Például a finnek
Kós Károly házai első pillantásra is vonzók, szerethetők. A faragott eresz, a magas kontytető alatt megbújó tornácos, színes hajlékok mintha egyenesen a mesékből bukkantak volna elő, archetipikus képeket ébresztenek. Az építész következetes eszköztára visszaköszön rajzain, saját kiadású könyveiben, megbízás nélkül készült háztervein is. A közvélekedéssel ellentétben jellegzetes stílusjegyeinek, a meredek tetőnek, az ácsolt tetőablakoknak, a tagolt tömegnek, faragott faszerkezeteknek nem erdélyi, hanem a finn építészeti példa volt az előképe. Kós Károlyra különösen nagy hatással volt az 1900-as párizsi világkiállításon nemzetközi feltűnést keltő finn pavilon, Akseli Gallen-Kallela, Eliel Saarinen, Armas Lindgren és Herman Gesellius műve. A tornyos épület belső tereit Kalevala tematikájú díszítés ékesítette, és félreismerhetetlenül hordozta azt a középkorias, kézműves, egyszerűségében is drámai attitűdöt, amely Kós munkáit is jellemzi. Identitást kereső épületeiben ő is, akárcsak a finnek, nem öncélúan alakította ki a formát, hanem a természeti, kulturális és funkcionális feltételekből kiindulva; a hasonló forma a hasonló adottságokból következett.
Kós Károly – később nem kevésbé híressé vált évfolyamtársaival együtt – mindig is élénken figyelte, mi történik a nemzetközi színtéren, nemcsak építészeti-stílusbeli vonatkozásban, de a társadalmi változásokat illetően is. A két világháború között önként vállalt remeteségben, sztánai birtokán élő építész ugyanis „bejárta a világot” – képletesen és részben valóságosan is –, mielőtt vállalt hivatását beteljesítette. Kós Károly esetében nem túlzás a költői metafora: valóban hivatásnak, szolgálatnak tekintette az építést mint társadalom -, illetve közösségformáló kulturális tevékenységet. Megszállott ember volt, igazságosabb társadalmat, működő közösségeket, a természettel összhangban élő emberiséget vizionált. A sztánai „Varjúvárban”, ahogy az odalátogató nyaralók a különc építményt csúfolták, csak pár évig, ha volt villany, vezetékes víz soha, gyertyafénynél írta-rajzolta míves lapjait.
Szolgáló építészet
Az 1900-as évek elején Magyarországon hatalmas társadalmi változások zajlottak. Tömegek özönlöttek munkát keresve a nagyvárosokba, ahol hatalmas problémát jelentett a gyökértelen érkezők számára a szociális, kulturális, egészségügyi feltételek megteremtése. A feladat a városvezetők mellett az építészekre hárult, akiknek előképek nélkül kellett az új életforma téri kereteit kialakítani. Ehhez természetesen felhasználták a külföldi tapasztalatokat; elsősorban az angol kertváros, és a holland kisházas lakótelepek példáiból merítettek. Ekkoriban Európa-szerte keresték a humánus lakhatás formáit, később, a harmincas években erőre kapó modernizmus ugyanezekre az igényekre kereste a választ.
Az új életfelfogás megteremtette az igényt egy újfajta esztétika iránt is. A régi formák kiüresedtek, de annál nagyobb makacssággal őrizték akadémikus pozíciójukat. A hazai építészek műegyetemi csoportjának nem véletlenül lett az a neve, hogy Fiatalok. Az ekkor már nagy tömegben legyártott historizáló díszítmények formalizmusa helyett a kulturális hagyományokban gyökerező kézműves esztétikát képviselték – elsősorban a népművészet területén. Ennek is volt nemzetközi előképe, az angliai Arts and Crafts mozgalom a középkor manufakturális technikájára alapozva élesztette fel annak formakincsét, és próbált a tömegek számára értékes művészetet teremteni. Ez azonban csak utópia maradt, a körülmények e dekoratív törekvéseket a luxus kategóriájába terelték át, a tömegesen elérhető esztétikus környezet követelményének kielégítése pedig a modernizmusra várt, amely a későbbiekben felemás eredményt hozott.
A századelőn azonban még progresszív lendületet adott az egyszerre funkcionális és dekoratív népi kultúra felfedezése. A népművészetet a szecesszió hazai képviselői is forrásnak tekintették, ahogy a Gödöllői Művésztelep alkotói, Toroczkai-Wigand Ede, Kőrösfői-Kriesch Aladár, Nagy Sándor, Edvi-Illés Aladár és társaik is e forrásból merítve, azt a modern eszmék követelményeivel ötvözve hoztak létre sajátos életformát és művészetet. A leggazdagabb forrás Malonyai Dezső gyűjtése volt, amely öt vastag, dekoratív kötetben tette közkinccsé a magyar nép művészi hagyatékát. A korábban említett finn példa ezzel csengett össze, a Fiatalok a maguk idejében az európai haladó hagyományok szószólóiként léptek fel. Kós Károly közöttük részben erdélyi (egyébként szász) származása révén, részben nyilván tehetségének és eltökéltségének köszönhetően nagy tekintélynek örvendett.
