Interjú

"Hagyjuk, hogy meghaljanak emberek"

Kékesi Zoltán a holokauszt-művészetről

Képzőművészet

A Képzőművészeti Egyetem oktatója a holokausztemlékezet és a saját társadalomra irányuló kritikai művészet összekapcsolódási lehetőségeit kutatja. Könyvében Lanzmann filmjét és az elmúlt tíz év radikális videomunkáit elemzi.

Kékesi Zoltán: Eredetileg Harun Farocki munkásságáról terveztem írni, ebből nőtt ki végül a könyv, amiben lényeges szerepet játszott a Claude Lanzmann Shoah című filmjéből származó hatás és inspiráció. Az érdeklődésnek ugyanakkor van személyes magva is, volt bennem egy elégedetlenség mind a holokauszttal kapcsolatos személyes hallgatással, mind a holokauszttal kapcsolatos nyilvános beszéd formáival szemben. Szerettem volna megtalálni egy olyan nyelvet, amelyen én magam érvényes módon tudok megszólalni a holokausztról.

Magyar Narancs: A könyvben kizárólag videoalapú műveket elemzel. A holokausztemlékezet kialakulásában fontos szerepük volt filmeknek, gondolok itt az Eichmann-per televíziós közvetítésére vagy a Holokauszt című sorozatra.

KZ: Így igaz, a holokausztemlékezet nem utolsósorban képeken, többek között dokumentumfilmeken keresztül alakult ki. Amikor művészek a holokauszttal foglalkoznak, akkor tulajdonképpen ezen a vizuális emlékezeten is dolgoznak. A kötetben tárgyalt alkotások közül Yael Bartana izraeli művész Lengyel trilógia című műve lehetne az egyik példa, az általad is említett Eichmann-per kapcsán pedig a szintén izraeli Eyal Sivan A specialista című filmje, amely a perről készült felvételeket használja fel.

MN: Az egész könyv - Lanzmannt leszámítva - a "tanú kora" utáni műveket tárgyal, amelyek a megszólalás közegére, az archiválás apparátusára kérdeznek rá. Mennyiben szólnak ezek a holokausztról, és mennyiben az 1945 utáni kultúráról?

KZ: Azt gondolom, hogy a holokauszt eseményéről nem lehet a holokauszt emlékezettörténete nélkül beszélni. Csak a saját hatástörténetén keresztül férhető hozzá, és minden megjelenítése, elbeszélése valamiféle emlékezettörténeti kontextusba illeszkedik.

MN: Ez az értelmezés magába foglalhatja a holokauszt szimbolikus kiterjesztését is, amit, ha jól értelek, üdvözlendőnek tartasz. Nem válik így eszközzé?

KZ: A szimbolikus kiterjesztés természetesen hordoz magában veszélyeket, akár az ideológiai kisajátítás és instrumentalizálás veszélyét is. Viszont a szimbolikus kiterjesztésben rejlik a holokausztemlékezet tulajdonképpeni politikai potenciálja. A holokausztemlékezet mint kulturális emlékezeti forma nem létezik szimbolikus kiterjesztés nélkül, ha ez nincs, szükségszerűen megmarad egy morális megemlékező és emlékeztető szerepkörben.

MN: Több elemzett munka is provokatívnak nevezhető, Artur Zámijewski például újratetováltatja egy 92 éves holokauszt-túlélő alkarján lévő számát. A befogadó megbotránkoztatása is szükséges a politikai potenciál kibontakoztatásához?

KZ: Ezek a munkák részei egy esztétikai értelemben radikális művészeti praxisnak, és ilyen értelemben a nézői sémák kimozdítására irányulnak. Ez az egyes művek esetében mást és mást jelent, ezért nem könnyű általános választ adni a kérdésre, de ez a stratégia minden esetben része a kulturális emlékezeten végzett kritikai munkának. Igazából a kulturális emlékezet sémáinak felülírásáról is szó van.

MN: Sokan úgy tartják, hogy a mai nézőt is megszólító holokausztművek társadalmi kerete nem adott Magyarországon. A művészet képes lehet megteremteni ezeket a kereteket?

