"Bár micvó temetéssel" - Paul Auster író

Könyv

Egyre-másra jelennek meg irodalmi tudósításai önmagáról: a Winter Journalban a teste önéletrajzát írta meg, párdarabjában, az Amerikában frissen megjelent Report from the Interiorban pedig szellemi fejlődésének állít emléket. A Nobel-díjas J. M. Coetzee-vel folytatott levelezése Itt és most címen nemrég jelent meg magyarul. A 66 éves brooklyni íróval Brooklynban beszélgettünk.

Magyar Narancs: A Coetzee-levelekben említ egy esetet, amikor majdnem megütött egy újságírót. Veszélyben kéne éreznem magam?

Paul Auster: Nincs mitől tartania. Egyetlenegyszer jutott csak eszembe, egy irodalomkritikus társaságában, hogy akár be is húzhatnék neki egyet. Futó gondolat volt, semmi több. Múló kísértés. Gyorsan elhessegettem.

MN: Azóta nem kísértette meg a gondolat?

PA: Jó ideje nem követem, ki mit ír rólam. Az említett pasasnak azért sikerült kihoznia a sodromból. Rendszeresen lehúzta a könyveimet, mintha jobb dolga nem lenne az életben. Aztán egyszer merő véletlenségből egy légtérben találtuk magunkat. Láttam rajta az ijedtséget. Félt, hogy elcsattanhat egy pofon. Ha nem félt volna, talán eszembe se jut ilyesmi.

MN: A Winter Journal sajátos memoár, a teste történetének krónikája. Melyik testrésze szenvedte el a legtöbbet az elmúlt 66 év során?

PA: Szinte mindegyik megkapta a magáét. De mint láthatja, hála az égnek, még mindig lélegzem, szóval egy szavam se lehet. A Winter Journal azonban nem csak rólam szól, én csak az ürügy vagyok.

MN: Ha nem bánja, azért még kérdezném erről a Paul Auster nevű ürügyről...

PA: Csak tessék.

MN: Szóval, melyik testrész?

false

 

Fotó: Suri Szilvi

PA: Lássuk csak. A lábam sokat szenvedett, de mostanában egész jól megvagyunk. Gyerekként sokat vacakolt a gyomrom is, de e téren sem lehet panaszom. A szememmel is voltak gondok, de a tendencia itt is javuló. Ami eltört, beforrt. A Winter Journal egy átlagos élet, egy térdfájdalmakkal, bokagondokkal, hátbavágásokkal, örömökkel és bánatokkal teli élet krónikája.

MN: Amiben két örömlány alakja is felbukkan: egy amerikai lány egy Upper West Side-i kuplerájból, és egy Baudelaire-t szavaló párizsi lány, akinek - mint írja - élete egyik legszebb pillanatát köszönheti.

PA: A manhattani incidens 16 éves koromban esett meg. Erős túlzás, hogy egy kuplerájban: szoba volt az, egy szűkös, lerobbant bérlemény. Több ilyen is létezhetett a környéken. Biztos vagyok benne, hogy manapság is üzemel jó néhány, de pontos címekkel nem szolgálhatok.

MN: Nem baj, nem is azért kérdeztem. Ezek a szobák legálisan működtek?

PA: New Yorkban mindig is illegális volt a prostitúció.

MN: Az, hogy illegális, fokozta az izgalmakat?

PA: Azokat nem lehetett már tovább fokozni. Gondoljon bele, egy kanos, 16 éves srácról beszélünk. Az első adandó alkalommal el akartam veszíteni a szüzességemet. A körülmények nem voltak éppenséggel a legideálisabbak, de azért olyan vészesnek sem mondanám őket. Megjárta.

MN: És a francia lány?

PA: Na, látja, az tényleg egy különleges találkozás volt. Mesébe illő, de mégis megtörtént. Egy Baudelaire-t szavaló örömlány! Ennél jobb kedvcsinálót nehéz elképzelni Baudelaire-hez. Olykor elmerengek azon, vajon mi lehet vele. Legalább tíz történetet tudnék belőle írni.

MN: Mi lenne a két véglet?

