Lea Rabin, a meggyilkolt miniszterelnök özvegye csomagol, Kirját Arbában örömükben hászíd-partyt rendeznek a telepesek. Egyébként harmincezren se voltak, akiken Peresz elbukott: annyian egy hétvégi strandon szoktak összegyűlni, és lehet, hogy ők változtatják majd meg a világtörténelmet. Mintha a káoszelmélet nevezetes pillangója repült volna át a Közel-Kelet felett.

Persze az eredményhirdetés óta - ami lapzártakor még minden volt, csak végleges nem, másrészt viszont a véglegesítéshez éppen a katonák szavazata hiányzott, akik pedig nyilvánvalóan inkább a közülük való, rájuk bazírozó Netanjahura szavaznak, mint a civil bagázsból szalajtott, nagyapókorú és temperamentumú Pereszre - Netanjahu fékezett valamit a habzásából (lapzártakor az Omóénál tartott), és nyilvánosan fontolóra vette, hogy mégis hajlandó folytatni az elődjei által megkezdett békefolyamatot. Erre látszik utalni, hogy azonnal telefonhoz ült, feltárcsázta Hoszni Mubarak egyiptomi elnököt, Husszein jordániai királyt és persze Clinton elnököt, aki meg is hívta őt Washingtonba. Szóval fog ő tárgyalni, legfeljebb nem Jeruzsálemről, meg a Golán-ügyet se nagyon feszegessék a szírek. És egyáltalán, senki ne feszegessen semmit, a legkevésbé az izraeli hadsereg Hebronból való tervezett kivonulásának dátumát ne, a diplomata Peresz után a katona, egykori elitkommandós Netanjahu jön, akinek a keze alatt a hadsereg és a Shin Beth újra az lesz, ami volt, Izrael biztonságának, ha nem is az egyetlen, de az első és utolsó záloga. Ezt muszáj neki, elvégre Izrael történelmében először a választók magára a miniszterelnökre, nemcsak az őt delegáló pártra szavaztak: a kormányfő legitimitása tehát sokszorosa minden eddiginek, még akkor is, ha csak ilyen szűk margóval sikerült befutnia.

Ember még olyan közel nem volt hozzá, hogy újraválasszák, mint Peresz. Nem elég, hogy Izraelt sikerült visszacsempésznie a nemzetközi közvélemény kegyeibe, alig volt hét, hogy valami amerikai, európai, ázsiai sőt, arab potentát ne borult volna könnyek közt a nyakába; végigasszisztálta - külügyminiszter lévén, volt benne majdnem annyi szerepe, mint meggyilkolt elődjének - Rabin mellett, majd átvette a békefolyamat levezénylését; és ahhoz is volt mersze, hogy választások előtt egy hónappal se változtasson a róla és országáról kialakított képen, és megbombázta Libanont.

Mindehhez járulnak a kevésbé látványos, de majdnem ennyire fontos eredmények: a nemzeti össztermék 7 százalékos növekedése tavaly, miközben a munkanélküliség a 92-es 11 százalékról 6,3-ra csökkent, és az ország lassan kezd - talán mostantól fogva: kezdett - felzárkózni a Silicon Valley mellé a számítógépipar nemzetközi mezőnyében. Egy normális országban akkor is újraválasztanák, ha a kampányt azzal töltené, hogy főműsoridőben a választópolgárok anyját szidja, naponta. Izrael azonban, úgy látszik, mégsem normális ország. Vagy Peresz nem az: sokak szerint a kampányfinisben, amikor fekete bombázódzsekiben járta körül a sebtiben - és persze minden nehézség nélkül - harciassá tuningolt frontvonalakat, és olyan fenyegetően nézett, hogy az aljnövényzet beleremegett, a biztos politikai preferenciák nélkül vegetálók közül majdnem mindenki kedvét elvette magától.

A munkapártiak szerint Libanon hebehurgya megbombázása volt a baj, ami Peresz ellen fordította az arab szavazók jó részét. A kérdés ezek után már csak az, hogy akkor mivel ijesztette el azokat, akiket megnyugtatott a keményebb fellépés, ugyanakkor azt is szívesen elkerülnék, hogy az ország egy olyan kormányt kapjon, amelyet ortodox rabbik és hibernált tábornokok segítettek hatalomra. Mert Netanjahuét a jelek szerint ők.

Az elemzők egyelőre tartózkodnak attól, hogy jövőképeket kotyvasszanak. A választás kimenetele hosszabb időre lenevelt erről bárkit: azt viszont már most lehet találgatni, kik kerülnek majd be a kormányba. Az eddig felmerült nevek közt ott van Ariel Sharoné, Rafael Ejtané, sőt, Mose Arenszé is: sok jót a békefolyamat számára első hallásra egyikük sem jelent. Sharon tábornok több tucat temetőre rúgó meritlistájának csúcsán az 1982-es libanoni háború levezénylése áll, a választási győzelem másnapján kelt értesülések szerint a gazdaságirányítási tárca kapcsán merült fel a neve. Ejtan tábornok Libanon után vette át a parancsnokságot, ő nevelte át a hadsereget rendőrséggé az intifáda alatt. (Más választása nemigen volt, de alaposan megutáltatta magát az országgal, az országot meg a világgal.) Lehetséges oktatási miniszterként említik. Hármójuk közül Arensz a legcsendesebb, elvégre tulajdonképpen fizikus, de csendben a legszélsőségesebbek egyike, és Netanjahu kinevelője, leendő kormányának egyik lehetséges külügy- vagy hadügyminisztere.

A kormány összeállítására 45 napja van Netanjahunak. Az alatt sok minden történhet és történik majd minden bizonnyal: annyi azonban bizonyos, hogy a kormány nemcsak a Likudból, hanem az ultraortodox pártokból, esetleg a Munkapártból (a Golán visszaadásának ötletére) kiszakadt Harmadik út képviselőiből és talán a Szovjetunióból bevándoroltak pártjának (élén Natan Sharansky egykori szovjet emberjogi aktivistával) vezetőiből áll majd. Feltehetően főleg az ultraortodoxok idegesítik a közvéleményt, izraelit és nemzetközit egyaránt - utóbbi megrökönyödését jelzi a tel-avivi tőzsde zuhanórepülése a választási eredmény meghirdetésekor -; Netanjahu azonban sietett megnyugtatni mindenkit, akit még lehetett, hogy nem fogja feladni Izrael világi jellegét.

rá nem kényszerül, ha a békefolyamattal nekiindult fellendülésről ki nem derül, hogy csak egy nemzetközi ízlést kielégítő békefolyamat keretében működőképes, ha a telepesek nem kapnak vérszemet attól, hogy az ő emberük győzött, és esetleges provokációikra nem felel a Hamasz; ha a Hamasznak, és akkor már a Hezbollahnak, nem sikerül egy újabb libanoni válságot és esetleg szíriai háborút (ha már úgyse kapják vissza a Golánt) kieszközölnie; vagyis abban az esetben, ha mégis mindent megenne a fene, amire mostantól fogva azért akad némi esély.

- kk -