Aludtam Esterházy ágyában, meséltem olyan tíz éve fűnek-fának. Őrületnek hangzik, bírtam a kikerekedett tekinteteket, pedig a „mesém” csak félig volt nem igaz. Akkor aludtam az ágyában ugyanis, amikor az már nem az ő ágya volt: váltottuk egymást egy berlini ösztöndíjaslakásban. De vele kint is lehetett menőzni. Régen volt. Nem is volt olyan régen. Furcsa most megélni, ahogy az én időmnek is léptéke lesz: eltávoznak a nagyok, a legendák, s
én csak ülök a gépnél, tulajdonképpen sokkban,
egy-egy kép villan be, erős képek, mintha a szemembe vakuznának.
Apa, amikor tizenkét éves koromban kezembe adja a Termelési regényt, és én megkérdezem, hogy biztosan tud-e helyesen írni az író úr, mert ez a kisssregény nekem nem tűnik helyesnek.
| ||
Apám akkor rájöhetett, hogy ez még nem nekem való, javasolta, olvassam A szív segédigéit, hátha. Később a saját könyvtáram egyik első darabja a Kis Magyar Pornográfia lett, amire az egyik barátom azt mondta, ez csak sznobságból van, és ez akkor állt is.
Ám a Katona József Színházban tartott felolvasására
már magamtól mentem,
pedig egyetemistaként nagyon megnéztük, mire költünk.
A nagyságokkal úgy vagyok, hogy messze vannak, csak a soraik (imádtam Esterházy könyvajánlóit!) jöhetnek közel, így a társaságát soha nem kerestem – mivel szórakoztassuk a csillagokat? Esterházy kortársai voltunk. Érzés, tudat, megmarad. Mint a mű. „Élet és irodalom közül mindig az irodalmat választom, mert azt hiszem, ez az életem.”
