Kultúra

Feldíszítettük a házat, lefagyott a kezünk, kicseréltük a karácsonyi izzósorokat, összevesztünk a családdal, hogy már megint ferdén lóg az a girland. Ha mindez megvolt, és a gyereknek is megmagyaráztuk, hogy a Mikulás-Télapó-Jézuska hármasból éppen ki hozza a karácsonyt meg a videojátékot, akkor leülhetünk végre "a képernyő elé".

A mérnök és filozófus diplomával rendelkező, Barcelonában szobrászati és festészeti tanulmányokat folytató polihisztor szerző egy meglepően kézenfekvő megoldást kínál a festmények megközelítéséhez, amely egyben rávilágít arra is, hogy mi az oka az általános vizuális analfabétizmusnak.

Biciklizni nagyon trendi, főleg a városban. Mert vidéken mit sem törődve a trendiséggel, mindig is bicikliztek az emberek, egyszerűen azért, mert praktikus, kéznél és ingyen van. A Bringamesék főhősének, Daninak a biciklije hogy s hogy nem, nocsak, egy vidéki padlásról kerül elő.

Londonnál kevés metropolis hatott megtermékenyítőbben a fantasy műfajára, és miközben Moorcocktól Gaimanig előbb vagy utóbb minden zsánerközeli szerző megírja a maga Temze-parti meséjét, néhányan elszakadni sem tudnak tőle.

Manapság divatos úgy játszani identitáskeresősdit, hogy alapul vesznek egy valós családi történetet, kicsit utánanyomoznak, megspékelik az olvasó számára valójában sosem tudható mennyiségű fikcióval, és voilá, máris kész a főhős, aki lehet, hogy egyben maga a szerző is, ki tudja?

A "vidéki orfeusz" történetét Tolnai Ottó azonos című verseskötete alapján állította színpadra a koreográfus Nagy József. Két délvidéki világpolgár, ha összehajol. A költő a táncosban, a táncos a költőben látja tükröződni önmagát, mégsem baráti, inkább közérdekű gesztusok ezek.

Milyen az, ha erdélyi szülőfalujába tér meg a darab ikonikus "nagyfaszú kovboja"? Szikszai Rémusz előtt alig páran tették fel ezt az izgalmas kérdést. Persze azokat is majdnem egy kezemen meg tudom számolni, akik egyáltalán szembe mertek menni azzal a mára megdőlt elképzeléssel, hogy Pintér Béla-darabot érvényesen csak Pintér Béla tud színre vinni.

Amikor Sztupa és Troché találkoztak a kantörpével, elsőre félelmetes látványt nyújtott: kantáros nadrágot és dobtáros géppisztolyt viselt, mindkettőt vállán átvetve. Troché agyán halványan át is futott, hogy tán jobban tennék, ha nem ellenkeznének, de Sztupa voltaképpen már a köszönés helyett azzal kezdte, hogy mi ám rohadtul nem hiszünk el semmit.

Sehol sem tudnak olyan erőszakolt életörömmel és kétségbeesett életéhséggel, ugyanakkor dekadens eleganciával rohadni, mint olasz filmekben. Valóságos zsánert képez az egyébként egytől egyig szerzői munkák hada, Paolo Sorrentino most Oscarért nevezett artisztikus búsongása is bőségesen merít Fellini és Antonioni (továbbá Pasolini, Ferreri, Scola, sőt Olmi és a Taviani testvérek) vonatkozó munkásságából.

"Sosem fogok szimfóniát írni! El sem tudod képzelni, milyen érzés az, amikor az ember mögött egy Beethoven menetel." Johannes Brahms fogadkozott-panaszkodott e szavakkal egy barátjának, a beethoveni nagyság nyomasztó hatásiszonyáról vallva.

Leonidas Kavakos - régi jó görög-magyar barátunk; számtalanszor ájultunk el művészetétől, magam a legszebb emlékeim közt őrzöm a kiváló zongoristával, Nagy Péterrel adott estjét, így aztán külön öröm volt, hogy az ott elhangzottak egy része (a két Bartók-rapszódia, ugyancsak Nagy Péter közreműködésével) is szerepel az új lemezen.

A manchesteri Akkord két ismert angol producer, Synkro és Indigo hosszú ideig meglehetősen nagy titokban tartott közös projektje. Mindketten nyitott gondolkodásúak, és hasonló világból jönnek - ismerősen mozognak a drum & bass, a jungle, a breakbeat, a dubstep, az ambient és még ki tudja, minek a dimenziójában -, így nem meglepő, hogy amikor együtt dolgoznak a stúdióban, akkor nehezen beskatulyázható zenéket írnak.

Az év végén mutatták be az Örkény Színházban a Mohácsi testvérek A képzelt beteg című előadását, amelynek egyik főszereplőjével, a Terápia című sorozat és a Coming out színészével nem akarásról, szenvedélyről, fehérneműkről, hangoskönyvekről és éneklésről beszélgettünk.

Egyre-másra jelennek meg irodalmi tudósításai önmagáról: a Winter Journalban a teste önéletrajzát írta meg, párdarabjában, az Amerikában frissen megjelent Report from the Interiorban pedig szellemi fejlődésének állít emléket. A Nobel-díjas J. M. Coetzee-vel folytatott levelezése Itt és most címen nemrég jelent meg magyarul. A 66 éves brooklyni íróval Brooklynban beszélgettünk.