Venezuela a világ második olajtermelője, lakossága latin-amerikai viszonylatban mindig is tehetősnek számított, bár a 90-es években a korrupció és a kisebb válságok sora már sokakat elszegényített. Aztán jött – az 1999-től 2013-as haláláig hatalmon lévő – Hugo Chávez elnök „21. századi szocializmusa”, ami az országot egyfajta baloldali utópia mintaállamává igyekezett formálni. „George W. Bush elnöksége idején rengeteg értelmiségit magával ragadott Chávez Amerika-ellenessége. Sokaknak tetszett, hogy a többpólusú világrend szükségességéről beszélt. De nagyon félreértették a politikáját. Chávez mindig nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy elhitesse az emberekkel, progresszív kormányzást folytat. Ám a szociáldemokrata látszat mögött értelmetlen vagy nem túl hatékony lépések húzódtak meg” – magyarázza lapunknak Javier Corrales, az Amherst College politológusprofesszora.
„Az egészségügyi ellátás minősége sokat javult az ezredforduló idején” – említi a modell tán egyetlen eredményét Leonardo Vivas, a bostoni Northeastern University oktatója. E javulás alapját Fidel Castro és Chávez megegyezése biztosította, az úgynevezett „olajért orvosokat program,” amelynek keretében 31 ezer kubai orvos érkezett Venezuelába, és a venezuelai orvostanhallgatók ingyen tanulhattak Kubában. Mindezért cserébe Venezuela napi 100 ezer hordó olajat juttatott Kubának. A program még mindig tart, de a kilátások nem túl jók, hiszen a kezdetekben a venezuelai olaj értéke még jóval meghaladta a Kubától cserébe kapott szolgáltatásokét – most viszont padlón az olajár. A BBC beszámolója szerint a Kubában tanuló venezuelai orvostanhallgatóknak is egyre több problémával kell megküzdeni: hiába várják az ösztöndíjukat, a kiutazni vágyók pedig a repjegyüket.
A nagy pénzszórás
Hugo Chávez modellje alapjait tekintve alig különbözött az általános latin-amerikai praxistól: mindenki azt igyekezett kihasználni, hogy nőtt a kereslet a nyersanyagaik iránt. „Csakhogy Venezuelában minden sokkal vadabbul játszódott le, hiszen az olaj, amire a gazdasági növekedésüket építették, sokkal kiszolgáltatottabbá teszi az exportáló országot, mint mondjuk a szója – mondja Vivas, és hozzáteszi: Chávez az újraelosztásban is a szélsőségek híve volt: szórta a pénzt, de nem kért érte semmit cserébe.” Leszámítva persze a politikai lojalitást: az olajvagyonból leginkább a Chávezhez közel álló vállalkozók részesültek, az állam pedig némi politikai támogatásért cserébe a hozzá ideológiailag közel álló országokat segélyezte. A Chávez-kormány arra számított, hogy az esetenként évi tíz százalékot is meghaladó GDP-növekedés fenntartható lesz, s engedte a költségvetési hiányt elszállni.
Míg Brazíliában Luiz Inácio Lula da Silva korábbi elnök „Fome zero” programja kötelezővé tette a segélyezett családoknak, hogy iskolába járassák a gyerekeiket, Venezuelában ez fel sem merült, így a szegénységet csak rövid távon számolták fel, és rengeteg fiatal a dús juttatások ellenére is a bandákban kötött ki. A fővárost, Caracast ma a világ legveszélyesebb városaként tartják számon: százezer lakosra évi 120 gyilkosság jut, helyi civil szervezetek szerint 2014-ben majdnem 25 ezer ember vált gyilkosság áldozatává, ráadásul tíz gyilkosságból kilenc felderítetlen marad.
Az elmúlt másfél évtizedben szép lassan felszámolták a jogállamiságot. „A politikai hatalom Chávez idején teljesen a végrehajtói ágban koncentrálódott, alig maradtak fékek és ellensúlyok. Sem az igazságszolgáltatás, sem a kongresszus, sem a választási tanács, sem a főügyész, sem az ombudsman nem tett olyat, amivel megkérdőjelezték volna Chávez akaratát” – mondja Corrales. Az állam máig üldözi bírálóit, erőszakkal veri le a tüntetéseket, és bebörtönzi az ellenzéki vezetőket. A rendőrség és a hadsereg rendszeresen tart éjszakai razziákat a város szegénynegyedeiben. Luisa Ortega Díaz főügyész szerint csak tavaly 245-en vesztették életüket ilyen rajtaütések során – írja a Foreign Affairs magazin.
