A Bocsárdi László rendezte Lear királynak vannak erős üzenetei, és nincs a véletlenre vagy a nézőre bízva, hogy célba érjenek. Ilyen például az, hogy a mű éppen úgy érvényes manapság, mint megírása óta mindig; erre utal a tűzszerszám gyors fejlődése a kovakőtől az öngyújtóig, vagy Dobre-Kóthay Judit látványosan modernizálódó jelmezarzenálja. De aki csak a szóból ért, az sem marad tudatlan: Stohl András, aki Edmund, Gloucester törvénytelen fia szerepében az árnyalatlan gonosz ármány maga, eltéveszthetetlen didaxissal vágja a képünkbe: "Amilyen a kor, olyan az ember." Ha nem tudnánk.
A kínálkozó asszociációk közül nekem Tolsztoj hírhedt Lear-eszmefuttatása ugrott be elsőként - mintha a rendezőnek is ez lett volna a kottája. Amikor az energikus, csöppet sem fáradt vagy öreg Leart játszó Blaskó Péter lüktető vörös jelmezében széles karmozdulatokkal felszabdalja birodalmát, egy egocentrikus, a leányait csöppet sem ismerő, a valóságos emberi viszonyokkal hadilábon álló ember követ el tragikus vétséget. Bocsárdi parányi kétséget sem hagy az idősebb nővérek jelleme felől: Varga Mária Gonerilje és Söptei Andrea Reganja - miközben ki-ki a férje ruházatát igazgatja a "nagyjelenetre" - csak a szerzés rugójára jár (később nem a pénz, hanem Edmund lesz e szerzés célja).
Innen persze érthető, hogy a látón is vak Lear elűzi hűséges szolgáját, Kentet (aki kísértetiesen emlékeztet a Csillagok háborújának Yoda mesterére, és ez nem Bodrogi Gyula hibája), aztán meg nem ismeri fel. Tolsztoj szívesen lovagol ezeken az érthetetlennek tűnő föl nem ismeréseken - Bocsárdi csak felvonultatja őket.
Learéhez hasonló valóságban szenved Gloucester grófja is, aki ugyancsak nem ismeri gyermekeit, ezért aztán az első szóra elhiszi a gaz Edmund összes ármányát. Jordán Tamás akarattalan papucshőst játszik - legföljebb szánjuk a végén...
A "szegény Tamás"-jelenetek látványosak - a megsokszorozott "szegény, mezítlen koldusok" kifejezetten megrendítőek -, de László Zsolt a jófiú-Edgar szerepében aligha lehet képes egyenes vonalat húzni a drámányi engedelmes pipogyaság, valamint a végén a harcos ki- és bosszúállás között.
Blaskó Péter Learje - éppen az alkat, a látható energiamennyiség és az elszántság révén - lehetne igazán tragikus; Bocsárdi rendezésében egy nem tudjuk, valaha milyen király, és fogalmunk sincs, valaha milyen apa ráfizet saját vakságára. A szükséges minimum, hogy belegyalogol legfőbb áldozatának, Cordéliának a sírjába...
Cordélia Vass Teréz ígéretesen bővérűnek induló alakításában a jóság eszméjévé sápad. Törőcsik Mari Bolondja élvezetes zárvány az előadás testében - Bocsárdi szemlátomást semmit nem tudott kezdeni vele.
Az előadáshoz nagyjából üres teret tervezett Bartha József - olykor fülkék tűnnek elő vagy süllyed a süllyedő. A vége felé pedig egyszer csak piros viráglabirintus borítja a játék terét, a színészek ügyesen közlekednek a "járásokban", és a sok díszletvirág közt akad egy igazi is - ezt majd a Bolond a közös sírra fekteti. Akad néhány jelenet, amelyet a színpadról üres tekintettel bámul végig hét véres vaddisznófej; megjelenésüket harsány kacaj kísérte a nézőtéren, de ebből aztán - mármint a vaddisznófejekből és a nevetésből - végképp egy szót sem értettem.
Nem oly régen nagyszerűnek látott színészek lényegtelenre abszolváltak kisebb szerepeket.
És másnap bemutatták a stúdióban Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című színművét - ezt Keszég László rendezte. Hogy stúdiónak, legalábbis intim játéktérnek hasson a hatalmas üresség, azon Bányai Tamás fénytervező munkálkodott sikerrel, legföljebb a totálokkal nem tudott mit kezdeni. A darab mellékszála itt a fő; Alfréd (Miklós Marcell) szikkadt anyukája (Csoma Judit) és energikus, epés nagymamája (Molnár Piroska) a legéletesebb vonulat. Molnár Piroska Nagymamájának kicsattanó gonoszsága hegyeket mozdíthatna - de a történet fő szálához ennek kevés köze van.
A díszlet nagy vonalakban Az ötödik pecsét ajtósorára és fülkéire emlékeztet, csak ezúttal egy utcarészletet ábrázol: Oszkár, a jószívű hentes boltját, mellette a Tündérkirálynak nevezett bababoltost, mellette pedig Valéria kis trafikját. A Tündérkirály leánya nem az érte racionálisan és visszafogottan epekedő Oszkárhoz, hanem a Valéria csélcsap és henye szeretőjéhez köti sorsát - aztán persze minden elromlik, és mire megjavulni látszik, akkor romlik el igazán. Látszatról és valóságról, reményről és lehetőségről a darab szól, nem Keszég rendezése.
A számos sablonos és/vagy erőtlen alakítás közül igaziból kiragyog a Básti Juli játszotta Valéria. Az persze nem meglepő, hogy a színésznő könnyedén megbirkózik a középkorúság, az "ideges" szerelem megannyi árnyalatával, de jólesik látni, mennyi árnyalatot képes a kívülről magabiztos, belülről teljesen szétesett asszonyiságban megmutatni. Neki köszönhető, hogy ez a bécsi erdő mégiscsak elmond egy mesét: az elfogadás, beletörődés, sőt: a vállalás meséjét.
Nemzeti Színház, február 9., 10.
