tévésmaci - A nyúl mintegy folytatván az oroszlán gondolatát

  • .
  • 2007. március 15.

Trafik

Hogyan csinálják az amerikaiak? Az utóbbi időben nyugtalanítóan elszaporodtak az odaát újracsinált filmek.

Hogyan csinálják az amerikaiak? Az utóbbi időben nyugtalanítóan elszaporodtak az odaát újracsinált filmek. Mondhatnánk, remake, de a kifejezés túlontúl sokat sejtetően hangzik, az üres szemfényvesztésnél legalábbis többet ígér. Pedig szó sincs semmi egyébről. Csináljuk meg még egyszer, hogy a mezei jenki mozinéző is megértse. Van ilyesmire példa a festészetben és az irodalomban is. Ám most nem a legegyszerűbb esettel van dolgunk. Luc Besson személye és Nikita című filmje mint a francia legújabb hullám dísze különösen messzebbről, Amerikából, Magyarországról nézvést, egyaránt mitikus és misztikus (ja, volt, akkor, édes öregapám - smaci). A Nikita tagadhatatlanul az európai posztmodern egyik kulcsfilmje (hacsak az nem - smaci), még akkor is, ha jónak aligha lehetne nevezni (na, azért - smaci). A képben gondolkodásról, bocsánat, a képben kielégülésről, ilyenformán a nemlátásról, a vakságról szól. Milyen szép is, megállok a Váci utca sarkán egy árus asztalánál, és addig pörgetem a képeslaptartó állványt (rajta olyan lapokkal, mint: félmeztelen, farmernadrágos izompacsirta szaxofonozik egy 38-as Sedan sárhányójának vetve diszkréten tetovált vállát, háttérben sivatagi szél kél, vagy Marilyn Monroe szoknyáját épp felkapja egy pajkos szellőzőlyuk és így tovább), míg az azt nem mondja: vigyázz!, az a gonosz állam, az az emberfaló gépezet betör még az ágyadba is, megeszi tested-lelked, a nagymamádat és még a farkast is. Rosszul kell lenni a gyönyörtől, micsoda zoetrope. Luc Besson mindezt úgy teszi meg, hogy közben levezényel egy elfogadhatóan feszes és bárgyú akciófilmet is.

De hogyan csinálják az amerikaiak? Könnyű lenne azt mondani, hogy a süketek csak az akciófilmet veszik észre a lemásolni vágyott darabból. Sokkal rosszabb, éppen az ellenkezője történik, őket is jobban izgatja a kult, meg a bolondos szó, hogy posztmodern. Ezért aztán nagy csodáknak: kultikus helyeken, kultikus személyek ismerős cselekedeteinek lehetünk tanúi. Épp csak el nem jutunk Gracelandba. Alain Delon posztszamuráj krimijeiből (Egy zsaru bőréért stb.) szépséggel, tehetséggel magasan kiemelkedő sudár nőalak, a mára (tegnapra - smaci) már ennél is kétesebb értékű tengerentúli karriert (pl. Az emberi szív térképe) befutott Anne Parillaud helyén Peter Fonda lánya, Bridget. Hírlik, Dennis Hopper a Szelíd motorosok folytatására készül e bájos leányzóval (hál' istennek, ebből nem lett semmi - smaci). Első megbízatását végrehajtani Nikita a lagúnás Velencébe utazik, a mi hősnőnk pedig a füves New Orleansbe. Hol itt a legenda? A Mardi Grasst ülik ottan éppen: Easy Rider másodszor. A vérszomjas ügynökleányt rémes öregasszony oktatja a szépség apró fortélyaira. Ott Jeanne Moreau, itt Anne Bancroft. Korunk divatja, kicsi, decens aberráció, intellektuális gerontofília. Az egyik banya a Jules és Jimből érkezett seprűnyélen, a másik meg maga Mrs. Robinson (God bless!), már jócskán diploma után. Folytathatnám: Victor, a takarító, a Taxisofőr stricije, a Thelma és Lujza jó rendőre, a második részben meg majd jön Elvis meg James Dean - nem, inkább ne folytassad, mert megrúglak. Képzeljék, efféle marhaságokat írt a helybéli lágyszívű kritikus úgy tizennégy éve, mindnyájónk szerencséjére máshol. Ha ma is ilyeneket hordana össze, hát magam lennék kénytelen öklömnek buzogányával móresre tanítani. De ellenőrizzék kegyedék is az állításait, lesz a héten a tévében A bérgyilkosnő.

Pénteken (16-án) egy klasszikussal heverjük ki a nemzeti ünnep páncélmackóit a hasunkból: Rocco és fivérei a Zone Európán 16.05-kor.

Szombaton elkérem a leguánom tányérsapkáját, s tisztelgek a pályáját már 1953-ban elkezdő Elio Petrinek az olyan filmjeiért, mint a Todo Modo (1976), A munkásosztály a paradicsomba megy (1971), Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében (1970: ezt adja az m1 22.40-kor, de előbb meg kell nézni a múltkor már ajánlott, ám a műsorváltozás áldozatául esett Emmát 20.10-kor ugyanitt, mert mindig minden Jane Austen-adaptációt meg kell nézni). A hülye leguán persze azt nézi, hogy: "Ez itt a Mesterhármas, táncra, magyar! Szóljon a nóta, zengjen a dal! Sláger Tibó, Bunyós Pityu együtt mulat Fásy Ádámmal. És önökkel, kedves nézőink!"

Vasárnap még egy adaptáció, ezúttal Henry James, az Egy hölgy arcképe (tv2; 0.50) és egy svéd film, a Saraband (m2; 22.10).

Kedden A bérgyilkosnő, mint mondtuk (ViaSat3; 22.05).

Csütörtökön egy másik mesterhármas: Két angol lány (Zone Europa; 10.45); Gengszterek klubja (ugyanott, este nyolckor) és A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső (HBO; 21.00) - ja, ez kéne nekem is, puska, maguk szerint egy lépésről eltalálnám a tévém?

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.