A közép- és nagyvállalatokat 2005-től államosítani kezdték, s amit magánkézben hagytak, azt is túlszabályozták. Tilos például kirúgni az alkalmazottakat, az árakat a kormány szabja meg, még akkor is, ha többe kerül valamit előállítani, mint amennyiért értékesíthetnék. Amikor idén a sör- és kólagyártók gazdasági okokból leállították a munkát, Chávez saját kezűleg kiválasztott utódja, Nicolás Maduro elnök azzal fenyegetőzött, hogy bebörtönzi a gyártulajdonosokat.
„A kétezres évek elején Chávez még politikai okokból kezdte korlátozni a hozzáférést a valutához, de ez a gyakorlat szép lassan a gazdaság strukturális része lett. Ezért esett vissza az import is” – állítja Vivas. Az állami cégek rendkívül olcsón jutottak dollárhoz, míg mások a hivatalos ár sokszorosáért, ha egyáltalán.
A közelgő összeomlás
Az exportbevételek 95 százaléka az olajból származik, így az olaj világpiaci átlagárának rohamos csökkenésével az ország egyre kevesebb valutához jut, míg az ország hivatalos fizetőeszközét, a bolívart egyre kevésbé fogadják el a beszállítók. Importálni gyakorlatilag lehetetlen: fontos alapanyagok hiányoznak, a boltok üresek. Független elemzők szerint a szegénységi küszöb alatt élők aránya megint legalább olyan magas, mint Chávez hatalomra lépésekor. A gazdaság tavaly tíz százalékkal csökkent, idén várhatóan nyolccal fog.
Maduro elnök – afféle tüneti kezelésként – februárban hatvanszorosára növelte az olaj árát.
A Foreign Affairs rákérdezett, mit jelent ez a gyakorlatban. Mint egy helyi lakos elmondta, korábban négy bolívarért tudott megtankolni, most 240-ért. Összehasonlításképp: egy doboz sör 300 bolívarba került (amíg gyártották), egy kiló kenyér pedig 120-ba (ami a hivatalos árfolyamon 12 dollárt ér, feketén úgy 11 centet). Több hivatalos átváltási árfolyam is létezik: a gyógyszerek és alapvető élelmiszerek importjánál tíz bolívar ér egy dollárt, a maradéknál pedig 200. De a legtöbb állampolgár csak a feketepiacon jut valutához, és ott nagyjából 1100 bolívart fizet egy dollárért. A minimálbér 15 ezer bolívar.
„Maduro nem is akar változtatni a helyzeten. A kormányon belül alig van olyan ember, aki értene a közgazdasághoz” – mondja Vivas. Tavaly 180 százalékos volt az infláció, idén akár 700 százalék fölé is emelkedhet, ennek ellenére Maduro az év elején Luis Salas szociológust nevezte ki a gazdasági csapata élére, aki kijelentette: olyan, hogy infláció, nem is létezik. Ez persze már Madurónak is sok volt, és öt hét után menesztette Salast. A kormány viszont továbbra is kitart amellett, hogy a „burzsoázia” bénította meg az országot, Amerika pedig „gazdasági háborút” indított ellenük. Ez a retorika főként azért kellemetlen, mert így a Nyugat aligha fog segélyeket juttatni Venezuelának.
