Harminchét évvel ezelőtt e szavakkal nyitotta meg Árendás József plakátkiállítását a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház rendezője, Merő Béla, ami újdonságnak számított: akkoriban a plakátok a rövid távot, az „alkalmazotti viszonyt” testesítették meg. Aktualitásukat vesztve szemétként végezték, noha a plakát – és ezt Toulouse-Lautrec óta tudta a világ – nem az igénytelenséget testesíti meg. Persze lehetséges, hogy a zalaegerszegi tárlaton a figyelem elsősorban a meg nem valósult (értsd: utcára nem került) plakátokra irányult, de ugyanúgy lehetett reveláció korábbi hirdetőtáblák emlékének a felidézése, ám legfőképp az, hogy egy-egy plakát mennyire másként mutat a szokásostól eltérő környezetben.
A most 75 éves Árendás József 1972, az Iparművészeti Főiskola elvégzése óta dolgozik alkalmazott grafikusként. Egészen másféle ambíciói voltak, mint mondjuk Csontváry-Kosztka Tivadarnak, nem Raffaellónál akart nagyobb lenni. „1967 – végre főiskola. Sebaj. Hosszú haj, szakáll. Beatles. Sárga tengeralattjáró. Heinz Edelmann. Starowieyski plusz pop art. Szerintem az osztálytársaktól – egymástól – tanulhattunk a legtöbbet” – olvasható a születésnapra megjelent reprezentatív albumban, amely a lassan fél évszázados életmű szinte minden állomását sorra veszi, benne a töméntelen mennyiségű plakáttal. E plakátok azon túl, hogy nagyfokú tehetségről, kreativitásról és nem utolsósorban humorról tesznek tanúbizonyságot, egyértelművé teszik a művész szerencséjét is.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
