Válság Törökországban: Líra és lent

publikálva
2001/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Afebruári sajnálatos események előtt Bülent Ecevit miniszterelnök éles szóváltásba keveredett Sezer köztársasági elnökkel az országban dúló korrupció miatt. A politikai destabilizálódás eme csekély szellete az amúgy sem acélos bankrendszert mély bizalmi válságba taszította, és február 21-ére kitört a teljes káosz. A török pénzügyi rendszer összeomlott, a líra mélyrepülésbe kezdett. A stabilnak igen, ámde délcegnek nem mondható egy a hatszázezerhez dollár-líra árfolyam pillanatok alatt a kétszeresére ugrott, maga alá temetve számos egzisztenciát. És ez még csak a kezdet volt. Kisvártatva az egynapos betétekre már 7500 százalékos kamatot ígértek a bankok, akinek volt, általában naponta tízszeres, sőt hússzoros haszonnal forgathatta meg a pénzét. Igaz, a haszon egy jelentős részét elvitte a vágtató infláció.

Afebruári sajnálatos események előtt Bülent Ecevit miniszterelnök éles szóváltásba keveredett Sezer köztársasági elnökkel az országban dúló korrupció miatt. A politikai destabilizálódás eme csekély szellete az amúgy sem acélos bankrendszert mély bizalmi válságba taszította, és február 21-ére kitört a teljes káosz. A török pénzügyi rendszer összeomlott, a líra mélyrepülésbe kezdett. A stabilnak igen, ámde délcegnek nem mondható egy a hatszázezerhez dollár-líra árfolyam pillanatok alatt a kétszeresére ugrott, maga alá temetve számos egzisztenciát. És ez még csak a kezdet volt. Kisvártatva az egynapos betétekre már 7500 százalékos kamatot ígértek a bankok, akinek volt, általában naponta tízszeres, sőt hússzoros haszonnal forgathatta meg a pénzét. Igaz, a haszon egy jelentős részét elvitte a vágtató infláció.

Néhány néhai

A csődöt mondott és most eldózerolandó bankrendszer alapjait a modern köztársaság atyja, Kemal Atatürk vetette meg. Az Állami Központi Bank és a magánbankok között állami alapítású ágazati bankok voltak arra hivatva, hogy jó célba juttassák a fiatal köztársaság csekély anyagi erőforrásait. A gazdaság hosszú ideig államkapitalista, illetve félállami, tervgazdasági modell volt, erős hajlammal az autarchiára. E gazdaságpolitika zsákutcájából Özal reformjai mentették ki, amiért csak tisztelettel beszélhetünk a néhai köztársasági elnökről. Ám az átalakulást nem követték strukturális reformok. Megmaradt a nagy súlyú, ámde alulfizetett és egyre inkább kontraszelektált állami bürokrácia, amely könnyen hivatkozhatott a kemáli hagyomány deklaráltan etatista voltára, míg a gazdaságot a magas eladósodás és az infláció is gyengítette. Ehhez járult a szociális infrastruktúra gyengesége, valamint a népességrobbanás, amelynek egyetlen kezelési eszköze a fekete- és szürkegazdaság maradt. A korrupció és a politikával összefonódó szervezett bűnözés tovább bénította a gazdaságot. Bár az özali csoda már a kilencvenes évek elejére kifulladt, ekkor Törökországot még nem a gazdaság bajai, hanem az önmeghatározás problémái kötötték le: vajon az ország az európai integráció kapuja előtt rekedve is tartson-e ki a nyugatos politikai irányvonal mellett, vagy pedig álljon be a közel-keleti országok sorába, ahonnan kiugrott? A múlt század utolsó évtizedében az ország végül ismét megindult felfelé. Az EU hivatalosan is tagjelöltté nyilvánította; a vén politikai róka, Bülent Ecevit által a köztársasági elnöki székbe juttatott tizedik elnök, Ahmed Necdet Sezer pedig deklarálta, hogy felszámolja az integráció jogi és szervezeti akadályait.

Mindezek mellett fennmaradt azonban az alapvetően rossz török bankrendszer, amelyben a négy legnagyobb állami bank, a Ziraat Bankasi, a Halkbank, az Emlakbank és a Vakifbank összesen a piac harmadát tartotta a kezében. A mostani válság lényegét az állami, ágazati bankok rendszerének összeomlása jelentette. Ami nem azért következett be, mert az állam rossz tulajdonosuk volt, hanem mert a török piac nem bírt el ennyi bankot. Azt pedig, hogy a bankrendszer válsága és az infláció a gazdaság krónikus, de jószerivel tünetileg sem kezelt betegségei, a gyerekek is tudták. Csak éppen senki sem tett semmit.

Egészen idén február 27-ig.

