Interjú

"Hagyjuk, hogy meghaljanak emberek"

Kékesi Zoltán a holokauszt-művészetről

Képzőművészet

A Képzőművészeti Egyetem oktatója a holokausztemlékezet és a saját társadalomra irányuló kritikai művészet összekapcsolódási lehetőségeit kutatja. Könyvében Lanzmann filmjét és az elmúlt tíz év radikális videomunkáit elemzi.

Kékesi Zoltán: Eredetileg Harun Farocki munkásságáról terveztem írni, ebből nőtt ki végül a könyv, amiben lényeges szerepet játszott a Claude Lanzmann Shoah című filmjéből származó hatás és inspiráció. Az érdeklődésnek ugyanakkor van személyes magva is, volt bennem egy elégedetlenség mind a holokauszttal kapcsolatos személyes hallgatással, mind a holokauszttal kapcsolatos nyilvános beszéd formáival szemben. Szerettem volna megtalálni egy olyan nyelvet, amelyen én magam érvényes módon tudok megszólalni a holokausztról.

Magyar Narancs: A könyvben kizárólag videoalapú műveket elemzel. A holokausztemlékezet kialakulásában fontos szerepük volt filmeknek, gondolok itt az Eichmann-per televíziós közvetítésére vagy a Holokauszt című sorozatra.

KZ: Így igaz, a holokausztemlékezet nem utolsósorban képeken, többek között dokumentumfilmeken keresztül alakult ki. Amikor művészek a holokauszttal foglalkoznak, akkor tulajdonképpen ezen a vizuális emlékezeten is dolgoznak. A kötetben tárgyalt alkotások közül Yael Bartana izraeli művész Lengyel trilógia című műve lehetne az egyik példa, az általad is említett Eichmann-per kapcsán pedig a szintén izraeli Eyal Sivan A specialista című filmje, amely a perről készült felvételeket használja fel.

MN: Az egész könyv - Lanzmannt leszámítva - a "tanú kora" utáni műveket tárgyal, amelyek a megszólalás közegére, az archiválás apparátusára kérdeznek rá. Mennyiben szólnak ezek a holokausztról, és mennyiben az 1945 utáni kultúráról?

KZ: Azt gondolom, hogy a holokauszt eseményéről nem lehet a holokauszt emlékezettörténete nélkül beszélni. Csak a saját hatástörténetén keresztül férhető hozzá, és minden megjelenítése, elbeszélése valamiféle emlékezettörténeti kontextusba illeszkedik.

MN: Ez az értelmezés magába foglalhatja a holokauszt szimbolikus kiterjesztését is, amit, ha jól értelek, üdvözlendőnek tartasz. Nem válik így eszközzé?

KZ: A szimbolikus kiterjesztés természetesen hordoz magában veszélyeket, akár az ideológiai kisajátítás és instrumentalizálás veszélyét is. Viszont a szimbolikus kiterjesztésben rejlik a holokausztemlékezet tulajdonképpeni politikai potenciálja. A holokausztemlékezet mint kulturális emlékezeti forma nem létezik szimbolikus kiterjesztés nélkül, ha ez nincs, szükségszerűen megmarad egy morális megemlékező és emlékeztető szerepkörben.

MN: Több elemzett munka is provokatívnak nevezhető, Artur Zámijewski például újratetováltatja egy 92 éves holokauszt-túlélő alkarján lévő számát. A befogadó megbotránkoztatása is szükséges a politikai potenciál kibontakoztatásához?

KZ: Ezek a munkák részei egy esztétikai értelemben radikális művészeti praxisnak, és ilyen értelemben a nézői sémák kimozdítására irányulnak. Ez az egyes művek esetében mást és mást jelent, ezért nem könnyű általános választ adni a kérdésre, de ez a stratégia minden esetben része a kulturális emlékezeten végzett kritikai munkának. Igazából a kulturális emlékezet sémáinak felülírásáról is szó van.

MN: Sokan úgy tartják, hogy a mai nézőt is megszólító holokausztművek társadalmi kerete nem adott Magyarországon. A művészet képes lehet megteremteni ezeket a kereteket?

KZ: A kötetben tárgyalt munkák nagyon szorosan összekötik a holokausztemlékezet kérdését a saját társadalmukra irányuló kritikai reflexióval. Zámijewski munkáját nem lehet megérteni azok nélkül a művek nélkül, amelyekben a mai társadalmak antagonisztikus jellegét elemzi, ahol a társadalmi konszenzus, szolidaritás és az empátia nem eleve adott. Ilyen értelemben beszélünk a "tanú korának", tehát a túlélői tanúságtételre épülő emlékezetpraxisnak a válságáról is, ez ugyanis előfeltételezett egy empatikus hallgatóságot - legtágabb értelemben a társadalmi nyilvánosságot -, amelyre a túlélő rábízhatja a történetét. Zámijewski munkája arról tanúskodik, hogy ma egy radikálisabb gesztusra van szükség, amely az empátiát egyáltalán elő tudja idézni. Yael Bartana Lengyel trilógiáját szintén nem lehet megérteni a palesztin-izraeli konfliktus nélkül, amely nem pusztán a mű hátterét alkotja, hanem része a műnek. A fikció szerint Lengyelország hazavár 3200 000 zsidót - ez Bartana számára hívás a 47-es államalapítás után kitelepített palesztinok felé is. Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy a társadalomra irányuló kritikai reflexiót a művész összeköti a holokausztemlékezettel - anélkül egyébként, hogy a holokauszt és a palesztin katasztrófa közé feltétlenül egyenlőségjelet kellene tennie. Magyarországon is olyan művek tudnának érvényesen megszólalni a holokauszt kapcsán, amelyek ezt a kérdést öszsze tudják kapcsolni a mai magyar társadalom kritikai elemzésével, a mai Magyarország "nekropolitikai tereivel". Azokkal a terekkel, amelyekben hagyjuk, hogy meghaljanak emberek: etnikai diszkrimináció által sújtott romák, elesettek, szegények és hajléktalanok. E társadalmi terek tapasztalatát kellene összekötni a holokausztemlékezet kérdésével, hogy ez utóbbi - éppen a szimbolikus kiterjesztés által - egy érvényes, élő, a mi világunkra vonatkozó emlékezeti forma lehessen.

MN: Nálunk erre kevés példa akad. Külföldön gyakori ez a társítás?

KZ: A kötetben elemzett művészek munkái - jóllehet nemzetközileg elismert alkotókról van szó - a politikailag és szociálisan érzékeny művészeten belül is kivételt képeznek, amennyiben ezt az összekapcsolást végre tudják hajtani. Nem lehet azt mondani, hogy a holokausztemlékezet kérdése a kortárs nemzetközi kritikai művészetben központi szerepet játszana. Ilyen értelemben ezek a művek ellenpéldák.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. Szerzői jogi okokból ez a terv nem valósulhatott meg, külön-külön azonban mindhárom dráma megjelent. A most kiadott gyűjteményes kötetben az Asztalizene és a Jeremiás… mellett két későbbi dráma, az Epifánia királynő (2017) és a szerző halála előtt nem sokkal született címadó mű, a Szodomában kövérebb a fű (2019) olvasható.

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.