Könyv

Szürke és arany

ÁR&ÁS – Árendás József plakátvilága

Kritika

„A plakátot epigrammának tekinti, mivel általa is egy gondolatot kell rövid, csattanós formában kifejezni. Ő ezt szimbólumok segítségével, a kétdimenziós kép statikusságának megbontásával és a téma »megfeszítésével« éri el.”

Harminchét évvel ezelőtt e szavakkal nyitotta meg Árendás József plakátkiállítását a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház rendezője, Merő Béla, ami újdonságnak számított: akkoriban a plakátok a rövid távot, az „alkalmazotti viszonyt” testesítették meg. Aktualitásukat vesztve szemétként végezték, noha a plakát – és ezt Toulouse-Lautrec óta tudta a világ – nem az igénytelenséget testesíti meg. Persze lehetséges, hogy a zalaegerszegi tárlaton a figyelem elsősorban a meg nem valósult (értsd: utcára nem került) plakátokra irányult, de ugyanúgy lehetett reveláció korábbi hirdető­táblák emlékének a felidézése, ám legfőképp az, hogy egy-egy plakát mennyire másként mutat a szokásostól eltérő környezetben.

A most 75 éves Árendás József 1972, az Iparművészeti Főiskola elvégzése óta dolgozik alkalmazott grafikusként. Egészen másféle ambíciói voltak, mint mondjuk Csontváry-Kosztka Tivadarnak, nem Raffaellónál akart nagyobb lenni. „1967 – végre főiskola. Sebaj. Hosszú haj, szakáll. Beatles. Sárga tengeralattjáró. Heinz Edelmann. Starowieyski plusz pop art. Szerintem az osztálytársaktól – egymástól – tanulhattunk a legtöbbet” – olvasható a születésnapra megjelent reprezentatív albumban, amely a lassan fél évszázados életmű szinte minden állomását sorra veszi, benne a töméntelen mennyiségű plakáttal. E plakátok azon túl, hogy nagyfokú tehetségről, kreativitásról és nem utolsósorban humorról tesznek tanúbizonyságot, egyértelművé teszik a művész szerencséjét is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.