Kultúra

"Ha azt mondják, hogy na végre, megjött az eszed: megalkudtál valamiben, abban biztos lehetsz" - fenyeget a Farkastörvények megjelenése óta a programadó Akela-dal, a Farkasok vagyunk.

A Filharmóniai Társaság koncertje, - amelyet vendégkarmesterként az amerikai második liga érdemes képviselője, a 2011-ig Seattle komolyzenei életét vaskézzel uraló Gerard Schwarz irányított, két, egymástól fényévnyi távolságban elhelyezkedő művet párosított össze.

Alain Badiou-tól tanultam meg, milyen szégyen, hogy mindenféle gyalázkodásokat szórunk nap mint nap a huszadik századra, miközben már-már képtelenné váltunk arra - "animális humanizmusunk" folytán, ami posztmodern barbárságnak is nevezhető -, hogy aktívan újragondoljuk antropológiai és filozófiai projektjeit. A huszadik század, írja Badiou - és a maga módján erről szól Borgos Anna könyve - "a szexualitás metamorfózisának hosszú története" is.

A kötet Szolzsenyicin politikai és közéleti írásaiból közöl válogatást.

Az idén augusztusban elhunyt amerikai író Az írás tíz szabálya című esszéjében egy tizenegyediket helyez mindenek fölé: "If it sounds like writing, I rewrite it. (Értelemszerűen: "Ha valami papírízű, azt átírom.").

Nemzeti Táncszínház
1014 Budapest, Színház u. 1-3.
Tel.: +36 1 356 4085
www.nemzetitancszinhaz.hu

Jurányi Produkció Közösségi Inkubátorház

Petőfi Irodalmi Múzeum
1053 Budapest, Károlyi M. u. 16.
Tel.: +36 1 317 3611
www.pim.hu
PIM: több, mint múzeum

Másfél évvel ezelőttig Amanda Palmer egyike volt a hívei által forrón imádott, táborának mérsékelten tágas körén kívül azonban már nehezen azonosítható zenészeknek. Aztán hirtelen minden megváltozott.

Mihály Tamás szerint megtévesztés az Omega Oratórium nevű templomi turnét Omega-produkciónak nevezni, mert abban sem ő, sem Molnár György nem vesz részt. Kóbor János szerint viszont időskorban már csak ez a templomi, szimfonikus, orgonás fellépés vállalható.

A napfényes Itáliából éppen visszatért énekes-képzőművész december 15-én karácsonyi koncertet ad a Jurányiban. Mindjárt hármat is, hogy minden kedves rajongója láthassa gyerektől felnőttig, aki hiányolta az elmúlt hónapokban. Ennek apropóján kérdeztük.

Pedig milyen szépen indult! Ahogy hófehér ágyneműk közt az Arany Glóbuszra jelölt Michael Fassbender verbálisan felizgatja az Oscar-díjas Penélope Cruzt, majd a szavakat tettekre váltva elmerül a színésznő lába közt, az már majdhogynem intim és emberi, vagyis teljességgel szokatlan Ridley Scott csikorgóan gépies világától.

Amikor Sztupa és Troché hódítani indultak, kötélen ereszkedtek le a Holdra, pontosabban Troché egy szál, bár kétségkívül vastag kötélen, Sztupa pedig kötélhágcsón, amit persze acélsodronyból fontak ügyes kis kezek a távoli Kína városában. Jó, valamelyik városában. Nem azért, mintha Sztupa kényelmesebb lett volna, mint Troché, vagy nem annyira sportos, hanem azért inkább, mert a hódítást Sztupa vezette, s ereszkedés közben is szemmel kellett tartania az eseményeket.

"Vannak olyan mélyen erényes jellemek, akiknek szükségük van rá, hogy higgyenek Istenben; vannak mások, nem kevésbé tökéletesek, akik nagyon jól megvannak azzal, hogy nem hisznek semmiben, miközben a szigorú erkölcsösség minden szabályát betartják. Manzoni és Verdi... Ezen a két emberen azonban valóban töprengenem kell." Verdiné, született Giuseppina Strepponi fogalmazott ekképpen az 1870-es évek elején arról a két, az intézményesített vallásossággal hadilábon álló olasz nagyságról, akik nélkül sohasem jöhetett volna létre a XIX. század máig legnépszerűbb rekviemje.