Gazdasági szükségállapot

Ecevit ekkor jelentette be, hogy hazahívja Kemal Dervist, egykori tanácsadóját (életrajzát lásd keretes anyagunkban). Eredetileg a török központi bank élére szánták, miután a válság elsodorta Gazi Ercelt, a bank előző kormányzóját. Ercel egyébként nem tudott úriemberként lelépni a színről: míg azzal nyugtatta az ország lakosságát, hogy nem lesz leértékés, egy nappal a líra lebegtetése előtt dollárra váltották a saját számláját, amivel harmincegymilliárd török lírát (26 000 dollárt) nyert. Védekezését, miszerint eme összeget voltaképpen találta, hiszen jegybanki funkciója miatt nem kezelhette maga a privát számláját, a török közvélemény nem fogadta el. Sőt később hiába próbálta az összeget közcélra felajánlani, az általa kiválasztott alapítvány másnap visszautalta a pénzt a feladónak. Az iszlám tanítása szerint ugyanis a tisztátalan eszközökkel szerzett pénzt nem lehet jótékony célra felajánlani.

Dervis viszont nem adta alább a miniszteri stallumnál: március 1-jén kapta meg a gazdasági ügyekért felelős államminiszteri kinevezését, azóta ő a török gazdaság teljhatalmú ura. Fennhatósága alá tartozik az államkincstár, a tőkepiaci felügyelet, sőt a központi bank is. Dervis rendelkezik a török ágazati és azon kereskedelmi bankok felett, amelyeket csak jelentős átszervezésekkel lehet újra útjukra bocsátani. A miniszter megállás nélkül dolgozik. Kölcsönkapott irodákban, alkalmi hivatali autókat használva végzi munkáját, s március harmadik hetében még szállodában lakott. (Igaz, az ankarai Hiltonban.) Programja szerint első célja a pénzpiaci stabilitás, második a makroökonómiai egyensúly megteremtése, majd a szükséges szervezeti reformok keresztülvitele. Nézete szerint nem annyira a külső piacokon kell drága hitelekért kilincselni, mint amennyire az ország belső erőforrásait kellene mozgósítani. Mindezek ellenére világos, hogy az országnak mintegy 10-12 milliárd dollárra lesz szüksége ahhoz, hogy kilábaljon a válságból. Hogy ezt a pénzt a nemzetközi pénzügyi szervezetektől össze lehessen szedni, a török törvényhozásnak április 15-ig legalább tizenöt törvényt kellene elfogadnia, köztük a banktörvény, az államadóssági törvény, az állami monopóliumot is érintő dohánytörvény, a közbeszerzési törvény, továbbá a fennmaradt állami alapok bezárásáról intézkedő törvény módosítását, valamint a távközlési privatizációs törvényt. Mindezzel párhuzamosan közös vezetés alá helyeztek három állami bankot, a Halkbankot, a Ziraat Bankasit és az Emlak Bankasit, az utóbbi kettőt egyesítették, s bejelentették, hogy egy éven belül privatizálják az így létrejött új intézményt. Az állami felügyelet alá helyezett tizenhárom magánbankot egy alapba vonják össze, s közülük azokat, amelyekre akad vevő, eladják, a többit felszámolják.

Dervis és a politika

E program nem kevés ellenállásba ütközik. Miközben ugyanis a munkástól önfeláldozást és a hivatalnoktól takarékosságot várnak, a török közvélemény sérelmezi, hogy az állam nem mérsékli kiadásait. Az biztos nem fog menni, hogy a kabinet létszámát a jelenlegi harmincnégyről huszonkettőre csökkentsék, ahogy azt a török sajtó követelte, elvégre minisztert nem szokás spórolási célzattal elbocsátani, ám az állami bürokráciában jócskán lehetne rendet vágni. Jelenleg Törökországban tízszerese az állami autópark Németország huszonkétezres állományának, miközben a török államot elvben 170 ezer telefonszámon érhetjük el, hivatalsegédből pedig háromszázezer van. A török sajtó azt is malíciával kommentálta, hogy míg takarékossági okokból nyolc tábornok osztozik egy mikrobuszon, addig a szélsőjobboldali Nemzeti Akciópárt közlekedési minisztere, Enis Öksüz különgéppel repült Ankarából egy órára Adanába, hogy a szomszédos Tarsusban lerakja egy csatornázási létesítmény alapjait. Igaz, a Törökországhoz hasonló adottságú államokban óvatosan kell bánni az állami bürokrácia csökkentésével. A kishivatalnok ugyanis jószerivel fillérekért ül a hivatalban, elbocsátása csak az elesettek tömegét növeli. Azaz a szürkegazdaságét. A török politikai osztály alig leplezett gyanakvással fogadta Dervist. A jelenlegi furcsa koalíciót alkotó kisebb, jobboldali pártok minduntalan hangoztatják, hogy az új miniszter csatlakozásával nem a koalíciós patnerek száma bővült, hanem csak a kormány. Igyekeznek úgy viselkedni, mintha Kemal Dervis az Ecevit vezette DSP egyik minisztere lenne. Ráadásul a Bush-adminisztráció által kinevezett új amerikai követ sem áll a helyzet magaslatán. A török sajtó nem kis malíciával jegyezte meg, hogy független országokban nem szokás csak úgy berontani a miniszterelnökhöz azért, hogy garanciát kérjünk az új gazdasági miniszter iránti bizalomra, s végképp nem szokás ezt a koalíciós partnerekkel még külön is megerősíttetni.

