedetlen irányítóinak megfegyelmezését. Egyik sem volt egyszerű feladat. Putyinnak mégis sikerült a jelcini korszak oligarcháit meggyőzni arról, hogy ezen túl nincs semmi keresnivalójuk a politika világában; s immár nem a paraván mögötti alkuk fogják alakítani az ország bel-, kül- és gazdaságpolitikáját. Cserébe biztosította őket arról, hogy ha tudomásul veszik az új szabályokat, senki nem firtatja vagyonuk eredetét. A regionális elit méretre szabása is gyorsan ment: az államfő hét, széles jogkörű elnöki megbízottat telepített a nyakukra, és kitessékelte őket a parlament felsőházából. A Szövetségi Tanács tagjaivá immár nem a megyék és a köztársaságok végrehajtó és törvényhozó hatalmi ágának első vezetői, hanem azok képviselői váltak. Ez legyengítette a felsőház politikai erejét, s a regionális elitet is eltávolította a szövetségi központból. A második csecsen háború is sikereket hozott: a nagy katonai műveleteket a Kreml már 2000 nyarán befejezettnek nyilvánította.

 

Az áldozat ereje

Az első jelei annak, hogy az ideológiai kérdések iránt mindaddig közömbösnek tűnő államfő fontosnak tartja hatalma eszmei legitimálását, első elnöki ciklusának a végén mutatkoztak. Putyin kezdett ráérezni, mit is vár el tőle az oroszországi polgárok több­sége. Azt, hogy az állam legyen erős, és a javak elosztásában gyakoroljon méltányosságot. Az elnök a 2000-es évek közepétől az ország polgáraihoz intézett üzeneteiben egyre többet beszélt a mind befelé, mind kifelé erőt sugárzó, maga iránt tiszteletet teremtő államról, és a súlyos egyenlőtlenségeket enyhíteni igyekvő hatalomról. S nem csak beszélt. Kihasználva az Oroszország számára 2000 és 2008 között rend­kívül kedvezően alakuló globális energiakonjunktúrát, első két elnöki ciklusa idején évi 10-10 százalékkal növelte a bérek és a nyugdíjak reálértékét. A 2000-es évek derekára állandósult a gyors gazdasági növekedés – ezekben az években az orosz GDP évi 7-8 százalékkal bővült –, és a korábbiaknál igazságosabb bér- és szociálpolitika.

A putyini rendszer eszmei legitimációjának továbbépítésére kézenfekvő megoldásnak ekkor a Szovjetunió II. világháborús szerepének és drámai áldozatvállalásának a felhasználása tűnt. Ért­hető módon, hisz ekkorra jószerével már csak a háborús emlékezet maradt az egyetlen olyan fontos terület, amely nem megosztotta, hanem közös állásponton tartotta az orosz társadalmat. Ezzel a felismeréssel magyarázható a 2005 tavaszától kibontakozó fordulat. A jelcini korszakban is méltó módon emlékeztek a II. világháborús győzelemre, a háborúban meghalt közel 27 millió szovjet állampolgárra, ám az első orosz elnök a maga történelmi küldetését a totalitárius múlt meghaladásában és leküzdésében látta, ezért a hivatalos megemlékezések politikai tartalma soha nem nőtt túl azok közvetlen jelentésén. Csakhogy Putyin második elnöki ciklusától Moszkva már nemcsak emlékezik, de emlékezetpolitikai csatákat is vív mindazokkal, akik nem fogadják el a II. világháború orosz olvasatát. (Med­vegyev elnöksége alatt olyan, történészekből és politi­ku­sokból álló bizottságot hoztak létre, amelynek deklarált feladata a történelemhamisítókkal szembeni határozott fellépés.) Az erős és méltányos állam képe mellé odakerül tehát a II. világháborús áldozatvállalás folyamatos napirenden tartása is.