A Temesváron született Kós Károly 1907-ben építészként végzett a Műegyetemen, és rögtön komoly megbízásokat kapott barátja és alkotótársa, Györgyi Dénes jó kapcsolatainak köszönhetően. Leghíresebb budapesti épületei, a Fővárosi Állatkert pavilonjai, az óbudai református templom parókiája, a Wekerle-telep bizonyos házai és a Városmajori iskola 1908-1913 között épültek és lényegében ugyanazt az identitást kereső, kifejező és építő hozzáállást mutatják, amely következetesen végigvonul az életművön. A világháború kitörése előtt Kós, Györgyi Dénes és társuk, Zrumeczky Dezső ismert építésznek számítottak, jelentős fővárosi megbízásokkal és ehhez mért bevétellel. Ugyanakkor hittek a jövőben, ha úgy tetszik, abban, hogy új világot építenek. A napjainkban oly divatos szociális építészet eszményét követték, a társadalom új igényeire reflektálva. Egyes munkáikat külföldi lapok is közölték, és élő kapcsolatuk volt a nemzetközi szcénával.
Közösség és identitás
A Műcsarnokban megrendezett kiállítás levéltárból, magángyűjtőktől beszerzett, valamint kifejezetten a kiállításra készült anyagok segítségével három teremben, három különböző nézőpontból mutatja be Kós Károly kivételesen hosszú, 1977-ben lezárult életútját. Az ausztrál származású Anthony Gall kurátor hosszú évek óta kutatja Kós Károly munkásságát itt, Magyarországon; ma már ő számít a téma legavatottabb szakértőjének. A részben kronologikus sorrendet követő tárlat a fókuszt a nemzetközi és hazai kontextusra, illetve az alkotó „országépítő” elhivatottságára helyezi, bemutatva az építész írói, képzőművészeti munkásságát is. A termeket végigjárva világosan kirajzolódik Kós Károly egyszerre költői és nagyon racionális alkotói attitűdje.
Az első teremben a nemzetközi kontextus mellett az 1. világháború előtti sikeres évek már említett munkái láthatók, a következőben a Sztánan felépített saját világ, az úgynevezett Varjúvár van a fókuszban. Kós Károly 1919-ben – fővárosi megbízásai befejezését tervezőtársainak átadva – végleg Kalotaszegre költözött. Tudatosan választotta a kívülről jött „tanító” szerepet azzal a meggyőződéssel, hogy Trianon után sokan követni fogják Erdélyben, hogy a maguk kezébe vegyék sorsukat. A korábbi bevételekből a Varjúvár mellett gazdasági épületeket emelt, a helyben és a helyből élést tekintette alapvetőnek, és a szerint is végezte a munkáját. A húszas években a korábbi jövedelméhez képest keserves körülmények között élt, de ezt nem szegte alkotókedvét: pénzt, bélyeget tervezett, írta és rajzolta a könyveit, és legismertebb regényei, színdarabjai, a Varjú-nemzetség, Az országépítő, a Budai Nagy Antal nagy sikert arattak. 1924-ben írótársaival megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely az előfizetésekből húsz évig működött. Festőien ábrázolt, fiktív háztervei sokszor megbízás nélkül, afféle ajánlatként, típustervként születtek. Első családi házát még a háború előtt, édesanyja számára tervezte, a kiállításon ez is és a Varjúvár egy részlete is látványos díszletként elevenedik meg. A második világháború újabb cezúrát jelentett Kós Károly életében, sztánai házát 1944-ben kifosztották, ő családjával együtt Kolozsvárra menekült, ahol haláláig élt – egy lakótelepi lakásban.
A harmadik terem anyaga az 1911 és 1965 között Sepsiszentgyörgyön megépült középületekkel példázza Kós Károly közösségformáló építészetről vallott elveit és alkotói gyakorlatát. A Kós-házak mindig a körülményekhez és lehetőségekhez alkalmazkodnak, miközben egyszerűségük dacára megőrzik barátságos emberléptékű „házszerűségüket”; a sztereotippá váló „erdélyi meseház” az életműnek csak egy szelete. 1929-ben például tanulmányt írt a modern építészetről, amelyben a holland példákat dicséri, műemlék-felújítási kérdésekben a jeles művészettörténésszel, Entz Gézával levelezett, és kapcsolatban állt a modern építészet lelkes szószólójával, Birbauer/Borbíró Virgillel is. Azt vallotta, hogy ahol az identitás fontos, ott kell erős, felismerhető gesztusokat alkalmazni – az építést alapvető eszköznek tartotta a helyi identitás kialakításában és fenntartásában.
A Műcsarnokban megrendezett tárlat meggyőzően bizonyítja, hogy tévedés Kós Károlyt valamiféle erdélyi romantika megtestesítőjeként beállítani. Korszerű gondolkodású, elhivatott, a társadalmat szolgáló alkotó volt, munkássága élő ellenpéldája annak az elmúlt 130 évben kialakult és ma tetőző építész mentalitásnak, amely a házat, mint műalkotást fontosabbnak tekinti a benne élők szolgálatánál.
A KÓS 140 – Kós Károly műhelye című kiállítás szeptember 15-ig tekinthető meg a Műcsarnokban.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben az NKA támogatásával jött létre.
