Vérrel írt történelem - Megemlékezés Srebrenicában

  • Kriza Borbála
  • 2005. július 21.

Külpol

A légkondicionált autóbuszt, melyben nemzetközi genocídium-kutatók és újságírók ülnek, Szarajevóból rendőrautó vezeti egészen a Srebrenica melletti potocari emlékközpontig. Sorra hagyjuk el a lépésben araszoló, ütött-kopott s fegyelmezetten az út szélére húzódó buszokat, 20-30 éves Volkswageneket. Ezekben a tömegmészárlás túlélői meg férjüket, fiaikat gyászoló fejkendős bosnyák asszonyok ülnek.
A légkondicionált autóbuszt, melyben nemzetközi genocídium-kutatók és újságírók ülnek, Szarajevóból rendőrautó vezeti egészen a Srebrenica melletti potocari emlékközpontig. Sorra hagyjuk el a lépésben araszoló, ütött-kopott s fegyelmezetten az út szélére húzódó buszokat, 20-30 éves Volkswageneket. Ezekben a tömegmészárlás túlélői meg férjüket, fiaikat gyászoló fejkendős bosnyák asszonyok ülnek.

*

A buszban útközben reggeli, majd videovetítés: részletek a népirtással vádolt, 2004-ben másod-fokon 35 évi börtönre ítélt Krstic szerb tábornok peréből. Az ügyész az egyik anonim szemtanúhoz fordul: "Lenne-e még olyan kérdés, amit nem tettek fel önnek, de szeretne róla beszélni?" "Azt szeretném kérdezni a parancsnoktól, hogy gondolja-e, van-e esélye annak, hogy a fiam, aki 14 éves volt 1995-ben, életben van. Minden éjszaka arról álmodom, hogy kinyí-lik az ajtó, belép, és azt mondja, anya, itt vagyok, sikerült elbújnom. Kérem, mondja meg, él-e még a fiam?" Krstic az első és eddig az egyetlen szerb katonatiszt, akit jogerősen elítéltek a srebrenicai népirtásért.

A két entitás, a Bosnyák-Horvát Föderáció és a Republika Srpska (a boszniai Szerb Köztársaság) határán bombakeresés: buszunk alját alaposan átvizsgálják, a múlt héten 35 kiló robbanóanyagot találtak Potocari mellett. Innen Potocariig minden bekötőútnál rendőr posztol, egyenruhájukon cirill betűk: a Republika Srpska önálló, a föderációtól független rendőrségének emberei. "A bosnyákoktól félnek vagy inkább őket féltik?" - kérdem az egyik velünk utazó helyitől. Mosolyog. Micsoda kérdés? Minket védenek a szerb terroristáktól, akik itt rejtőzködnek a hegyekben.

Hollandok: a kis nemzet megmutatja

Buszunk a potocari akkumulátorgyár udvarán parkol, pontosan ott, ahol 10 éve az ENSZ holland békefenntartói, az ún. "biztonsági övezet" ENSZ-égisz alatt működő "védelmi erői" (UN Protection Forces) állomásoztak. Körülbelül négyszáz, könnyűfegyverzettel ellátott holland katona.

A Karremans parancsnok vezette zászlóalj, a Dutchbat 1995. július 11-én Mladicra és embereire bíz-ta annak a közel 25 ezer bosnyák mozlimnak a sorsát, akik a gyártelepen és környékén kerestek menedéket. A nőket és gyerekeket buszokkal Tuzlába szállították, a férfiakat és fiúkat (12 éves is volt közöttük), közel 8000 embert Mladic emberei lemészárolták a környező erdőkben.