KZ: A kötetben tárgyalt munkák nagyon szorosan összekötik a holokausztemlékezet kérdését a saját társadalmukra irányuló kritikai reflexióval. Zámijewski munkáját nem lehet megérteni azok nélkül a művek nélkül, amelyekben a mai társadalmak antagonisztikus jellegét elemzi, ahol a társadalmi konszenzus, szolidaritás és az empátia nem eleve adott. Ilyen értelemben beszélünk a "tanú korának", tehát a túlélői tanúságtételre épülő emlékezetpraxisnak a válságáról is, ez ugyanis előfeltételezett egy empatikus hallgatóságot - legtágabb értelemben a társadalmi nyilvánosságot -, amelyre a túlélő rábízhatja a történetét. Zámijewski munkája arról tanúskodik, hogy ma egy radikálisabb gesztusra van szükség, amely az empátiát egyáltalán elő tudja idézni. Yael Bartana Lengyel trilógiáját szintén nem lehet megérteni a palesztin-izraeli konfliktus nélkül, amely nem pusztán a mű hátterét alkotja, hanem része a műnek. A fikció szerint Lengyelország hazavár 3200 000 zsidót - ez Bartana számára hívás a 47-es államalapítás után kitelepített palesztinok felé is. Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy a társadalomra irányuló kritikai reflexiót a művész összeköti a holokausztemlékezettel - anélkül egyébként, hogy a holokauszt és a palesztin katasztrófa közé feltétlenül egyenlőségjelet kellene tennie. Magyarországon is olyan művek tudnának érvényesen megszólalni a holokauszt kapcsán, amelyek ezt a kérdést öszsze tudják kapcsolni a mai magyar társadalom kritikai elemzésével, a mai Magyarország "nekropolitikai tereivel". Azokkal a terekkel, amelyekben hagyjuk, hogy meghaljanak emberek: etnikai diszkrimináció által sújtott romák, elesettek, szegények és hajléktalanok. E társadalmi terek tapasztalatát kellene összekötni a holokausztemlékezet kérdésével, hogy ez utóbbi - éppen a szimbolikus kiterjesztés által - egy érvényes, élő, a mi világunkra vonatkozó emlékezeti forma lehessen.

MN: Nálunk erre kevés példa akad. Külföldön gyakori ez a társítás?

KZ: A kötetben elemzett művészek munkái - jóllehet nemzetközileg elismert alkotókról van szó - a politikailag és szociálisan érzékeny művészeten belül is kivételt képeznek, amennyiben ezt az összekapcsolást végre tudják hajtani. Nem lehet azt mondani, hogy a holokausztemlékezet kérdése a kortárs nemzetközi kritikai művészetben központi szerepet játszana. Ilyen értelemben ezek a művek ellenpéldák.

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Önkénytörvény

Jön a Szuverenitásvédelmi Hivatal, és rábök bárkire vagy bármire, újságra, szervezetre, vállalkozásra, aki vagy ami 1.) „külföldről finanszírozott”, és olyan tevékenységet végez, amely 2. a) alkalmas a „közélet befolyásolására” és 2. b) az alaptörvény öt, a tervezetben megjelölt bekezdésében megfogalmazott értékét „sérti, negatív színben tünteti fel, vagy az azok elleni fellépést támogatja”.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

„Erdélyi magyarként ideje elszakadni attól a hagy­mázas úttól, amelyen Magyarország masírozik”

A román elnökválasztás második fordulójában sikerült fordítania a függetlenként indult Nicuşor Dannak az első fordulóban az élen végzett szélsőjobboldali George Simionnal szemben. Az elképesztő fordításról, a kiugró részvételi arányról és Orbán Viktor zavarórepüléséről is beszélgettünk Eckstein-Kovács Péter egykori kisebbségügyi miniszterrel.

Egyszerű világpolgár, hídépítő

  • Mártonffy Marcell

Észak-amerikai pápára senki sem számított. Íratlan szabály volt – állítják bennfentesek –, hogy jezsuita és amerikai szóba sem jöhet. A szilárd alapelv egyik fele 2013-ban, másik fele 2025. május 8-án dőlt meg. A Chicago környékéről származó Robert Francis Prevost bíboros a megbízható szakértők listáján sem szerepelt a legesélyesebbek között. A fehér füst azonban meglepően hamar előgomolygott a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményéből.