"Radzsasztánba tartok. Monszun idején érdemes leutazni a sivatagba. Az oázisvárosokban tűrhető a páratartalomÉ - fejti ki alkalmi útitársam, majd a vonatablakon kihajolva magához int egy banánárust. - Aztán, ha a hőség tényleg kibírhatatlan, fel kell menni Kasmírba. Gyönyörű hely, a Himalája lábánál. Van arra egy lótuszokkal borított tó, ahol olcsón bérelhetsz lakóhajót. Tavaly ott vészeltem át a nedves évszakot." Az időjárás, indiai országrészek és látnivalók ötletszerű párosításain ámulva észre sem veszem, hogy döccenve magunk mögött hagyjuk az indiai vasútállomás kaotikus világát. Útitársam hosszú haja lobog a forró szélben, laza mozdulatokkal hajigálja ki az ablakon az elfogyasztott banánok héját, én pedig néhány hetes ázsiai tartózkodásom óta sokadszor veszítem el az origót. "Mennyi ideje utazol?" - kérdezem. "Három éve" - feleli útitársam, és hindi nyelven kér egy adag fűszeres mogyorót a kocsiba lépő árustól.
Ez volt az a pillanat, amikor
az utazás szó új értelmezéssel
bővült bennem, és ezzel párhuzamosan rádöbbentem, hogy a fűszeres mogyoró, mint minden étel Indiában, elképesztően csíp. Az égő szájjal nincs mit tenni, meg kell várni, míg elmúlik. Az utazás új értelmezése azonban nem hagyott nyugodni. Az, amit a szemközt ülő srác művel, tudtam, nem említhető egy lapon a nyári stoppolásokkal, interrail kalandokkal, görögországi körutazással, egyszóval mindazzal, amit addig utazásnak hívtam.
Kövessük csak nyomon útitársamat, ahogy leszáll a vonatról. Nézzük, miként is utazik egy olyan hardcore traveller, mint ő. A pályaudvar előtt riksára alkuszik, hogy eljusson az útikönyvéből kinézett szállodáig. Ott ágyat foglal magának a dormitoriban, szóba elegyedik valamelyik szomszédjával, és meghallgat néhány utazósztorit helyekről, ahol még nem járt. Mesél a vidékről, ahol viszont járt. Később alkalmi ismerőse társaságában felfedezi a várost. Ha tetszik neki, eltölt majd a környéken néhány napot, hetet, ha nem, talán már másnap továbbindul. Hogy milyen célok felé, nem egyértelmű. A hátizsákos utazók közös nevezője nem a hasonló érdeklődési kör, műemlékek látogatása, homokon heverészés vagy természetjárás, hanem az idővel fenntartott különös viszony. Utazzanak egy hónapig vagy pár évig: programjukat nem a rendelkezésre álló idővel való gazdálkodás szervezi. A lényeg az élmény, a megélt tapasztalat.
Tipikus X-generációs tünet ez,
a rövid távú élmények és élvezetek világa a jövőbe vetett hit helyett. A kiábrándult generáció elvonul a világtól, ahogyan Leonardo Di Caprio Bangkokba (lásd A part című színes szélesvásznút), hogy feledve a munkanélküliséget, determináltságot, a felgyorsult élet paráit, a jelennek éljen.
New York, negyvenes évek. A Columbia University három hallgatója, figyelmen kívül hagyva a kor uralkodó trendjeit és az ígéretes jövőbe vezető utat, jazzkocsmákba jár, verset és prózát ír, kísérletezik szavakkal, zenével, droggal, eszmékkel és alkohollal. A triumvirátus, Ginsberg, Kerouac és Borroughs tevékenységét kísérő méla közöny legjobb esetben is az örökös szellemi elszigeteltség képét festhette szűk bérlakásuk falára. Komolyan meglepődtek volna, ha tudják, lánglelkű semmittevésükkel milyen lavinát indítanak el a háború utáni értékvesztett euro-amerikai világban. A hármójuk által kikristályosított beatmozgalom teszi erénnyé a nyughatatlanságot, a közvetlen tapasztalatok iránti éhséget és a keleti bölcseletek tiszteletét. Neal Cassidy (azaz Dean Moriarty, Kerouac Úton című regényének hőse), a művészlelkületű autótolvaj és csavargó feltűnésével pedig
a beat attitűd
fontos elemévé
lesz az utazás. Kezdetben Kerouac és Cassidy indulnak amerikai körtúrákra, autóstoppal és mindenféle lokális közlekedési eszközzel. Aztán a fő és mellékutak hálózatán helyet cserél a keleti és nyugati part haladó szellemű értelmisége. Időközben William Borroughs (nem egészen önszántából) Marokkóba távozik, hogy látomásos, interzónai jelentéseiben egy más kultúrával, az arab világgal ismertesse meg a rendes amerikai ifjak mételyezésével elfoglalt Ginsbergéket.
