Verseny a demokrata elnökjelöltségért - A célszalag előtt

  • Greff András
  • 2008. május 29.

Külpol

A dolgok jelenlegi állása szerint rendkívül meglepő volna, ha a demokraták elnökjelöltjét végül mégsem Barack Obamának hívnák. De vajon tényleg teljesen esélytelen már Hillary Clinton? És mit gondoljunk most Obama esélyeiről McCain ellen?
A dolgok jelenlegi állása szerint rendkívül meglepő volna, ha a demokraták elnökjelöltjét végül mégsem Barack Obamának hívnák. De vajon tényleg teljesen esélytelen már Hillary Clinton? És mit gondoljunk most Obama esélyeiről McCain ellen?

Kezdjük azzal, ami biztos: Barack Obama előválasztási sikerekben és diszkrét kudarcokban úgyszintén dús hetek után masszív, százhatvan fős előnyre tett szert az úgynevezett kötött, azaz preferenciájukat a párt augusztusi jelölőgyűlésén nem szabadon megválasztó delegáltak körében. Ez az 1658 delegált azonban nem elégséges ahhoz, hogy máris, mintegy automatikusan győzelmet hirdethessen: immár hetek óta tudható, hogy az ehhez szükséges 2026 darab kötött küldöttet egyik jelölt sem lesz képes megszerezni magának - s a június 3-án két kis államban (Montana és Dél-Dakota) esedékes utolsó előválasztások sem fognak változtatni ezen a helyzeten. Obama ugyanakkor a szuperdelegátus-gyűjtésben is az élre tört: jelen pillanatban háromszáztizenkettőjük kötelezte el magát mellette, míg Clinton mögött eddig kétszáznyolcvan szuperküldött sorakozott fel (ők persze bármelyik jelöltre szavazhatnak majd augusztusban, számottevő köpönyegforgatásra mindazonáltal fölösleges számítani). Márpedig ezt a versenyt (hacsak Clinton idő előtt be nem dobja a törülközőt) a szuperdelegátusok döntik majd el. Az Obama-Clinton-kötélhúzás egyelőre azonban mégsem tekinthető befejezettnek: a mostani helyzet inkább (John Dickersonnak a Slate-en közzétett szellemességét kölcsönvéve) "felvonásköz a vég kezdetének közepén".

Mihez kezdjenek egymással?

Hiszen Hillary Clinton továbbra is versenyben van, és csekély esélyeinek biztos tudatában is lelkesen küzd a lehetséges frontokon. Legfontosabb célja jelenleg az, hogy meggyőzze a Demokrata Párt testületi döntéseit vizsgáló bizottságot arról, hogy a korábban szabályszegés, azaz az önkényesen előre hozott előválasztás vétke miatt a játékból többé-kevésbé kizárt Florida és Michigan delegáltjai is ott lehessenek (és persze szavazhassanak) az augusztusi jelölőgyűlésen. Ebben a két államban Clinton nyerte az előválasztásokat (Michiganben ez igazán nem lehetett nehéz neki, hiszen ott Obama fel sem került a szavazólapokra). Mivel Florida afféle királycsináló államnak tekinthető (gondoljunk csak 2000-re), valamint e két államban összesen több mint kétmillió demokrata szavazó vett részt az előválasztásokon, a bizottság május 31-i ülésén nagy valószínűséggel Clintonnak kedvező döntést fog hozni. A kötött delegáltak körében azonban még így is Obama vezet majd. Florida és Michigan beemelésével viszont Hillary Clintoné lesz az előválasztások során leadott legtöbb szavazat, s e tény birtokában, valamint azzal a nem jelentéktelen érvvel, hogy ő nyerte a nagy államokat (New Yorkot, Texast, Kaliforniát) és a demokraták és republikánusok között ingadozó, úgynevezett swing state-eket is (Ohio, Pennsylvania, Nevada), máris eredményesebben próbálkozhat a körülbelül 180, magát eddig még el nem kötelezett szuperdelegátus többségének elcsábításával. Esélyei tehát, ha rendkívül csekélyek is, még vannak.

Kérdés persze, hogy Obama és Clinton augusztusig elhúzódó birkózása mennyire lesz káros hatású. A két jelölt ugyanis a jelek szerint olyannyira megosztotta a demokrata szavazóbázist, hogy a közvélemény-kutatások szerint a párt minden ötödik szavazója novemberben inkább McCainre szavaz majd (vagy otthon marad), ha nem a saját kedvence marad végül versenyben. Ez az arány a következő hónapokban akár rosszabbra is fordulhat, noha szerintünk azok, akik két, retorikáját és habitusát tekintve tán jelentősebben, ám politikai programjában és céljaiban alig is különböző jelölt helyett szimpla rajongói sértődöttségből a "másik oldalt" választják, másnap akár homlokukra is simíthatnak egy "barom vagyok!" feliratú matricát. Ezzel pedig nyilván a demokrata szavazók is tisztában vannak - vagy ha most még nem is, nincs okunk feltételezni, hogy novemberig se ébrednének rá.