A török közvélemény egyre inkább meg van győződve arról, hogy a válság miatt le kell mondania a jelenlegi szocialista-jobboldali-szélsőjobboldali koalíciónak. Az elégedetlenség folyamatos demonstrációkban ölt testet. A szakszervezetek és a hagyományos ipartestületek tiltakozása mellett immáron a Törökországban hagyományosan nagy hatalmú munkaadói testület, a TÜSIAD is memorandumban tiltakozott a Dervis-csomag ellen. Nem véletlenül. A hosszú ideig elhanyagolt szociális kérdések ugyanis azzal fenyegetnek, hogy az utcára vonuló tömeg az egyre gyengülő legitimitású köztársasági rendszert támadja meg.

Nem vesz, fizet

Az ijesztő képek ellenére azonban szükségtelen temetni a török gazdaságot. Az 1998-as oroszországi krízis óta tudjuk, hogy az efféle, hiperinflációval párosult, gyors lefolyású pénzügyi válság korántsem a végső összeomlás előjátéka, sőt a sokk után a beteg még egészségesebb is lehet, mint előtte volt. A török gazdaság nem omlott össze, az ország, ha nehezen is, de fennakadások nélkül teljesíti fizetési kötelezettségeit. Magához tért a tőzsde, gazdára találnak a válság nyomainak eltakarítása érdekében kibocsátott államkötvények. Amerika deklarálta, hogy fontos stratégiai szövetségesét nem tekinti csődben levő államnak, s e kijelentés bizalmi értéke óriási. És az EU-hoz immár ezer szálon kapcsolódó török gazdaság talpon maradása legalább annyira amerikai, mint európai érdek: abszolút méreteire jellemző, hogy egymagában nagyobb, mint a három Benelux államé együttvéve. Nem is fogják veszni hagyni, arra mérget vehetünk.

Dobrovits Mihály

A csodadoktor

A német anyától és török apától származó, a patinás London School of Economicson diplomát szerzett, majd Princetonban doktorált, ötvenkét éves Kemal Dervis a Világbank szegénységellenes programjait, valamint a gazdaságmenedzselési és politikai problémamegoldó hálózat munkáját koordinálta. A szakember 1978-ban kutatóként csatlakozott a Világbank stábjához, 1982-ben lett osztályvezető, ekkor az ipari stratégiákkal foglalkozott. 1986-ban az európai, a közel-keleti és észak-afrikai régióért felelős vezető közgazdász lett. 1987-ben a bank első észak-afrikai regionális igazgatója lett, majd a változások kezdetén a közép-európai régióért felelős igazgatónak nevezték ki. ´ felelt a Világbank és az Európai Unió közös programjáért is, amelyet Bosznia-Hercegovina gazdasági újjáépítésére hoztak létre. 1996-ban közel-keleti és észak-afrikai regionális igazgató lett, innen emelkedett a bank aligazgatói székébe. 1994 késő telén ő volt az, aki a Világbank képviselőjeként rászorította a Horn-kormányt az energiaszektor villámgyors privatizációjára. Törökországi fellépésétől a Bokros-csomagnál valamivel többet várnak: az ország gazdaságának rendbetételét. És bár regionális igazgatóként Dervis sokat tett a magyarországi Bokros-csomag létrejöttéért, mindenképpen óvakodnunk kell attól, hogy Törökország Bokros Lajosának címét aggassuk rá. Bokrosénál sokszorosan magasabb posztot töltött be a bank hierarchiájában, és amikor hazája hazahívta, nem azzal kezdte, hogy számára anyagi csőd e szolgálat. Munkája most nemcsak a válságmenedzselés, hanem egy korszak romjainak végső eltakarítása is. Az ántivilágban, Grósz elvtárs titkárságán egyébként külön figyelték a török csodát, hogy ha a kínai modell nem menne, akkor innen vegyék át a szigorú tekintélyuralmi állam hátterében és eszközeivel felvirágoztatott piacgazdaság modelljét.

publikálva
2001/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...