Opera

Ami összetartozik

Eötvös Péter: Sleepless / Álmatlanul

Kritika

Irodalmi példák is igazolják, hogy az álmatlanság gyilkos indulatot kelthet. Eszünkbe juthat rögtön Csehov hátborzongató novellája, az Aludni szeretnék, amelyben a kitaszított, embertelenül tartott kis cselédlány megfojtja a gondjaira bízott csecsemőt.

Az új Eötvös Péter-opera egyik főhőse, Asle sem jókedvében virraszt. Szerelme, Alida gyermeket vár, ám mivel mindketten kiskorúak, a környezetük kitaszítja őket. A norvég késő ősz esős és hideg, Alida bármelyik percben megszülheti gyermekét, de nincs hová. A betlehemi gyermek skandináv változata ez, jászolmeleg, angyalkar és jóságos pásztorok nélkül. A kortárs norvég író, Jon Fosse erős és komor kisprózájában Eötvös Péter ismét rátalált egy égetően aktuális témára: a társadalom számkivetettje agresszióval felel a kiközösítésre, amiért meg is bűnhődik. Emberek halálát okozza, de az ő haláláért vajon ki felelős? Eötvösnek deklarált szándéka, hogy operái a kései utódok számára hűen jelenítsék meg korunk nagy problémáit. A Sleepless bizonyosan jó úton jár.

Mint számos Eötvös-opera esetében, ezúttal is Mezei Mari formált énekelhető dialógusokat, monológokat és tömegjeleneteket Fosse szikár szövegéből. A ze­ne korántsem „ijesztően” avantgárd, sőt sokat épít a hagyományos hármashangzatokra, de a zenekar színei hidegek, és azt a vészterhes balladai hangot hordozzák, amely a lehető legrosszabb végkifejlet felé tartó cselekményt elővezeti. Eötvös nem véletlenül nevezi a darabját ballada-operának. A sztori időtlen. És nagyon kényelmetlen érzés, hogy amit látunk, az ma éppúgy megtörténhet, mint ahogy a régmúltban megtörténhetett, s megtörténhet majd a jövőben is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.