Legyen bár az aktuális pápa egyháztanítói minőségében dogma szerint mégoly csalatkozhatatlan, azért a múlt hét keddjén bebizonyosodott, hogy szarvashibákat Szent Péter utóda is jócskán elkövethet. A hazájába látogató 79 esztendős egyházfő ugyanis - mint ismeretes - a regensburgi egyetemen a német tudományos élet jelesei előtt előadást tartva félreérthető vagy legalábbis félremagyarázható, a muszlim vallásra nézve előnytelen kijelentéseket tett. A hatalmas fölháborodás első látásra némiképp indokolatlannak tűnhet, hiszen a legtöbbet idézett inkriminált mondat, mely szerint Mohamed próféta "csak gonosz és embertelen dolgokat hozott", pusztán egy, a pápa előadásában pertraktált középkori bizánci szöveg részlete, s ilyesformán a mondatban foglalt állítást oktalanság lenne Joseph Ratzinger személyes véleményeként azonosítani. A hit és a racionalitás kérdéseit bölcsészmód boncolgató XVI. Benedek, úgy is, mint egykori (s vonzalmait tekintve örökös) teológiaprofesszor, e beszédében elsősorban a nyugati civilizációt elvilágiasító szellemi áramlatokkal s különösképp a vallásos hitet mellőző racionalitással perelt. Ezen fejtegetései során idézte fel a pápa a számos irodalmi művet maga után hagyó II. (Palaiologos) Mánuel bizánci császár ( 1425) "26 dialógus"-át, melyben az elképzelt szituáció szerint az oszmán-törököktől erősen szorongatott uralkodó egy művelt perzsával vitatkozik a kereszténység és a muszlim vallás jellegéről. A pápa által idézett 7. dialógusban a Mohamed hitére való erőszakolt áttérítések kapcsán hagyta el az egyházfő ajkát az iszlámot erőteljesen (mint maga Ratzinger fogalmazott: "meglepően, a számunkra nagyon meglepően durván") illető szöveghely: "Mutasd meg, ugyan mi újat hozott Mohamed, és meglátod, hogy csak gonosz és embertelen dolgokat, mint azt a parancsolatot, hogy hitét kard által terjesszék."
Nem is én mondtam
A híradásokba ugyancsak bekerült XVI. Benedeknek az az egyébiránt szintén idézetként megfogalmazott mondata, amelyben az iszlám teljességgel transzcendens, a rációtól eloldozott vallásként tételeződik. Ám ennek a kijelentésnek a súlyát nagyban csökkenti a pápa németországi látogatása alatt is több ízben megfogalmazott tételmondata, miszerint a Nyugat végletes világiassága, anyag- és észelvűsége komolyan fenyegeti a keleti civilizációkat, s így az iszlám világot is. Vagyis a pápa eszerint, s regensburgi beszédének tanúsága szerint is sokkal inkább a nyugati szekularizáció ellen folytatja harcát, s nem az iszlám ellen, mely vallás híveit a keresztényeknek "kitárt karokkal és kitárt szívekkel kell fogadniuk".
Vagyis könnyen úgy tűnhet, hogy a világsajtó félreértette a pápa szavait, az iszlám képviselői pedig szélsőségesen túlreagáltak egy egyszerű egyetemi előadást, amelyet egy 79 esztendős professzor emeritus néhány történeti és filozófiai szöveg előcitálásával tartott. Csakhogy persze XVI. Benedek nem közönséges veterán teológiaprofesszor (akihez hasonlókat bíborosként egyébiránt oly határozottan ítélt szilenciumra), hanem forma szerint jó egymilliárd ember első számú lelki vezetője. Ráadásul józan ésszel az sem tételezhető fel, hogy a botrány - ismerve az iszlám világ érzékenységét - nem volt előre kikövetkeztethető. A dán Mohamed-karikatúrák tavalyi ügye ugyanis fölöttébb nyilvánvalóvá tette, még prófétai előrelátás nélkül is, hogy az ilyesfajta megnyilatkozások szükségképp komoly ellenérzést váltanak ki világszerte. Alighanem ugyancsak irrealitás volt azt feltételezni, hogy egy efféle, ha szándékában nem is, hatásában okvetlenül provokatív mondat elhangzása esetén a nemzetközi sajtó előbb tudós bizantológusokkal és arabistákkal olvastatja majd át gyorsjelentéseit. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy XVI. Benedek az idézett passzus bevezetőjében a szent háborút, a német eredetiben szó szerint a dzsihádot említette (viszonylag nyílt utalással a jelen iszlám fundamentalizmusra), akkor legalábbis oly méretű kommunikációs baklövést kell látnunk az esetben, mint amekkorát mifelénk leginkább csak magyar kormányokról szokás feltételezni. A teljes szöveg átolvasása mindazonáltal arról győzhet meg bennünket, hogy a pápa nemcsak politikailag oktalan módon, hanem okfejtésének fősodrát tekintve is mintegy céltalanul illesztette mondandójába az inkriminált részletet. Így ha az eset kapcsán joggal idézhető is Fouché francia rendőrminiszter elhíresült bonmot-ja ("Adjatok akárkitől egy bármilyen mondatot, én a vesztőhelyre juttatom."), azért a pápai megnyilatkozás, ha bűnös nem is, de kétségkívül hibás volt.