 

Nyersen és cinikusan

A putyini korszak következő ideológiai innovációja a „szuverén demokrácia” ideologémája lett. A Jelcin-éra végén a hatalom propagandistái a kialakult rendszert „irányított demokráciaként” szerették emlegetni, vagyis olyan politikai berendezkedésként, amelynek stabilitását csak úgy lehet fenntartani, ha a lehető legkevesebb döntést bízzák a politikai közösségre. A választásokat megtartják ugyan, több jelölt is van, de nem kétséges, hogy a hatalmi helyzetben lévőket nem lehet leváltani. Putyin első ciklusának végére azonban az „irányított” jelzőt a „szuverén”-re cserélik le. Az orosz demokrácia „szuverén”, mert az országot – szemben a jelcini korszakkal – nem kívülről, más hatalmak irányítják, hanem a döntések otthon születnek. „Szuverén” azért is, mert a demokrácia tartalmát és miben­létét sem mások, holmi külső, idegen normák vagy szereplők, hanem Oroszország – értsd: az orosz hatalmi elit – határozza meg. Ezzel a 2000-es évek első évtizedének második felére össze is állt az erős, szuverén és igazságos államot középpontba helyező új legitimációs ideológia. Ezek a putyini konzervatív fordulat legfontosabb alkotórészei – a kiteljesedéshez szükséges elemeket pedig a 2008–2009-es globális válság kínálta tálcán.

A krízis rendkívüli erővel sújtott le Moszkvára. A G-20-as csoportban Oroszország veszteségei voltak a legsúlyosabbak. A jövedelmek reálértékének csaknem egy évtizede tartó növekedése 2009-től lassulni kezdett, majd 2011-ben – először 1999 óta – lényegében leállt. Ráadásul az év őszére kiderült az is, hogy nem Medvegyev, hanem Putyin indul a 2012 márciusában esedékes elnökválasztáson. Az ismételt helycsere nyersessége és cinizmusa valóságos arculcsapásként érte a születő nagyvárosi középosztály többségét. A bejelentés időzítése pedig lehetőséget adott arra, hogy a rendszer politikai ellenfelei felkészüljenek a 2011. decemberi parlamenti választások hatékony megfigyelésére. Putyin első elnökválasztási kampánystábjának háttérintézete, a Centr Sztratyegicseszkih Razrabotok (Stratégiai Programok Központja) figyelmeztetett arra, hogy a hatalompárt, az Egységes Oroszország ezúttal nem tudja hozni az előző két választáson elért kétharmadot; az alkotmányozó többség eléréséhez oly mértékben kellene manipulálni a választási folyamatot, ami széles körben hitelteleníti a hivatalos végeredményt. Ezért az elemzőközpont azt ajánlotta, hogy a Kreml érje be a hatalompárt abszolút többségével. Mint utóbb kiderült, még ehhez is a leadott szavazatok 16-17 százalékát kellett az Egységes Oroszország párthoz „átirányítani”.

Ez a durva beavatkozás – a bizonyítást nyert választási csalás – emberek tízezreit vitte ki az utcára. Az idő szorított: az elnökválasztásig alig maradt három hónap, s az is világos volt, hogy Putyinnak már az első fordulóban győznie kell, minden más változat kudarc.

 

Putyin és Raszputyin

Putyin ekkor nem pusztán – a legpopulistább módon – ígérgetni kezdett; néhány hónappal korábban, 2011 őszén már elővett egy másik politikai fegyvert is. Egy héttel azt követően, hogy bejelentették elnöki visszatérését, a kampányra készülő jelölt az Izvesztyijában terjedelmes írást közölt az Eurázsiai Gazdasági Szövetségről. Putyin nem az ország gazdasági, társadalmi, demográfiai problémáinak kezelésével állt elő programadó kampánydolgozatában, a legfontosabb céljának az egykori szovjet geopolitikai tér újjászervezését tekintette. Ebben volt is kire támaszkodnia, hisz már a 90-es évek elején sokan voltak, akik a Szovjetunió felbomlását „a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” tartották.