"Július 11-étől Karremans egész egyszerűen Mladic parancsnoksága alá helyezte magát", emlékezik vissza Hasan Nuhanovic, aki 1995-ben, 22 évesen a Dutchbat tolmácsa volt. "Minden utasítását végrehajtotta; félelemből vagy egyszerűen emberi gyengeségből? Nem tudom. Kninben, ahol a kanadaiak állomásoztak, 1100 szerb menekült az ENSZ-erők állomáshelyére. Amikor a horvátok megjelentek, hogy elvigyék a férfiakat, az ottani parancsnok kijelentette: csak a holttestemen keresztül. Kninben mindenki túlélte." Hasan testvérét és szüleit Mladic emberei elhurcolták Potocariból, majd kivégezték őket, holttestüket azóta sem találták meg. "Nem én vagyok a hős, a bátyám az, aki azt mondta, hagyjad, Hasan, ne könyörögj ezeknek! Te maradj, mi megyünk!"

Nuhanovic elmondta, nem lát különbséget a szerbek és a holland ENSZ-katonák között, és ha nyugati újságírók arról kérdezik, mit gondol a megbékélésről, megrázza a fejét: "Megvannak a saját problémáim: az életemet tönkretették, elvesztettem a családomat, igazságot kell szolgáltatnom nekik, ezért megyek Hágába."

Hasan a közelmúltban egy másik családdal közösen kártérítési pert indított a holland kormány ellen. Elmondta, számára a legfelháborítóbb, hogy a jelenleg Spanyolországban élő Karremans útjait Hágába, ahol többször jelent meg tanúként a korábbi perek során, az ICTY, a Nemzetközi Törvényszék fizeti napidíjjal, szállodával. Ezzel szemben a bosnyákok által indított perek költségeit, útjait maguknak kell fedezniük, nincs nemzetközi vagy civil szervezet, aki segítene ebben. "Egyszer összefutottam Karremansszal Hágában - mondja Hasan. - Kezet akart velem fogni, de nekem nem ment. Láttam a szemén, hogy nagyon rossz neki, megsajnáltam, őszintén."

Bosnyák lányok

1995. július 12. és 13. között a szerb erők gyakorlatilag azt tehettek a potocari gyártelepen és környékén összezsúfolódott, élelem és víz nélkül lévő rettegő emberekkel, ami nekik tetszett. Sokakat megvertek, megöltek, megerőszakoltak. Selma Leydesdorf holland kutató női túlélőkkel készített interjúiban többen arról számoltak be, hogy a nők elleni erőszakban a holland katonák is részt vettek. Egy tanulmány szerint Hollandiának fontos volt a békefenntartó misszióban való részvétel: a "kisnemzet-komplexusban" szenvedő ország megmutathatja, képes egy nemzetközi akcióban a nagyokkal együtt helytállni. A Dutchbat srebrenicai szerepét feltáró hatalmas jelentést, melyet a kormánytól elvben független amszterdami hadtörténeti intézet, a NIOD készített, s amely enyhén szólva kevés hajlamot mutatott az önkritikára, a holland kormány 2002-ben elfogadta.

Potocariban a hatalmas üzem falain még ott vannak a holland katonák graffitijei: "Killing is my business. My business is good." "No teethÉ? A moustacheÉ? Smell like shitÉ? A Bosnian girl!"

2005. július 11-én, 9 órától a sajtó és a nemzetközi vendégek számára szervezett látogatás kezdődik az egyik frissen feltárt tömegsírhoz, amely megközelítőleg 50 ember maradványait tartalmazza. Ez egy úgynevezett másodlagos tömegsír. Sok ilyen van a Drina völgyében: a szerbek 1995 augusztusától, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált a világ számára a tömegmészárlás, igyekeztek eltüntetni a nyomokat. Azokat a tömegsírokat, melyekbe a kivégzések után a holttesteket temették, kiásták, és a tetemeket újabb, távoli helyekre szállították. Ezek a másodlagos tömegsírok. Ez a kihantolás-újratemetés nem meglepő módon nélkülözött mindenfajta körültekintést, a markológépekkel feltúrt területekről összeszedett maradványok összekeveredtek, a holttestek azonosítása még nehezebbé vált. A tetemeket a minden egyes csonton elvégzett DNS-mintavétel alapján lehet csak összerakni. Tíz évvel a népirtás után a 7500-ból mindössze 2000 holttestet sikerült azonosítani; még több tucat tömegsír vár feltárásra. "A hozzátartozók meghalnak, és nem tudják meg, mi történt a szeretteikkel - mondja Amir Masovic, az Eltűnt Emberek Bizottságának vezetője. - Úgy döntöttünk, hogy amennyiben a holttest 50 százaléka megvan, közöljük a hozzátartozóval."