A fékezett habzású beatmozgalom a hatvanas évek elején átadja helyét a szappanbuborék összes árnyalatában játszó hippivilágnak. Az átmenetnél ott találjuk Ken Keseyt és barátait (köztük Cassidy, néha Kerouac is), akik pszichedelikus fényezésű buszukkal terv nélkül, csak az utazás öröméért vándorolnak az Államok útjain. Példájuk nyomán ezren és ezren kerekednek fel, hogy puritán körülmények közt, az élményekre koncentrálva felfedezzék a kontinenst. Ginsberg ekkorra már megjárta Marokkót, és szellemi irányultságának megfelelően Kelet felé tekinget. 1962-ben pedig - míg a Beatles még javában a Love Me Dot akkordozza - több hónapra Indiába utazik. A pálya immár adott: néhány év, és a keleti filozófiákkal áthatott, kalandvágyó és nyitott utazók jelennek meg India útjain. John Lennon és barátai Rishikeshbe költöznek, hogy meditálni és szitározni tanuljanak.
A szitározás
megy is nekik,
és most már tényleg mindenki tud Indiáról, az ashramokról, az egzotikus városokról.
A hatvanas évek végére összeállt a hátizsákos utazók legendás, London és Katmandu közt húzódó útvonala. Ahogy H. S. Thompson írja, "amióta világ a világ, bizonyos helyeken összpontosul és kisül egy-egy nemzedék energiája", és nagyon úgy néz ki, hogy az elhíresült Ázsiai Szárazföldi Útra felfűzött országok mindegyikének jutott akkoriban ebből az energiából. A vándorok, nyakukban békejelekkel, szabadon utazhattak végig Dél-Európán Törökországig (ekkoriban játszódik az Éjféli expressz című film). Majd hetek, hónapok alatt a nyitott, Khomeinit még hírből sem ismerő Perzsián (ma Irán), a mesés és barátságos Afganisztánon és Pakisztánon át Indiába értek. Innen pedig mindenki ízlésének és az adott évszaknak megfelelően indult meg a Himalája zöld lejtői, a sivatag vagy az óceánpart irányába.
1973
a hátizsákos turizmus történelmének megjegyzendő évszáma. Ekkor adja ki egy Tony Wheeler nevű utazó az Olcsón Ázsiában című útikönyvét. Már a cím is sejteti, hogy itt nincs mellébeszélés: a személyes tapasztalatokon alapuló, közvetlen hangvételű, gyakorlatias útikönyv célja, hogy a legkevesebb pénzért a lehető legtöbb élményhez juttassa az utazót. A könyv remek, használható, és hatására újabb utazók tömködik be táskájukba hálózsákjukat. Tony, a könyv sikerén felbuzdulva, egy kétéves utazást követően összeállítja második bedekkerét, mely Sárga könyv néven vonul be a hátizsákos utazók legendáriumába. A Lonely Planet sorozatnév alatt futó könyv további öt kiadásban jelenik meg. A hippivilág már sehol, amikor a kiadó megkezdi a világ mind több részének hátizsákos szemléletű feldolgozását. A kisütött energiák elenyésznek, a történelem ugyanott folytatja játékait, ahol pár éve abbahagyta. Afganisztánt felszabadítják az oroszok, Perzsiát megtisztítja az iszlám, a szabad utazásban pedig mind többen látják meg az üzleti vállalkozást. A hátizsákos utazók legfrissebb kiadású Lonely Planetjükbe mélyedve végiglátogatják a világot, kultúrákkal teremtenek kapcsolatot - és ha szerencséjük van, megtapasztalhatják, hogy a hajdani eszmék nem tűnnek el nyomtalanul. Hátizsákos, ötletszerűen vándorló, nagyon PC utazó nem csak Ázsiában fordul meg tömegével. Találkozhatunk velük a világ legváratlanabb pontjain, még hazánkban is.
Különös ismertetőjelük
a nagy hátizsák (rávarrt zászlók: ciki) vagy jópofa kistáska (Nepálban vásárolt, viseltes darab: menő). Vizespalack. És az útikönyv. Ez utóbbit érdemes közelebbről is szemügyre venni. A legprofibb hátizsákos gájdbúk vastag, és tartalmi elemeinek aránya meglehetősen szokatlan. A kulturális és természeti érdekességek mennyisége eltörpül a gyakorlati információk mellett. A jó útikönyv a cinizmus leghalványabb szándéka nélkül közöl olyan adatokat, mint hogy hol kaphatsz a városban házi joghurtot, kiről nevezték el a Deák teret, és hogy hívják valamelyik kávézó valutaváltással is foglalkozó pincérét. Aztán pár oldalon áttekinti az adott ország történelmét, királyait, gazdasági helyzetét, és mindenki mehet, amerre lát. A többi a te munkád - az utazás legfontosabb eleme ugyanis maga az utazás.
Földes András
(fa [at] mail [dot] index [dot] hu)