Hogy az ország még mindig létezik valahogy, az csupán annak köszönhető, hogy Kína idáig hitelezett az olajkészletei miatt hosszú távú befektetéseként kezelt országnak, de az ő türelmük is véges. A lakosságnak is kezd elege lenni. Míg Chávez élete végéig rendkívül népszerű volt, a tavaly decemberi parlamenti választásokon az ellenzéki Demokratikus Egység Kerekasztala (MUD) már többséget tudott szerezni a törvényhozásban, s a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV) 17 év után először kisebbségbe szorult. Ráadásul az ellenzék majdnem 2 millió aláírást gyűjtött össze a Maduro megbuktatását célzó referendum kiírásához. (Chávez kormánya még 1999-ben beleírta az alkotmányba, hogy a lakosság népszavazáson jelezheti, hogy bízik-e az elnökben.) Maduro addig halogatná e népszavazást, ameddig csak lehet: például kijelentette, az összes aláírás hitelességét egyenként kell ellenőrizni. Ez nyilván eltart egy darabig, hiszen a közalkalmazottak a válsághelyzet miatt már csak heti kettő napot dolgoznak. Ha a voksolás január után lesz, hiába küldik el Madurót, nem kell új választást kiírni, hanem az alelnöke veszi át a hatalmat 2019-ig.
Nehezen ellenőrizhető források szerint Maduro maga is belátta, hogy mind a közvélemény, mind a szakértelem politikai ellenfelei oldalán van, ezért titokban tárgyalásba kezdett az ellenzékkel. „Ez kellene ahhoz, hogy megússzuk a hiperinflációt” – mondja Vivas. Ha ebből mégsem lenne semmi, elszabadul a pokol: az elviselhetetlenségig fokozódik az erőszak és a fosztogatás, Maduro pedig válaszul beveti a hadsereget.
| A Chávez-Fanklub „Mindennap lediktátorozzák nálunk ezt a demokratikusan választott vezetőt. Méghozzá a mainstream médiában. Egy ponton túl az effajta hazugságokat börtönnel kellene büntetni” – fakadt ki pár éve Sean Penn Oscar-díjas színész-rendező, hallván, hogyan beszélnek Amerikában barátjáról, Hugo Chávezről. Oliver Stone filmrendező „hatalmas hősnek” nevezte, aki elnökségével beírta magát a történelemkönyvekbe. Michael Moore azért dicsérte, mert ki merte mondani, hogy az olaj az állampolgárokat illeti, s a vezetésével Latin-Amerika nemet mert mondani az Egyesült Államoknak, amikor pedig a világ 54 országa is engedélyezte, hogy a területükön fogva tartsanak és megkínozzanak terroristagyanús személyeket. Juan Carlos Monedero, a spanyol Podemos egyik alapítója szerint a spanyol Indignados, azaz „felháborodottak” tüntetéseivel megérkezett Ibériába is a venezuelai szocialista forradalom. „Európa elkezdte az önök példáját követni” – mondta Cháveznek egy tévéműsorban. Később a párt több vezetője is dolgozott a venezuelai kormány tanácsadójaként. A brit Munkáspárt jelenlegi vezetője, Jeremy Corbyn is olyan emberként emlékezett rá, mint aki megmutatta, hogy a szegények is számítanak, és hogy a vagyont meg lehet osztani velük. Owen Jones, a brit baloldal legfelkapottabb megmondóembere venezuelai látogatása után azt írta: Chávez „hatalmas akadályok ellenére is bizonyítani tudta, hogy lehetséges egy népszerű és progresszív kormányt vezetni, amely szakít a neoliberális dogmával”. Ugyanakkor érthetőnek nevezte, hogy Chávez keménykedik a magántulajdonú médiával, végül is az tüzeli fel a népet, hogy fegyverrel próbálják megdönteni a hatalmát – ilyet pedig a nyugati kormányok sem tolerálnának. Alig tíz évvel ezelőtt még Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász is bírt ilyet mondani: „Hugo Chávez látszólag sikeresen juttatta el az oktatás és az egészségügy adta előnyöket Caracas szegénynegyedeibe, ahol a lakosok eleddig alig részesültek az ország hatalmas olajkészleteinek hasznából.” Annyit még az Economist is leírt, hogy minden ellenszenvük ellenére el kell ismerni, a chávezi forradalom szociális előnyökkel járt. A Nobel-díjas Paul Krugman ugyanakkor már 2002-ben is azt írta, hogy Chávez csak egy populista, akinek a gazdaságpolitikája inkompetens és kiszámíthatatlan. „Nem ő az, akire Venezuelának szüksége lenne.” |
