Valósággal genitális előadásban került színpadra Jacques Offenbach nálunk talán kevésbé kultivált dalműve, az 1866-ban íródott, dévajul mondén Párizsi élet. A néminemű világvárosias kicsapongásra áhítozó svéd házaspár kalandtúráját a szoknya-, nadrág- és balekvadászok évszázados gyűlhelyén egyenesen "zenés erotika" műfaji megjelöléssel adják a közönség elé az alkotók, ám az érzéki szenvedelmek nyílt színi megjelenítése ezúttal kimerül egy rakás altáji poén előcitálásában, valamint néhány szeméremtest osztentatív megtapogatásában. S legyen bár az ivarérett kritikus a sliccgombolós humornak mégannyira tántoríthatatlan híve, a hajdan volt építőtábori szalonnasütéseket vagy legjobb esetben Irigy Hónaljmirigy Show-t idéző bemondások ("majd bekapok valamit" vagy "mire ő megjön, mi elmegyünk") inkább csak elégületlenséget és hiányérzetet kelthetnek. De hiába, a kis Maurice-nak mindenről csak az jut az eszébe, s így nem meglepő, hogy az amúgy figyelemre méltó előadás végére már térdig gázolnak a színészek a nyögvenyelős, s egyértelműen kétértelmű trufákban.
Ám ha a nyelvi humor, illetve a színpadi cselekmény képtelennek is bizonyul az erotikusan túlfűtött hangulat megteremtésére, azt kár lenne vitatni, hogy Offenbach muzsikája valóban az intim szférák zenéje, s mint ilyen, egymagában sokat kipótol az említett hiányosságból. Annál is inkább, hiszen az előadás zenei színvonala imponáló, s az operettisták érezhetően kitűnő diszpozícióban dalolnak a brazil pénzkirályról éppúgy, akárcsak a párizsi éjszaka remélt örömeiről. S még Béres Attila - a fenti kifogásokért némi szemöldökráncolással kísért - rendezése sem nélkülözi az eredeti ötleteket, a francia bohózathagyományhoz méltó, remek ütemérzékkel levezényelt jeleneteket. Meglehet, Béres nem tobzódik a keresztül-kasul átmozgatott tömegjelenetekben, mint dicső kollégája, Kerényi Miklós Gábor, de egy-egy ajtócsapkodós budoárszcénában képes felmutatni nemcsak azt, hogy az operett szövegkönyvét jegyző darabíró-firma (Halévy-Meilhac) Feydeau és Labiche irodalmi rokona volt, hanem esetenként még azt a tüneményt is, amit franciás könnyedségnek és eleganciának szokás nevezni. Az első részben előgördített spanyolfalak ötlete pedig, amelyek mögül megannyi sóváran kapdosó kéz és kacéran kikandikáló láb kísérte a darabbéli cipészlegény és kesztyűskisasszony enyelgését, ha talán nem is szabadalmaztathatóan originális, de azért roppant hatásos, s mód nélkül mulattató.
A szereplők majd mindannyian kedvező benyomást ébresztenek. A fagyos éjszaki delnőként is izgalmas Kalocsai Zsuzsa tündököl, mint mindig; Szendy Szilvi a felső-, míg Fischl Mónika az alsószubrett partéját hozza ledér demi-monde alakként; Homonnay Zsolt pedig inkább vagány trófeavadász aszfaltbetyár, semmint dekadens lion: a longchamps-i lófuttatásokról alighanem rövid úton kitiltanák, ám a balzaci asszonyok váltig epednének érte. Mindazonáltal a hálásabb szerepeket, s az emlékezetes alakításokat ezúttal is a tisztán komikus részlegben lelhetjük. A legnagyobb fölfedezést kétségkívül a musical műfaja felől érkező Föl-des Tamás mintaszerű, szeretnivalóan élvhajhász trotlija jelenti, de hozzá hasonlóan remekbe formált figurát hoz Faragó András mint korpulens inas és egyszersmind az őserejű férfiasság obligát leányálma. Az utolsó felvonásban pedig berobban a színre Lehoczky Zsuzsa, aki a kisebb szerepében szintén pazar Náray Erikával az oldalán nemcsak egy virtuóz, tökéletesen összecsiszolt párjelenetet ad elő, de abból az önreflexív és póztalan méltóságból is fölmutat egy jó adagot, ami minden nagy komika sajátja.
Túri Erzsébet díszletei és Füzér Anni jelmezei egyaránt hatásosan érzékeltetik az operett elegánsan félvilágias, játékosan link világát, s még kulturális allúziók felébresztésére is alkalmasnak bizonyulnak. A Lőcsei Jenő által készített koreográfia szolid, s csak alig emlékeztet az Operettszínházban megszokott táncförgetegekre. A "kis tánc" jellegű koreográfia csupáncsak akkor válik valamelyest látványosabbá, amikor az amúgy kissé erőltetett "előadás az előadásban" revübetét attrakciójaként elénk kerül az Orfeusz az alvilágban pokoli kánkánja, ám a táncművészet frontján a színpadra perdülő görlicék sem hoznak áttörést. Habár a produkció alkalmasint tíz-tizenöt perccel hosszabb az optimálisnál, az unalom a legutolsó pillanatig sem környékezi a közönséget. S lassacskán a megannyi ágyékra irányzott poén, valamint a szűnni nem akaró nyílt színi kufircolhatnék is bocsánatot nyer tőlünk, hiszen az előadás oly sok ízében tehetséges és sikerült.
Legfeljebb kanosabb a kívánatosnál.
Operettszínház, február 22.