PA: Az egyik rosszul végződik, a másik happy enddel. A rózsaszín változat szerint a lány csak mellékesen űzte a mesterséget; fiatal volt, kellett a pénz. Azóta rendes szakmája lett, és beleszeretett valakibe, aki jó volt hozzá, és akinek szült tíz gyereket.

MN: És a drámai verzió?

PA: Csinálta tovább, megtört, megöregedett, elmagányosodott. Meg is halt már talán. De ami akkor velem történt, az a maga váratlanságában csodálatos volt. Ha egy irodalomprofesszor szavalja a költőt, abban nincs semmi meglepő. Ha egy prostituált, az azért nem ugyanaz. Egy csodás, meztelen nő egy párizsi garniszálló ágyán elnyúlva.

MN: Szőke volt vagy barna?

PA: Barna lány volt.

MN: A Coetzee-nak küldött levelekben említi, hogy egy olasz újságíró amerikai írókkal - többek között önnel - készített interjúkat publikált. A dolog szépséghibája, hogy ezek hamisítványok, álinterjúk voltak. Volt olyan a szájába adott szövegek közül, amit elfogadott volna sajátjaként?

PA: Nem nagyon szoktam megjegyezni, mit mondok egy-egy interjú alkalmával, úgyhogy ennyi erővel akár megtörténtnek is gondolhattam volna az olasz interjúját, ha nincsenek benne olyan szánalmas mondatok, amikről lerítt, hogy én ilyet nem mondhattam. Hogy lehet például New Yorkot egy nőhöz hasonlítani? Rögtön tudtam, hogy itt valami bűzlik.

MN: Miért nem lehet New York nő?

PA: Azon egyszerű oknál fogva, mert New York nem nő.

MN: Akkor micsoda?

PA: New York egy vén róka, egy dörzsölt öregúr.

MN: Milyen név járna ennek a dörzsölt fickónak?

PA: Csakis valami egyszerű. Ed? Igen, legyen mondjuk Ed. Nem lehet több egy szótagnál.

false

MN: Ha meginterjúvolná magát, mi lenne a legerősebb kérdése?

PA: Minek faggatnám magam, amikor mindent tudok magamról? Amit tudni érdemes rólam, benne van a könyveimben. Inkább az ön történetei érdekelnének.

MN: Jó, akkor mondok egyet: nemrég interjút készítettem egy magyar művésszel, de nem engedte megjelenni. Történt már önnel, hogy letiltatott egy interjút?

PA: De akkor miért mondta, amit mondott?

MN: Jó kérdés. Amerikában letiltható egy interjú?

PA: Soha, még csak a gondolata sem merült fel bennem. Az újságírók nem szokták elküldeni a kész szöveget. Csak nagyritkán történik meg, hogy rá akarok nézni a szövegre, de csak akkor, ha valami nagyobb szabású interjúról van szó. És akkor is csak azért, hogy a tárgyi tévedéseket korrigáljam. Egyébként sosem kérem, és nem is küldik. Ha egy újságíróval beszélek, tisztában vagyok vele, hogy minden, ami elhangzik, nyomtatásba kerülhet.

MN: Nálunk más a rendszer. Abban is más, hogy a politika mindenhova elér, megmérgezi a hétköznapokat is. Megkérdezhetem, kire szavazott legutóbb?

PA: Megkérdezheti: Obamára. Ki másra is szavazhattam volna! Szegény, a republikánusok a legszívesebben kinyírnák. Sok elnököt megéltem már, de ennyit egyiket sem izélgették. Ha kiáll, és azt mondja, emberek, az ég kék, sajtótájékoztatót tartanak a republikánusok és azt mondják: zöld! Ha erre Obama azt mondja, jó, akkor legyen zöld, akkor elkezdenek kiabálni, hogy nem is, mert kék.

MN: Miért ekkora az ellenállás?

PA: Mert gyűlölik. Fekete és demokrata. Kell ennél több? Egyiket sem tudják megbocsátani neki.

MN: Ha egyszer női elnökük lesz, azt is nehéz lesz megbocsátaniuk...

PA: Három év múlva kiderül, lesz-e. Van rá esély.