Obamát és stábját ennél sokkal jobban aggaszthatják az előválasztások tapasztalatai. Mélyen el kell gondolkodniuk például azon, hogy ha eddig nem igazán sikerült, novemberben vajon miképp tudják majd megnyerni maguknak a kékgalléros fehér szavazókat. Azokat az alapvetően a demokratákkal rokonszenvező, ám kulturálisan-társadalmilag konzervatív embereket (az úgynevezett Reagan-demokratákat), akik sokak szerint az idei elnökválasztás kulcsát jelentik majd. Mivel ezt a réteget (valamint az idősebb nőket) Hillary Clinton az elmúlt hónapokban sikerrel szólította meg, őt sokan máris ideális alelnökjelöltnek gondolják. A megújulás jelszavát zászlajára tűző Obamának azonban nem feltétlenül tenne jót az egykori first lady ilyetén közelsége, aki különben is képes rá, hogy aktivitásra hergelje a lomhább republikánus szavazókat, ráadásul zsákjában az önjárásra felettébb hajlamos Bill Clintont is visszacipelné magával a Fehér Házba. Egy frissebb arccal Obama tehát alighanem jobban járna - kérdés, hogy erre a keményvonalas Clinton-fanok vajon miképp reagálnának. További problémát jelenthet neki az a szomorú tény, hogy a szavazópolgárok nem jelentéktelen hányada (az AP-Yahoo április eleji felmérése szerint 8 százalékuk) nyíltan bevallotta, hogy kényelmetlenül érezné magát, ha fekete jelöltre kellene szavaznia (ugyanezen a mérésen a megkérdezettek 15 százaléka gondolta azt, hogy Obama muzulmán - az ő háztartásukba még bizonyára nem vezették be a wikipediát). Ezzel persze valószínűleg semmit sem lehet érdemben kezdeni - ahogyan John McCain se nagyon tud változtatni azon, hogy a feketék aligha fognak nagyobb számban rá szavazni majd. Ez tehát leginkább "csupán" bekalkulálandó veszteség, ha kicsit kínos is az aurája.

Mihez kezd Obama McCainnel?

Barack Obama legjelentősebb problémáját persze maga John McCain jelenti. Míg korábban számosan hihették, hogy nyolcévnyi (súlyos gazdasági problémákkal és egy a társadalmat erősen megosztó háborúval terhelt) Bush-uralom után a demokraták akár egy fogatlan, idős prérifarkast is sikerrel indíthatnának a republikánusok ellen, a valóság ennél jóval összetettebb. Noha a republikánus párt megítélése jelenleg húszéves mélypontján van, és a konzervatív Wall Street Journal felmérésen a megkérdezettek 73 százaléka (!) vélte úgy, hogy az ország rossz vágányon zötyög, a számos tekintetben atipikus republikánus McCain (lásd róla portrénkat a Narancs 2008. február 14-i számában) megítélését mindez - különös módon - nem érinti. A hetvenegy éves veteránt a mérések fej-fej mellett mutatják Obamával.

Az úgyszólván tradicionális nézetkülönbségeken (ilyen a[z iraki] háború megítélése, az adók, az egészségbiztosítás) túl az elmúlt hetekben újabb ismeretekkel gazdagodhattunk e két jelölt pontosabb karakterrajzához. Két esetet szükséges itt említeni. Május 15-én a kaliforniai Legfelsőbb Bíróság (csekély, 4-3-as többséggel) úgy döntött, hogy nem fogadja el annak a nyolc évvel ezelőtti népszavazásnak az eredményét, amely (61 százalékos sikerességgel) a házasságot egy férfi és egy nő közötti intézményként definiálta (n. b. Kalifornia amúgy távolról sem homofób hajlamú állam, az élettársi kapcsolatban élő meleg párok úgy tíz éve közel ugyanazokat a jogokat élvezhetik, mint heteroszexuális polgártársaik). A döntés időzítése mögött természetesen színtiszta politikai megfontolás áll, de ez most mellékes, inkább főhőseink reakciói figyelemre méltók. Az Obama-stáb nyilatkozata szerint jelöltjük "tiszteletben tartja a kaliforniai Legfelsőbb Bíróság döntését", míg a McCain-csapat szerint az ő jelöltjük "elismerte a kaliforniai emberek jogát, hogy a házasságot kivételes intézményként értékeljék (...) John McCain nem hiszi, hogy bíráknak kellene meghozniuk ezeket a döntéseket". A másik ügy külpolitikai természetű: míg McCain (és persze az erről legutóbb a knesszetben megnyilatkozó George W. Bush) világos álláspontja az, hogy veszedelmesnek tartott, antidemokratikus országok (ez alatt most elsősorban Iránra kell gondolni) vezetőivel márpedig nem ülünk le tárgyalni, Obama mostanában furtonfurt magyarázkodni kényszerül az e tárgyban tett korábbi, némiképp megengedőbb nyilatkozatai miatt. (Ezek nyilvánvalóan hozzájárultak ahhoz, hogy a Hamász mintegy képeslapon üzenje meg neki, hogy szorítanak a sikereiért - nem véletlen, hogy Obama mostanság, mintegy a félreértések elkerülése végett előszeretettel beszél a szellemi fejlődését pozitívan meghatározó zsidó személyekről.) Márpedig e két kérdésben igazán nem nehéz elképzelnünk a demokrata szavazóbázis egy olyan halmazát, amely inkább McCain álláspontjával rokonszenvez - megfordítva viszont már aligha van így. Június 3-a után mindenesetre Barack Obama immár teljes figyelmét John McCain felé kívánja fordítani. A két jelölt máris közös nyári vitaturnéban gondolkodik. Alig várjuk látni, mire mennek egymással.

Neked ajánljuk