Bocsánat

A megemlékezésen elhangzott beszédek bővelkedtek beismerésekben és bocsánatkérésekben. Richard Holbrooke, a daytoni béketerv atyja kijelentette: "Srebrenica a NATO, a Nyugat, a békefenntartás és az ENSZ kudarca. Olyan tragédia, amely többé nem történhet meg." A nagyhatalmak és az ENSZ 1995 júliusában, az események előtti napokban vagy még korábban tudták, hogy mi fog történni, állítja Samantha Powers, aki akkoriban a Washington Post tudósítója volt, 2003-ban pedig nagyszerű könyvben mutatta be, hogy az Egyesült Államok kormánya milyen passzív és közömbös politikát folytatott a XX. századi nagy nép-irtások elkövetőivel szemben (A Problem from Hell. America and the Age of Genocide). Az etnikailag homogén szerb területek kialakításához, amely a Nagy-Szerbia-projekt elengedhetetlen feltétele volt, meg kellett szüntetni azokat a bizonyos "zöld pontokat", a bosnyák enklávékat. Várható volt, hogy a hathatós védelem nélkül álló ENSZ biztonsági övezeteket a szerbek lerohanják. Az amerikaiaknak megvoltak a légi felvételeik, melyeken látszottak a szerb csapatmozgások. Az is nyilvánvaló volt, hogy ha a szerb katonák megszállják ezeket a területeket, a Srebrenicában és környékén tartózkodó civil lakosság védelem nélkül marad. Ennek ellenére elmaradt a NATO légitámadása. Francis Boyle amerikai nemzetközi jogi szakértő szerint Holbrooke-nak is Hágában lenne a helye; meggyőződése, hogy Boszniát a nagyhatalmak már Dayton előtt felosztották. Srebrenica csak megkönnyítette a rendezést. És így gondolják a bosnyákok is: Daytont vérrel írták, mondják, a bosnyákok vérével; s nem lehet igazságos az a béke, amely szentesíti a népirtással szerzett területeket. Srebrenica ma a Republika Srpska része, ahová csak a legbátrabb bosnyákok mernek visszatérni. A félig üres városban a korábbi 35 ezer lakos helyén 9 ezren élnek, többségükben szerbek.

"A háború idején magunkra hagytak minket, a nyugati világ rettegett és retteg ma is egy iszlám állam létrejöttétől - mondja Dzeno, aki annak idején a bosnyák hadseregben harcolt. - Nem hiszem el, hogy ha a nemzetközi erők valóban akarnák, ne lehetne a háborús bűnösöket elfogni. Mi már kiszolgáltattuk az összes bosnyákot, a föderáció területén nincs több háborús bűnös. Miért nincs még Mladic és Karadzic Hágában?"

*

A beszédeket követően egy rövid muzulmán szertartáson Mustafa Ceric imám mondott beszédet bosnyákul, majd angolul: "A gonosz nem örök, a jó az, ami örök, bár gyakran nincs jelen. A bosszú nem vallás, nem a hitünk, az igazság a mi hitünk, és a toleranciában van az erőnk. Egy többnemzetiségű, többvallású országban szeretnénk élni. Kérem a nyugati országokat, ne akarják, hogy egy homogén muzulmán országban, egy muzulmán gettóban éljünk."

A koporsókat mozlim szokás szerint a férfiak adták kézről kézre a fejük fölött. A zöld lepellel borított koporsók kicsik és láthatóan könnyűek voltak.

Neked ajánljuk

A világképlet nyomában

  • Kovács Róbert

Az Ásatás legújabb részében megnézzük, hogy vélekedtünk 2000-ben A tér és az idő természetéről