Kékesi Zoltán: Eredetileg Harun Farocki munkásságáról terveztem írni, ebből nőtt ki végül a könyv, amiben lényeges szerepet játszott a Claude Lanzmann Shoah című filmjéből származó hatás és inspiráció. Az érdeklődésnek ugyanakkor van személyes magva is, volt bennem egy elégedetlenség mind a holokauszttal kapcsolatos személyes hallgatással, mind a holokauszttal kapcsolatos nyilvános beszéd formáival szemben. Szerettem volna megtalálni egy olyan nyelvet, amelyen én magam érvényes módon tudok megszólalni a holokausztról.
Magyar Narancs: A könyvben kizárólag videoalapú műveket elemzel. A holokausztemlékezet kialakulásában fontos szerepük volt filmeknek, gondolok itt az Eichmann-per televíziós közvetítésére vagy a Holokauszt című sorozatra.
KZ: Így igaz, a holokausztemlékezet nem utolsósorban képeken, többek között dokumentumfilmeken keresztül alakult ki. Amikor művészek a holokauszttal foglalkoznak, akkor tulajdonképpen ezen a vizuális emlékezeten is dolgoznak. A kötetben tárgyalt alkotások közül Yael Bartana izraeli művész Lengyel trilógia című műve lehetne az egyik példa, az általad is említett Eichmann-per kapcsán pedig a szintén izraeli Eyal Sivan A specialista című filmje, amely a perről készült felvételeket használja fel.
MN: Az egész könyv - Lanzmannt leszámítva - a "tanú kora" utáni műveket tárgyal, amelyek a megszólalás közegére, az archiválás apparátusára kérdeznek rá. Mennyiben szólnak ezek a holokausztról, és mennyiben az 1945 utáni kultúráról?
KZ: Azt gondolom, hogy a holokauszt eseményéről nem lehet a holokauszt emlékezettörténete nélkül beszélni. Csak a saját hatástörténetén keresztül férhető hozzá, és minden megjelenítése, elbeszélése valamiféle emlékezettörténeti kontextusba illeszkedik.
MN: Ez az értelmezés magába foglalhatja a holokauszt szimbolikus kiterjesztését is, amit, ha jól értelek, üdvözlendőnek tartasz. Nem válik így eszközzé?
KZ: A szimbolikus kiterjesztés természetesen hordoz magában veszélyeket, akár az ideológiai kisajátítás és instrumentalizálás veszélyét is. Viszont a szimbolikus kiterjesztésben rejlik a holokausztemlékezet tulajdonképpeni politikai potenciálja. A holokausztemlékezet mint kulturális emlékezeti forma nem létezik szimbolikus kiterjesztés nélkül, ha ez nincs, szükségszerűen megmarad egy morális megemlékező és emlékeztető szerepkörben.
MN: Több elemzett munka is provokatívnak nevezhető, Artur Zámijewski például újratetováltatja egy 92 éves holokauszt-túlélő alkarján lévő számát. A befogadó megbotránkoztatása is szükséges a politikai potenciál kibontakoztatásához?
KZ: Ezek a munkák részei egy esztétikai értelemben radikális művészeti praxisnak, és ilyen értelemben a nézői sémák kimozdítására irányulnak. Ez az egyes művek esetében mást és mást jelent, ezért nem könnyű általános választ adni a kérdésre, de ez a stratégia minden esetben része a kulturális emlékezeten végzett kritikai munkának. Igazából a kulturális emlékezet sémáinak felülírásáról is szó van.
MN: Sokan úgy tartják, hogy a mai nézőt is megszólító holokausztművek társadalmi kerete nem adott Magyarországon. A művészet képes lehet megteremteni ezeket a kereteket?
KZ: A kötetben tárgyalt munkák nagyon szorosan összekötik a holokausztemlékezet kérdését a saját társadalmukra irányuló kritikai reflexióval. Zámijewski munkáját nem lehet megérteni azok nélkül a művek nélkül, amelyekben a mai társadalmak antagonisztikus jellegét elemzi, ahol a társadalmi konszenzus, szolidaritás és az empátia nem eleve adott. Ilyen értelemben beszélünk a "tanú korának", tehát a túlélői tanúságtételre épülő emlékezetpraxisnak a válságáról is, ez ugyanis előfeltételezett egy empatikus hallgatóságot - legtágabb értelemben a társadalmi nyilvánosságot -, amelyre a túlélő rábízhatja a történetét. Zámijewski munkája arról tanúskodik, hogy ma egy radikálisabb gesztusra van szükség, amely az empátiát egyáltalán elő tudja idézni. Yael Bartana Lengyel trilógiáját szintén nem lehet megérteni a palesztin-izraeli konfliktus nélkül, amely nem pusztán a mű hátterét alkotja, hanem része a műnek. A fikció szerint Lengyelország hazavár 3200 000 zsidót - ez Bartana számára hívás a 47-es államalapítás után kitelepített palesztinok felé is. Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy a társadalomra irányuló kritikai reflexiót a művész összeköti a holokausztemlékezettel - anélkül egyébként, hogy a holokauszt és a palesztin katasztrófa közé feltétlenül egyenlőségjelet kellene tennie. Magyarországon is olyan művek tudnának érvényesen megszólalni a holokauszt kapcsán, amelyek ezt a kérdést öszsze tudják kapcsolni a mai magyar társadalom kritikai elemzésével, a mai Magyarország "nekropolitikai tereivel". Azokkal a terekkel, amelyekben hagyjuk, hogy meghaljanak emberek: etnikai diszkrimináció által sújtott romák, elesettek, szegények és hajléktalanok. E társadalmi terek tapasztalatát kellene összekötni a holokausztemlékezet kérdésével, hogy ez utóbbi - éppen a szimbolikus kiterjesztés által - egy érvényes, élő, a mi világunkra vonatkozó emlékezeti forma lehessen.
MN: Nálunk erre kevés példa akad. Külföldön gyakori ez a társítás?
KZ: A kötetben elemzett művészek munkái - jóllehet nemzetközileg elismert alkotókról van szó - a politikailag és szociálisan érzékeny művészeten belül is kivételt képeznek, amennyiben ezt az összekapcsolást végre tudják hajtani. Nem lehet azt mondani, hogy a holokausztemlékezet kérdése a kortárs nemzetközi kritikai művészetben központi szerepet játszana. Ilyen értelemben ezek a művek ellenpéldák.
