ALFRED BRENDEL nemrég adott koncertet nálunk (lásd: Magyar Narancs, 2007. február 15.), melyen nem virtuozitásával, hanem ízlésével bűvölt el. A Liszt-műveket tartalmazó CD 1992-ben készült, amikor még jobban pörögtek az ujjai. Ám sosem törekedett a Liszt-cirkusz továbbépítésére; egy szép esszéjében ekként figyelmezteti az előadót: "Önön múlik, hogy a Liszt-zene valódi pátosza hamissá válik-e, hogy a heroikus tűz, a hősiesség pózzá merevedik-e, az ábrándos líraiság parfümillatú modorosságokba fullad-e. Játssza egyszerűen azokat a helyeket, ahol vallásos elmélyülés van, éreztesse a szeszélyes mögött a démonit, az öregkori művek furcsán kopár kísérletei mögött a talajtalan rezignációt." Brendel mindent megtesz ezért; az öregkori művek közül a Nuages gris ("Szürke felhők") előadásában egyértelműen Bartók és Schönberg előfutára, a Richard Wagner - Venezia hangjaiban ott a nagy barát elvesztése miatt érzett kétségbeesés halálköltészete; ahogy a darab véget ér: "hang fennakad, lehellet megszegik". A középkorszak grandiózus-heroikus művei közül a Funérailles walesi bárdhoz méltó látomásos sirató a magyar szabadságharcért, a h-moll szonáta pedig a romantika Faustjának zenei regénye, kalandos, szenvedélyes, olykor merengő, máskor egyenesen hideg. Egy nagy elemző mértéktartóan vaduló lemeze. (Universal/Philips, összidő: 49.27) *****
MSZTYISZLAV ROSZTROPOVICS és BENJAMIN BRITTEN 1960-ban ismerkedtek meg, később sokszor kamaráztak együtt a Britten alapította aldeburghi fesztiválon. Schubert híres "Arpeggione"-szonátáját mintegy álomban indítják, Britten zongorája pasztellesen teremti meg az elégikus hangulatot, a csellót vezető Rosztropovics ihletett borongótársnak bizonyul; az első tétel zárlatának rezignációja felejthetetlen, miként a második könnybe lábadt szemű éneke is, a középrész tragikus moll kitérőivel. E közismert darab után két óriási meglepetés. Schumann viszonylag kései műve, a Fünf Stücke im Volkston Chopin halála évében, 1849-ben keletkezett, akár a Funérailles. Ám ez minden, csak nem heroikus, furcsán száraz hangjához nehéz hozzáférni, és humora sem olyan jellegű, mint amikor a szerecsen hanyatt esik egy tálca habos tortával. Bumfordian rusztikus intonáció (az első és ötödik darab), a zeneköltő ajkán csörömpöl a dal (második tétel), a negyedik rész hátterében valami eltitkolt tragédia árnya bolyong. Debussy Cselló-zongora szonátája keletkezése évében, 1915-ben nagy feltűnést keltett, különösen Sérénade feliratú tétele miatt, és még ma is megdöbbentő ez a free dzsesszt megelőlegező zene a cselló pizzicatóival, a zongora dallamra alig emlékeztető közbeszólásaival. Abszurd szerenád. Britten és Rosztropovics ideális kamarazenész páros. Annyira, hogy még az orosz csellista számos hamissága sem zavaró. (Universal/Decca, összidő: 59.36) **** és fél
MAHLER: 1. SZIMFÓNIA A művet (akkor még öttételes verziójában) 1899-ben Budapesten mutatta be a zeneszerző a kiegyezéses magyarok nem kis megrökönyödésére. A később átdolgozott mű New Yorki-i bemutatójáról ezt írta barátjának, Bruno Walternek: "Tegnapelőtt vezényeltem az Elsőt. Semmi különösebb visszhang. Micsoda világ ez, amely az ilyen hangzatokat és formákat undorító képződményként (Widerbild) dobja el magától!" Szerinte a művész kettős életre van ítélve, és jaj neki, ha életét és álmait egymásba akarja olvasztani. És erről a kettősségről szól egész életműve, melynek egyik legpregnánsabb darabja az 1. szimfónia harmadik tétele, melyben a temetési menet hangjaiba (és jellemző, hogy ez is egy triviális dallamra, a nálunk "János bácsi" címen ismert nótára lépeget) folyvást betörnek egy falusi nóta brutális nyökögései. A végén persze diadalmaskodik a hős (a mű Jean Paul A titán című regénye alapján készült), de a győzelem pirruszi, Mahlernek minden egyes szimfóniájában újra kell kezdenie a reménytelen harcot. A Solti György vezette Chicago Symphony Orchestra káprázatot halmoz csodára; nyers, parodisztikus, apoteózisba torkolló előadás, tökéletes technikai kivitelezésben. (Universal/Decca, összidő: 56.09) *****
VERDI: AIDA Az olasz operakirály bezzeg nem szenvedett a sikertelenségtől, ifjúkora szörnyű bukásaitól eltekintve pályája töretlenül ívelt a talján és nemzetközi mennyekbe. Az Aida betetőzése az olasz opera karrierjének; ami ezután jön (Otello, Falstaff) már felfoghatatlan ráadás, és részben nyitás a huszadik századba. A kor (a felvétel 1963-as) legnagyobb énekesei viszik diadalra ezt a csodát. Carlo Bergonzi a híres első áriában ("Celeste Aida") azonnal megteremti Radames képét: gyengéd harcos. Renata Tebaldi Aidaként ideális, ha kell, elomló, ha kell, kemény, ha kell, apja engedelmes leánya; önkéntes halála valódi megdicsőülés. De talán mindenkit felülmúl Giulietta Simionato Amneris szerepében, első, még ártatlan összecsapása Radamesszel azonnal a legsűrűbb drámát ígéri, ezt folytatja utolsó leheletéig, amikor Radames életéért harcol. Karajan a Bécsi Filharmonikusok élén minden pillanatot értelmez, kommentál, vérbeli színházrendezőként vezényel - keze alatt ég a munka (Universal/Decca, 2 CD, összidő: 78.09; 72.12) **** és fél