Közülük is kiemelkedett az akkor még marginálisnak tekintett szociológiaprofesszor, filozófus Alekszandr Dugin. A rendkívül olvasott és kiválóan vitatkozó Dugin világképére a legnagyobb hatást a múlt század 20-as éveinek német „konzervatív forradalmárai” gyakorolták – Edgar Julius Jung, Arthur Moeller van den Bruck, Ernst Jünger, Carl Schmitt és Oswald Spengler. Merített az olasz dadaista, Julius Evola fantazmagóriáiból, René Guénon vallástörténeti spekulációiból, valamint a háború utáni európai „új jobb­oldaliak” ideológusától, Alain de Benoist-tól. Nonkonformista gondolatvilágának további fontos elemét alkották a 19. század vé­gének geopolitikai teóriái, és
az orosz emigráció „eurázsiai” irány­zatának képviselői (Nyikolaj Trubeckoj, Pjotr Szavickij, Nyiko­laj Alekszejev) által kidolgozott történeti és térpolitikai víziók. Dugin a 90-es években a jelcini rendszer fasizmussal is kacérkodó ellenzékéhez tartozott. Noha rendkívül termékeny szerző –évente ad közre újabb és újabb vaskos köteteket –, egészen Putyin 2012-es elnöki visszatéréséig az orosz közélet marginális figurája maradt. Ezen a helyzeten az sem tudott változtatni, hogy az egyik leglelkesebb támogatója volt Oroszország 2008-as grú­ziai háborújának. (Igaz, azt már rossz néven vette, hogy a háború ötödik napján a Kreml megállí­totta az előretörő orosz erőket, nem adva ezzel lehetőséget a Szaakasvili vezette hatalom megdöntésére.)

A putyini etatista fordulat hatására aztán Dugin a rezsim hívévé szegődött. Az új hatalomban egyre inkább geopolitikai elképzeléseinek és „konzervatív értékvilágának” a megvalósítóját látta. Dugin, akit manapság sokan csak „Putyin Raszputyinjaként” emlegetnek, közismert szereplővé az ukrajnai válság elmélyülésével vált. Ő lett az Ukrajna délkeleti részét magába foglaló területek, az ún. Novorosszija kiszakításának legfőbb ideológusa. Azokban a hónapokban, amikor a Krím annektálása után úgy tűnt, hogy e területrész megszerzése Putyin célja, Dugin állandó vendége volt a vezető orosz tévécsatornák köz­életi vitaműsorainak. Ám miután a Novorosszija-projekt lekerült a napirendről, ő is fokozatosan háttérbe szorult. Most úgy tűnik, csak eszköz volt Putyin kezében – a párhuzam Raszputyinnal erősen sántít. Csak addig volt rá szükség, amíg őszintén átélt és szenvedélyesen előadott mondan­dója egybeesett a Kreml céljaival. Használták, majd eldobták.

 

A globális jelenen kívül

A Krím megszerzésével a Kreml­nek sikerült új nemzeti egységet kialakítania, s azok közül is sokan megtértek, akik a nagyvárosokban az elcsalt 2011-es választások után még Putyin ellen tüntettek. Ők azonban bármikor visszatérhetnek ellenzéki álláspontjukhoz. Velük szemben a putyini politikának az igazi és hosszú távon is megbízhatónak tűnő támaszát mégiscsak a vidéki Oroszország jelenti. Az orosz társadalom kisvárosokban és falvakban, még mindig a globális jelenen kívül élő része. Putyin tartósan csak rájuk tud támaszkodni
– ezért mindenekelőtt a vidéki Oroszországhoz kell beszélnie, az ő értékeiket kell osztania, és az ő nyelvükön kell megszólalnia. Az utóbbi évek konzervatív fordulatának – a belső problémákat elfedni igyekvő geopolitikai ambí­ciókon túl – ezért lett a legstabilabb eleme. Putyin tavaly év végén a Szövetségi Gyűlés tagjai előtt elmondott beszédében fontosnak találta kiemelni, hogy „egyre többen vannak a világban olyanok, akik támogatják a tradicionális értékeket védő álláspontunkat. Azon tradicionális értékek védelmét, amelyek évezredeken át alkották a lelki és erkölcsi alapját a civilizációknak, az egyes népeknek, vagyis a hagyományos család, a valódi emberi élet, beleértve a vallási élet értékeinek védelmét.” Néhány éve az orosz elnök még aligha beszélt volna erről és így – ma már viszont nem tehet mást.

Neked ajánljuk