MN: Mit szólna Amerika egy fekete női elnökhöz?

PA: Nem történhet meg. Kizárt dolog... Zsidó elnökünk sem lesz soha.

MN: A fekete elmegy, de a zsidó már sok?

PA: A zsidók még a feketéknél is rosszabbul állnak az amerikaiak szemében. Térjünk vissza erre száz év múlva, hátha addigra rám cáfol a történelem.

MN: Az Itt és mostban odáig jutunk egy tipikus napja leírásában, hogy munkába menet megveszi a kedvenc szendvicsét. Folytatná innen?

PA: A mai nap például egy tipikus munkanap. Megvettem a szendvicsemet, sajtos-sonkást, s magammal vittem a munkahelyemre. Abba a kis lakásba, néhány saroknyira az otthonomtól, ahol írni szoktam. Elolvastam, amit tegnap írtam, és kijavítottam, amit kellett. Öt perccel a találkozásunk előtt még gépeltem a ma megírt szöveget.

false

 

Fotó: Suri Szilvi

MN: Ha jó napja van, tíz oldal megvan?

PA: Soha életemben nem írtam még napi tíz oldalt. Jó, ha egy oldallal megvagyok. Ha kimagaslóan jó napom van, akkor kettővel. Ha valami csoda történik, és megtáltosodom, az három oldal. Talán, ha háromszor történt olyan az életem során, hogy napi négy oldal összejött. Ma kettő jött össze, de még nem volt időm átnézni őket. Mindent kézzel írok. Először egy jegyzetfüzetbe, majd, ha megvagyok egy bekezdéssel, az írógépemen begépelem.

MN: A híres Olympián?

PA: Azon.

MN: Hogy van az Olympia?

PA: Köszöni, jól. Nemrég gyengélkedett, de szerencsém volt, mert találtam egy hasonló gépet. Elvittem mindkettőt, a régit és az újabbat New York egyetlen, még létező írógépjavító műhelyébe. A Fifth Avenue és a 23. utca sarkán találja. És a mester, ez a köztünk járó zseni két gépből csinált egyet. Meghagyta a régi billentyűket, de a létfontosságú szerveket mind kicserélte.

MN: Most min dolgozik?

PA: Egy regényen. Nagy regény lesz, vaskos kötet. Évekre vagyok a befejezéstől. Haladok vele, nem is rosszul, de három-négy évig még biztosan eltart. 175 oldal már megvan, 8-900 oldalasra tervezem.

MN: Mesélte, hogy egyszer majdnem a szemetesbe hajította az egyik regénye kéziratát, s ha nincs a felesége, meg is teszi. Melyik regénye volt?

PA: A véletlen zenéje. Az eset tanulsága, hogy várni kell, amíg leülepednek a dolgok. Ha leírtad az utolsó mondatot, hagyni kell, hadd álljon egy kicsit. A legrosszabb, amit író csak tehet, hogy rögtön nekiesik, és újraolvassa a művét. Kiábrándító tud lenni.

MN: Amerika legmenőbb regényírója, Jonathan Franzen (interjú vele itt) is felbukkan az Itt és mostban...

PA: Hát, elég furcsa, amit regényíró létére mondott, hogy tök fölösleges regényt olvasni. Azt hiszem, viccnek szánta, de nem találtam valami viccesnek.

MN: Franzen nemcsak a regényolvasást, de kollégáját, Philip Rothot (interjú vele itt) is előszeretettel ostorozza.

PA: Ami engem illet, én kedvelem Rothot. Ismerem is egy kicsit. Néha együtt vacsorázunk. Nagyszerű társaság.

MN: Az egyik levelében említ is egy ilyen íróvacsorát: Philip Roth, Don DeLillo (interjú vele itt) és ön ülnek egy asztalnál.

PA: Igen, volt benne részem, nem is egyszer.

MN: Ki főz?

PA: Senki. Étterembe járunk. És az írás szinte sosem kerül szóba köztünk. A régi időkről sztorizunk.

MN: Melyek lennének ezek a régi szép idők?

PA: A fiatalságunk, a gyerekkorunk.

MN: Az említett asztaltársaságban ön a 66 évével szinte tejfelesszájúnak számít.

