Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd porceláncsészéből capuccinót szürcsölgetve, decensen üldögélve fogom Farkas Zoltán, a világhírű thrash metal együttes, az Ektomorf frontemberének minikoncertjét hallgatni, elvégre az ember épp azért nem hallgat Kispált, hogy az ilyen szituációkat elkerülje. Mégis jó indítás egy hasonló, cigányságtémájú szövegek felolvasásával összekötött program az idén először megrendezett Az Olvasás Éjszakájához, mert legalább hamar kiderül: itt bármi megtörténhet, és bárminek az ellenkezője is.
| ||
A múzeumok és a színházak roppant sikeres kezdeményezései után nem csoda, hogy az irodalom is saját egyéjszakás kalandot követelt magának, ahogy az sem, hogy az év többi napján egymásra olyan lelkesen acsarkodó, konkurens könyvforgalmazók, a Líra, a Libri és az Alexandra összeborultak, nem függetlenül attól sem, hogy – joggal – félnek vásárlóbázisuk folyamatos csökkenésétől. Az Olvasás Éjszakája így tankönyvi win-win szituáció: a boltoknak kicsit megnőhet a forgalma, a nép meg kap egy látványos esélyt, hogy rájöjjön, olvasni jó és érdemes. Az eredeti cél elérésében, a nem olvasó közönség megszólításában ugyanakkor ezzel a módszerrel egészen hiábavaló reménykedni: azzal, hogy a magyar írók felolvasásokat tartanak és korábban nem ismert oldalukról mutatkoznak be (azaz pókereznek, tudományos igényű előadást tartanak, zenélnek), és hogy be lehet tekinteni a könyvipar egyes folyamataiba, kizárólag a már amúgy is olvasó embereket lehetséges megszólítani. Ha valamire, hát inkább a kortárs magyar irodalom népszerűsítésére jó a kezdeményezés – arra viszont nagyon. Na meg a remek szórakozásra.
| ||
Szívdobogtató és emlékezetes program például a Hátsó Kapu nevű helyen a „Nincs egy rongyom sem” című irodalmi divatbemutató, amelyben hat írónő mutatta be Szilas Rita ruhadarabjait, ezeket az extravagáns fekete-fehér szoknyákat, ruhákat és táskákat, amelyeket Lakatos István Lencsilány-történeteinek képregénykockái és Karafiáth Orsolya sorai díszítettek. Kívánni sem lehet érzékibb tapasztalatot, mint amikor Szőcs Petra költő az „Edgar bácsi megsétáltatja halott barátait” fantázianevű és mintájú fűzőjében kihívóan megáll az ember előtt, mélyen a szemébe néz, majd lassú és finom mozdulattal a kezébe nyomja a Bartoló, a markoló című, kisalakú mesekönyvet. Aztán, mint egy látomás, kilibeg a színpadról.
A Fókusz Áruház a legnépszerűbb irodalmi fétisből, a könyvszagolgatásból hoz ki mindent, amit csak ki lehet: az Egy könyv illata elnevezésű eseményen a bekötött szemű, fiatal, de máris menthetetlen értelmiségieknek csak szaglás alapján kell megtippelni egy-egy könyv életkorát az 1920-as évektől napjainkig. Kóstolás ezúttal nincs, viszont itt csak az évjáratról kell beszélni, a roppanóan grépfrútos, mégis kissé tanninos ízekhez nem kell érteni. A szervezők megpróbálkoznak némi szimpatikus ismeretterjesztéssel is az irodalomterápiáról (aminek speciel, félreértés ne essék, a szagokhoz pont nincs köze), de hiába minden, a felajzott egybegyűltek már csak az orrukkal hallanak.
| ||
Azért komolyságért sem kell a szomszédba menni, pontosabban elég csak a szomszédba menni, például a Károly körúti Alexandra kávézójába. Ahol a meséiről ismert Berg Judit vészjósló felvezetése után („nem ülök le, mert akkor nem látom a hátul ülő gyerekek szemét”; „anyukámtól azt kaptam, hogy nagyon szerette a gyerekeket”), mégis egy regényesen érdekes családtörténet bontakozik ki az író egoprezentációjából, revütáncos nagymamával, a nagy magyar ménes lovászaként, az állatok mellett csak mellesleg hadifogságba került nagypapával, a sosem ismert, de idealizált nagymamával, akitől az írónő a nevén kívül egy olyan elváráscsomagot is örökölt, aminek egész életében igyekszik megfelelni, meg az apukával, aki egy-két kamaszkori filmszerep után rajongó lányok soha meg nem válaszolt, parfümillatú szerelmesleveleit őrizte a fiókban.
Szécsi Noémi a tizenkilencedik századi nők szexuális szokásairól tartott hiánypótló előadást, amelyben bemutatta a század két legjellemzőbb nőtípusát. Az egyiket, aki a férfiak által pont ideálisnak tartott tudatlanságával hódított, és félt, hogy a csókolózástól teherbe esik, meg a jóval felvilágosultabb végzetasszonyait, akik bár tudták, melyik növényt érdemes abortív szerré főzni, valójában mégis ki voltak szolgáltatva a férfiaknak – lásd Jászai Mari szókimondó önéletírását a háborús erőszaktételről meg a szereposztó díványokról.
Ezek után már hiába próbálkozik Dolák-Saly Róbert (akit bár humoristaként ismernek, nem íróként, mégis, három könyvét összesen hatvanezer példányban adták el), hogy lebeszéljen mindenkit az olvasásról egyebek mellett a bevezetőben ismertetett érvekkel, a diafilmes rekeszizom-szaggatással („bravúros betűtanítás buta gyerekeknek”) vagy a nézők roppant szórakoztató inzultálásával. Már meg vagyunk véve.