A szeptember 12-ei pápai beszéd szerencsétlen módon kontrakarírozta a Szentszék eddigi közel-keleti és vallásközi politikáját. Eddig ugyanis XVI. Benedek éppúgy, mint elődje, II. János Pál a békés együttélést és a közeledést szorgalmazta, s mindenkor óvakodott attól, hogy a nyugati államok és az iszlám országok konfliktusaiban felekezeti-civilizációs alapon foglaljon állást. A jelenlegi pápa idén fölszólalt Irán védelmében, s az iráni elnökkel kapcsolatba is lépett; valamint fölemelte szavát a libanoni háború mielőbbi befejezéséért is. Mi több, számos alkalommal figyelmeztetett arra, hogy a szekularizált és materializált nyugati államokat senki (így az azokra agresszorként tekintő iszlám világ) se azonosítsa a kereszténységgel. (Korábban, még bíborosként fontosnak tartotta leszögezni, hogy az Irak elleni - a Vatikán által amúgy elítélt - támadást semmiképp sem lehet keresztes háborúnak tekinteni.) Az iszlám vallásra és követőire nézvést a hivatalos vatikáni állásfoglalások immár jó ideje a Nostra Aetate kezdetű pápai enciklika azon részletét tekintik irányadónak, amely az iszlámhívők megbecsülésére int.
Példa nélküli bocsánatkérés
XVI. Benedek, aki tehát korábban ismételten békítőleg s az együttműködés lehetőségeit hangsúlyozva lépett fel az iszlám világ s az Európában élő vagy oda bevándorló muzulmánok irányában, szeptember 12-e után össztűz alá került. Az iszlám világ, melynek történeti tudatába a keresztes háborúk "franj" lovagjainak erőszakoskodásai óta megannyi nyugati agresszió emléke beépült, most a pápában megtalálni vélte a bűnbakok egyikét. A tiltakozáshullám, amely tüntetéseket és véres támadásokat sajnos éppúgy magában foglalt, mint politikusi nehezteléseket (Erdogan török miniszterelnöktől az iraki parlamentig) és vallási vezetők vádjait, roppant kínos helyzetbe hozta a méltóságára és diplomáciai körültekintésére mindenkor büszke Szentszéket. Miután a különböző magyarázó jellegű sajtóközlemények (így például az új bíboros-államtitkár, Tarcisio Bertone nyilatkozata) elégtelennek bizonyultak, a múlt hét végén példátlan módon maga a római pápa kért nyilvánosan bocsánatot félreértelmezett szavaiért. Ehhez hasonló esetre aligha akadhatnak egykönnyen a Vatikán történetének kutatói, mert bár II. János Pál több ízben is megfogalmazott bocsánatkérést (így egyebek mellett a zsidók ellen elkövetett kegyetlenségekért), saját szavaik miatt ez idáig még nem exkuzálták magukat Krisztus földi helytartói.
XVI. Benedek, ahogy korábban a nevében nyilatkozók is, a leghatározottabban kijelentette: az idézett szavak semmiképpen sem hozhatók összefüggésbe az ő saját gondolataival, nem azonosíthatók az ő személyes és egyszersmind hivatalos véleményével. A Vatikán úgy gondolhatta, hogy ezzel a bocsánatkéréssel a lovagiasság szabályai szerint lezárható az ügy, ám az első jelek másról tanúskodnak. "Most már tudjuk, hogy mit nem gondol a pápa az iszlámról. De azt továbbra sem tudjuk, hogy mit gondol" - fogalmazott egy muszlim vezető, s ez a tartózkodó reakció még a barátságosabbak közül való. A hét végén az olasz sajtóban és televízióban már fölröppentek olyan hírek is, melyek szerint egyes fundamentalista csoportok halállistáik élére (Bush és Blair mellé) helyezték a pápa nevét. Sokakban fölmerült az a megalapozottnak tűnő félelem, hogy a pápára valamely muszlim vezető előbb-utóbb fatwát, azaz halálos ítéletet fog kimondani.
A mögöttünk hagyott hét szélsőséges reakciói természetesen legalább annyira árulkodnak a muzulmán világ ismert problémáiról, mint a pápai baklövés mértékéről. Paradox módon az elődjéhez képest hangsúlyosabban a nyugati világ felé forduló pápa, a nyugati civilizáció rekrisztianizálását szorgalmazó XVI. Benedek eddigi legnagyobb vihart kiváltó afférja a muzulmán világgal támadt, vagyis a tradicionalista egyházfő nem az európai és észak-amerikai modernitással, hanem egy ugyancsak hagyományok által vezérelt kultúrkörrel került összeütközésbe. A Ratzinger megválasztása körül többek által megfogalmazott aggodalom, vagyis hogy olyan pápa került Szent Péter trónjára, aki nem vagy csak alig ismeri a harmadik világot, most fájdalmas módon beigazolódni látszik.
