Hogy Máté Olga (1878-1961) neve a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáig jószerivel ismeretlen volt, annak oka egyrészt a magyar fotótörténet és esztétika sajátos merevségében és akaratos következetességében rejlik.
A fehér selyemmel bélelt tér hátrafelé erőteljesen rövidül, kisebbedő ablakkeretek - előttük-mögöttük járás - végtelenítik Héraklész és Déianeira palotáját. Már amennyire palota ez - oldalt frizsider, kólát kap ki belőle, aki megszomjazik. A tér bélése a dráma kibomlásával kétszer is megváltozik: először vérvörös, aztán gyászfekete.
A nagykávéházról Nagy Lajos jut eszünkbe, róla meg, hogy három tenger mosta... Ne ijedjenek meg, Ágnes asszonyig nem jutunk el, kinek hiányzik a homlokára még egy asszociációs ránc?
Három héttel ezelőtti bejelentésünk a nagy königsbergi utolsó szavairól ("Es ist gut") élénk visszhangot keltett bizonyos olvasói körökben; a Zenegyűlölő két e-mailt is kapott arra vonatkozóan, hogyan is kellene fordítani a fenti végszavakat.
Bedugom a fejem a berlini Regent Hotel Mendelssohn szalonjának ajtaján. Odabent Faithfull a melltartójába nyúlkálva igazgatja terebélyes kebleit. Észrevesz. "Ouch! Close the door! Vat da fuck!" Ez már döfi: éppen ilyesmi tónusra számít az ember a "swinging 60's" hírhedt botrányhősétől.
Valósággal genitális előadásban került színpadra Jacques Offenbach nálunk talán kevésbé kultivált dalműve, az 1866-ban íródott, dévajul mondén Párizsi élet.
A veterán jófiúban láthatóan van spiritusz, csípőből zúdít össztüzet Ivo Dzsima szigetére. Játszani ugyan nem maradt energiája, ám egy füst alatt két filmet is rendezett.