Kultúra

a nyelveken, a vallásokon, a határokon túl. Íme, az Egyesült Világ.

Sokan gondolhatják, hogy semmi újat nem lehet mondani a Beatlesről. Ez a tézis most megdőlt: Peter Jackson háromrészes tévésorozata, a Get Back olyan közelségbe hozza a zenekart, amit legfeljebb azok élhettek át, akik ténylegesen ott voltak a környezetükben. Az összesen 468 percnyi filmanyag rendkívül őszinte betekintést nyújt a Beatles késői, problémákkal gazdagon tarkított korszakába, és számos meglepetéssel szolgál.

Marx Károly munkásságának egyik kevéssé ismert nüansza, hogy a mester előszeretettel használta a vámpirizmus metaforáját a kapitalizmus működésének leírására. 

Kamir Aïnouz francia rendezőnő nem tévesztendő össze a világsikerű Egy nő láthatatlan élete című film brazil rendezőjével, Karim Aïnouzzal, nincs is közük egymáshoz – hacsak az nem, hogy mindketten kabilok (igen, mint Zinedine Zidane).

„Igaz történet alapján” – szól a nyilvánvalóan marketingfogásnak szánt film eleji felirat, hogy aztán cikkek és közösségi médiás posztok sora vesse rá magát, mit is ferdítettek el valójában az alkotók.

Minden musical megérdemli a nagyrabecsülésünket, amelyben a természet lágy ölén andalgó lány és fiú, miközben a szívüket perzselő szerelemről adnak tanúbizonyságot egymásnak a „We love each other so much” (számukra) megunhatatlan ismételgetésével, egyszer csak eljutnak a „counterintuitive, baby” (magyarul talán: „az intuícióval ellentétes, baby”) sor kiénekléséig.

Pilinszky 1971-ben látta A süket pillantása című előadást, ettől fogva színházi gondolkodását alapjaiban határozta meg Robert Wilson, akinek a színházában egyenesen a művészet kulcsát látta, s nagyságát Shakespeare-hez, Homéroszhoz, Bachhoz hasonlította.

Irodalmi példák is igazolják, hogy az álmatlanság gyilkos indulatot kelthet. Eszünkbe juthat rögtön Csehov hátborzongató novellája, az Aludni szeretnék, amelyben a kitaszított, embertelenül tartott kis cselédlány megfojtja a gondjaira bízott csecsemőt.

A francia művész (1839–1906) életében csak a kollégái és a barátai (például Zola) szemében számított etalonnak. Amikor 1874-ben megrendezték az impresszionisták első nagy kiállítását, a korabeli „műértőt”, Albert Wolfot sokkolta a tárlat: „A látogató gyanútlanul belép, és rémült szeme elé iszonyú színjáték tárul. Öt vagy hat elmebajos, köztük egy nő, adott itt találkát egymásnak.”

Franzent a 2001-ben megjelent, National Book Awarddal díjazott Javítások óta kritikusok és olvasók egyértelműen a kortárs amerikai próza egyik legnagyobbjaként emlegetik. Most megjelent hatodik regénye, a Kereszt­utak a majdani, A Key to All Mythologies (Minden mitológiák kulcsa) című – George Eliot Middlemarchára utaló – trilógia nyitó darabja. A tervezett trilógia egy középnyugati család három nemzedékének történetét meséli el a vietnami háborútól napjainkig.

Vannak olyan figurái az irodalmi életnek, akikről azt szoktuk mondani, hogy mindenkit ismernek és mindent olvastak.

„A plakátot epigrammának tekinti, mivel általa is egy gondolatot kell rövid, csattanós formában kifejezni. Ő ezt szimbólumok segítségével, a kétdimenziós kép statikusságának megbontásával és a téma »megfeszítésével« éri el.”

Nem mondhatni, hogy kapkodva épülne ez a költői életmű: a szerző több mint egy évtizeddel ezelőtt jelentkezett legutóbb verseskötettel, akkor éppen húsz évvel a debütáló anyaga után. És ha mindehhez hozzávesszük, hogy a középső, 2009-es kötete, a Tiszta sor gyakorlatilag csak egy ciklus erejéig tartalmazott új verseket, tehát az az 1992-ben JAK-füzetként megjelent Műnégert is tartalmazta, még érdekesebbnek tűnik ez az új gyűjtemény.