PA: Azért már én is benne járok a korban, de kétségtelen, ennél az asztalnál én vagyok a kölyök. Roth Newarkban nőtt fel, és én is ott születtem. Volt a környéken, amikor kissrác voltam, egy remek hot dog árus. Philip mesélte, hogy dolgozott ott a suli után. Mivel 15 évvel vagyok fiatalabb nála, matematikailag lehetséges, hogy amikor hároméves voltam, apám elvitt hot dogozni, és épp Philip szolgált ki.

false

 

Fotó: Suri Szilvi

MN: Roth nemrég töltötte be a 80-at, nagy irodalmi ünneplés volt.

PA: Ott voltam a születésnapi ünnepségen. Olyan volt, mint egy bár micvó és egy temetés furcsa egyvelege. Csak kevés embernek adatik meg, hogy részt vehessen a saját temetésén. Élve ráadásul. És még ennél is furcsább volt, hogy nem volt alkohol.

MN: Ismert történet, hogy a feladatra kiszemelt Wim Wenders helyett önnek kellett megrendeznie a Lulu a hídon című filmet. Máskor is hagyták már cserben?

PA: Wim és én jó barátok vagyunk, de vagy öt filmtervünk volt az idők folyamán, és egyikből sem lett semmi. Nem hiszem, hogy lesz hatodik is. Akartunk csinálni egy filmet Lisszabonban, az sem ment. De a dolgok nem vesznek el, legfeljebb átalakulnak. Az első közös tervünk Wim ötlete volt; Dashiell Hammett regényének, A máltai sólyomnak a Flitcraft epizódja lett volna a kiindulás. Három oldal az egész. Flitcraft sikeres, de jelentéktelen ember, házzal, asszonnyal, gyerekkel. Egy nap majdnem a fejére esik egy építkezésen egy gerenda, mire Flitcraft fogja magát, és otthagyja az addigi életét. Egy másik városban, egy másik nővel kezd új életet. Egy ugyanolyan életet, mint amit hátrahagyott; házzal, asz-szonnyal, gyerekkel. Túlélni egy majdnem végzetes balesetet, és új életet kezdeni - ez lett volna a film kiindulása. Írtam is egy húszoldalas tervezetet, aztán persze a pénz nem jött össze. Évekig porosodott a fiókomban, mígnem az Orákulum éjszakája című regényem írása közben felötlött bennem a film ötlete. Így történt, hogy a regény egyik fontos epizódját ez a filmkezdemény ihlette.

MN: Hollywooddal hogy áll?

PA: Terrence Malick filmje, Az élet fája lenyűgözött. Felemás film, de a jó részei nagyon jók.

MN: És Hollywood kommerszebb vége?

PA: Nézze, nem vagyok sznob. Jó régen volt, de még most is élénken él bennem két film, amin remekül szórakoztam. Harrison Ford filmje, A szökevény volt az egyik. Ford szinte meg sem szólal benne, ha nyolc sora van, sokat mondtam. Olyan, mint egy némafilmhős. A másik egy Bill Murray-film, az Idétlen időkig. Komolytalan mozi, persze, de van benne valami jó és megható. Ez az, amikor Hollywood jól végzi a dolgát. De azért én inkább a TCM-en lógok.

MN: Visszatér még egyszer a filmkészítéshez?

PA: Kétlem, de nem is zárnám ki teljesen.

B-oldal

/ami az interjúból kimaradt/

magyarnarancs.hu: A Timbuktu című kisregénye egy gazdáját vesztett kutya, Mr. Bones (magyarul Csonti úr) megható története. Mennyire önéletrajzi kutyailag a történet?

Paul Auster: Azelőtt kezdtem írni, hogy kutyás ember lett belőlem. De aztán megkutyásodtam; a jövevény az utcáról került a családba, és sokat segített, hogy kutya dolgokban hiteles legyen a szöveg. Nagyon szerettük. De nemcsak ő került be – ha áttételesen is – a regénybe, hanem egy régi, családi történet is. Akarja hallani?

false

Fotó: Suri Szilvi

magyarnarancs.hu: Jöhet!

