Könyv

Szürke és arany

ÁR&ÁS – Árendás József plakátvilága

Kritika

„A plakátot epigrammának tekinti, mivel általa is egy gondolatot kell rövid, csattanós formában kifejezni. Ő ezt szimbólumok segítségével, a kétdimenziós kép statikusságának megbontásával és a téma »megfeszítésével« éri el.”

Harminchét évvel ezelőtt e szavakkal nyitotta meg Árendás József plakátkiállítását a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház rendezője, Merő Béla, ami újdonságnak számított: akkoriban a plakátok a rövid távot, az „alkalmazotti viszonyt” testesítették meg. Aktualitásukat vesztve szemétként végezték, noha a plakát – és ezt Toulouse-Lautrec óta tudta a világ – nem az igénytelenséget testesíti meg. Persze lehetséges, hogy a zalaegerszegi tárlaton a figyelem elsősorban a meg nem valósult (értsd: utcára nem került) plakátokra irányult, de ugyanúgy lehetett reveláció korábbi hirdető­táblák emlékének a felidézése, ám legfőképp az, hogy egy-egy plakát mennyire másként mutat a szokásostól eltérő környezetben.

A most 75 éves Árendás József 1972, az Iparművészeti Főiskola elvégzése óta dolgozik alkalmazott grafikusként. Egészen másféle ambíciói voltak, mint mondjuk Csontváry-Kosztka Tivadarnak, nem Raffaellónál akart nagyobb lenni. „1967 – végre főiskola. Sebaj. Hosszú haj, szakáll. Beatles. Sárga tengeralattjáró. Heinz Edelmann. Starowieyski plusz pop art. Szerintem az osztálytársaktól – egymástól – tanulhattunk a legtöbbet” – olvasható a születésnapra megjelent reprezentatív albumban, amely a lassan fél évszázados életmű szinte minden állomását sorra veszi, benne a töméntelen mennyiségű plakáttal. E plakátok azon túl, hogy nagyfokú tehetségről, kreativitásról és nem utolsósorban humorról tesznek tanúbizonyságot, egyértelművé teszik a művész szerencséjét is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.