PA: Na, szóval, volt egy nagybátyám, aki Olaszországban élt huzamosabb ideig. Az első külföldi utam hozzá vezetett. És itt jön a képbe az irodalom, a nagynéném ugyanis összebarátkozott Thomas Mann egyik lányával, Elisabeth Mann Borgese-szel. Ellátogattunk Mannékhoz, s találkoztam Thomas Mann özvegyével is. Kezet is ráztam vele. 1964-et írtunk. Idős volt már nagyon; ősz öreg asszonyság. A sarokban üldögélt naphosszat. A Mann lány tudós volt, állatokkal foglalkozott. Képzelje, megtanított egy kutyát gépelni. Egy kutyát gépelni! A saját két szememmel láttam. Persze ne egy normális írógépet képzeljen el, hanem óriás billentyűket, amiket az eb az orrával ütött le. Elisabeth Mann hosszan elnyújtva, bégetésszerűen ejtette a betűket, a kutya meg mindegyik után kopp, leütött egy billentyűt. Ez a történet egyenesen a Mann-háztartásból került hozzám, s tőlem a Timbuktuba. Ja, igen, egy Amster nevű alak is említve van a könyvben – nem nehéz kitalálni, kire vonatkozik a név.

magyarnarancs.hu: Nem messze innen (az interjú Brooklyn Park Slope nevű részében esett meg – KG), egy williamsburgi könyvkereskedésben az egyik, viszonylag ritka könyve után érdeklődtem. Mire visszakérdeztek, hogy dán vagyok-e. Mert szerintük az ön könyvei a dánok körében különösen népszerűek. Vallja be, ha van valami rejtett dánság a műveiben!

PA: Ha van is, nekem nem szólt senki. Értetlenül állok a dán kérdés előtt. Elég jól fogynak a könyveim szerte Európában, díjakat is kapok olykor, szóval nem panaszkodhatom. De ez a dán ügy, ezt nem értem.

magyarnarancs.hu: Salman Rushdie (interjú vele itt) a memoárjában leírja, hogy Thomas Pynchon nagy rajongójaként mekkora megtiszteltetés volt a számára, hogy egyszer együtt vacsorázhatott a remeteéletet élő íróval. Rushdie úgy képzelte, hogy innentől semmi akadálya egy csodálatos, hosszan tartó barátságnak, de csalódnia kellett: soha többé nem találkozott a nyilvánosságot – és ezek szerint Rushdie-t is – gondosan kerülő íróval. Mi a helyzet az ön rajongásaival?

PA: Sok olyan embert ismerek, akik találkoztak már Pynchonnal. Én történetesen nem tartozom közéjük. Úgy tűnik, és ezt Rushdie elbeszélése is bizonyítja, hogy Thomas Pynchonnal egyszer találkozik az ember egy életben. Velem csak egyszer történt meg, hogy valakiért annyira rajongtam, hogy mindent odaadtam volna egy személyes találkozásért. Samuel Beckettnek hívták az illetőt, és végül össze is jött a találkozó. Évekig leveleztünk, Beckett nagyon fontos személy volt a számomra. Soha azóta nem éreztem ehhez fogható rajongást. Rengeteg hírességet ismerek, de ők nekem csak emberek.

false

Fotó: Suri Szilvi

magyarnarancs.hu: Egyszer John Lennonnal is összefutott…

PA: A hetvenes években egy könyvritkaságokat árusító boltban dolgoztam. Nyílik az ajtó, s ki lép be rajta; Lennon. Elbűvölő volt és szellemes. Bejött, kezet nyújtott és bemutatkozott: Hi, I’m John – mondta. Megráztam a kezét és bemutatkoztam én is: Hi, I’m Paul – mondtam.

magyarnarancs.hu: Írt filmforgatókönyvet, nem is egyet. Rendezett filmet is, nem is egyet. És volt zsűritag is, nem egy filmfesztiválon. A filmek aligha hagyják hidegen…

PA: Bevallom, nagy cinephile vagyok, sok filmet nézek, főleg régieket. Imádom James Cagney-t, van egy csomó, obskúrus Cagney-film, amit nemrég fedeztem csak fel. Cagney a legnagyobb. Egy teljesen újfajta színészetet talált fel. Egy másik nagy kedvencem egy negyvenes évekbeli William Wyler-film; az Életünk legszebb évei. A Sunset Parkban (Auster 2010-es regénye - KG) sok szó is esik róla. A hollywoodi filmek legjobbika. Gregg Toland volt az operatőr, aki az Aranypolgárt is fényképezte. Az amerikai film másik nagy pillanata volt, legalábbis számomra, amikor Coppola elkészítette a Magánbeszélgetést. Remekmű! És persze nagyon szeretem a franciákat is; fiatalabb koromban Godard állt közelebb hozzám, de ahogy öregszem, azt veszem észre magamon, hogy egyre inkább Truffaut-hoz húzok. Egyébként az első, nyomtatásban is megjelent írásom, ami próza volt és nem vers, egy filmkritika volt az egyetemi lapban. Egy hosszú értekezés Godard Week Endjéről.

magyarnarancs.hu: A képregényekkel hogy áll?

PA: Nem túl jól. Ha a gyerekkori Donald Duckokat és a kamaszkori Supermaneket nem számítjuk, szinte sehogy. Annyit tudok csak felhozni mentségemül, hogy életem első, saját kezűleg írt levele egy Donald Duck-előfizetés volt. Viszont a New York trilógia első részéből Art Spiegelman barátom (a Maus című képregény Pulitzer-díjas alkotója – interjú vele itt) javaslatára készült egy képregény. Az amerikai kiadóm épp mostanában állt elő azzal, hogy a trilógia másik két részéből is képregényt kéne csinálni. Talán lesz is belőle valami, meglátjuk.

magyarnarancs.hu: A Winter Journal című memoárjának magyar vonatkozása is van; egy magyar étterem Manhattanban, amit – mint írja – megboldogult ifjúságában előszeretettel látogatott. Ki kell, hogy ábrándítsam; a könyvben szereplő palacinka helyesen palacsinta…

PA: Ó, valóban?! T-vel lenne? Én k-ra emlékeztem, de könnyen lehet, hogy tévedek.

magyarnarancs.hu: Milyen palacsintát vagy palacinkát árultak?

PA: Mindig kétfajta volt: baracklekváros és túrós.

magyarnarancs.hu: Stimmel, az a hazai. A gulyásuk rendben volt?

PA: Nagyon is. Sajnos az a hely már nem létezik, réges-rég bezárt, de a Columbia Egyetem közelében létezik egy másik, amit Hungarian Pastry Shopnak hívnak. Az is már egy örökkévalóság óta ott van.

magyarnarancs.hu: Szerepel egy eset az Itt és most című levelezőkönyvben: Coetzee-t (J.M. Coetzee Auster barátja és levelezőpartnere - KG) egy olvasója antiszemitizmussal vádolja meg. Önt mivel találták meg az olvasói?

PA: Engem hál’ istennek megkímélt a sors az anyázó olvasói levelektől. Pályafutásom során csak kevés ilyet kaptam, s akkor is inkább olyasmiket kifogásoltak, hogy miért nincs például több nő a könyveimben.

magyarnarancs.hu: Érdekes indiánnévvel illette magát az Itt és mostban: a Little Fart (Kicsi Fing) nem a leghízelgőbb név egy indiánnak. Más nevek nem jöttek szóba?

PA: Csak ez az egy verzió létezett. A nevem latin jelentéséből jutottam el Little Fartig. Azt hiszem, ez az egy is megteszi.

magyarnarancs.hu: Milyen lenne indiánként?

PA: De hát én vagyok Little Fart, az indián.

Figyelmébe ajánljuk

Gulyás Gergely: A KDNP nem fog egy EP-frakcióban ülni a Tisza Párttal

  • narancs.hu

Erről a miniszter a kormányinfón beszélt, ahol a kommunista rémuralomhoz és a Rákosi-korszakhoz hasonlította az Európai Unió Bírósága ítéletét, melynek értelmében 200 millió euróra büntették hazánkat, mivel nem tartota be a bíróság egy korábbi, menekültügyben hozott ítéletét.