magyarnarancs.hu: Aszályos nyarunk volt, most végre esik az eső. Úgy tudom, a víz mindig különös jelentőséggel bírt az ön számára.
Márta István: Legyek bárhol a világban, felkeresem az élővizeket, néha megfürdök bennük, pecázok, vagy csak ülök a parton. Számomra a források, a patakok és a folyók rejtélyeket, titkokat hordoznak. A Művészetek Völgye is a víznek, a Kapolcson átfolyó Eger-pataknak köszönhetően született meg. 1983-ban azért vettünk egy romos házat a faluban, mert előtte folyt a patak. Négy év múlva azonban elfogyott belőle a víz, én pedig kiderítettem, hogy ennek az egy pár faluval feljebb szabálytalanul telepített halivadék-nevelő tó volt az oka. Elkezdtem harcolni a vízért, de egyedül, magánemberként senki voltam, hamar lerázott a vízügyi igazgatóság. Ezért is alapítottuk meg a falu lakóival a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyletet, és ebből nőtt ki 1989 augusztusában a Kapolcsi Művészeti Napok, mely ’95 óta Művészetek Völgye néven él. Először csak buli volt, amit magunknak szerveztünk az egyleti tagokkal és a művészbarátaimmal, akik az első években szállásért, és kosztért léptek fel.
magyarnarancs.hu: Fesztiválból rengeteg lett azóta, természetvédelmi egyletekből viszont nem sok.
MI: Sokkal kevesebb élővizünk van. A háború előtt a 32 kilométer hosszú Eger-víz csak Kapolcson tizenegy malmot hajtott meg, másodpercenként ezer liter folyt le benne, most talán huszonöt. Úgy gondolom, a környezeti válság az életünk legfontosabb kérdése, sokkal többet kellene gondolkodnunk róla. Útnak indítottam egy izgalmas programot a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa keretében, amelyben tizenhárom Balaton-felvidéki település vesz részt. A címe: Eger-víz patakművészeti őrség.
Koncerteket, performanszokat, land-art kiállításokat viszünk a falvakba, amelyekkel elősegítjük a környezettudatos gondolkodást.
Ezek mellett bemutatjuk a helyi értékeket, a malmokat, a hidakat, és felhívjuk a figyelmet arra, hogy nemcsak nekünk, hanem a következő generációknak is jutnia kell az élővízből. A helyi iskolákban edukációs programokkal készülünk és a civil szervezetekkel tavasszal nagytakarításokat is végzünk a patak mellett.
magyarnarancs.hu: Falusi vagy városi embernek tartja magát?
MI: Mindig közösségben gondolkodtam, a falusi kocsmában és a városi kávéházakban egyaránt könnyen szót értettem az emberekkel, de Kapolcson az első években sok-sok berúgás és sakkbajnokság kellett hozzá, hogy bebizonyítsam, hogy hasznos tagja tudok lenni a helyi társadalomnak. Néhány éve visszahallottam, hogy azt mondják rólam, ott születtem. Jól esik a feltételezés, de nem így van, a fővárosban születtem, a szüleim viszont a Kiskunságból származnak, ahová sokat jártam gyerekként. Rengeteget jó dolgot kaptam Kapolcstól, és nem tagadom, hogy Budapesttől is, hiszen itt voltak az iskoláim, a Nagymező utcában jártam a konzervatóriumba, a Thália Színházban voltam zeneszerző és zenész, a Paulay Ede utcai Új Színházban pedig igazgató tizenkét évig. A 70-es években még a svábhegyi „galeri” alapítója is voltam.
magyarnarancs.hu: A zeneszerző nem olyan ember, aki ül zongoránál vagy íróasztalnál, dolgozik, miközben egyetlen társasága a sok fejében lévő hang?
MI: Való igaz, a komponálás erős koncentrálást kíván, egyben csodálatos játék is a hangok világában. Keveset komponáltam életemben. Általában csak akkor írtam, ha a kikívánkozott belőlem egy gondolat, s csak a hangjegyekkel tudtam elmondani. Azoknak viszont sikerük lett, néhány kompozíciómból meg tananyag. A mai napig ceruzával, radírral, kottapapírra írok, bár ismerem, de nem szeretem a számítógépes kottaíró programokat, mert valamit elvesz az inspirációból. Van egy másik életem is, a színház és a filmzene, amelyet különválasztok az önálló kompozícióktól. Igen fiatalon kerültem be a színház világába, és minden érdekelt benne a színészvezetéstől a díszleteken át a gazdasági működésig, ezért mertem kacérkodni a rendezés feladatával. Rendeztem két nagy musicalt Pécsett, a Kabarét és a Hegedűs a háztetőnt, hálás vagyok az akkori igazgatónak, Balikó Tamásnak, hogy megbízott bennem.
magyarnarancs.hu: Aki ennyi mindent csinál, az már szinte gyanús.
MI: De hát gyanús is vagyok! Talán mondhatom, hogy a beatnemzedékhez tartozom, vagy legalábbis a széléhez, megéltem azt a vélt, vagy valós szabadságot, amelyet abban a rendszerben lehetett. Autóstoppoltunk Lengyelországban, Bulgáriában és Erdélyben is. Ezeken a végtelen utakon tanultunk annyit, mint a Zeneakadémián. Nem volt kitűzött célunk, és ha úgy tetszett, leragadtunk, ahol érdekes társaságra és lányokra bukkantunk.
Egy barátommal azzal szórakoztunk, hogy ki stoppol el hamarabb az NDK-határról Kelet-Lengyelországba. Általában a Lenin tér 1. alatt találkoztunk, mert Lenin tér vagy Lenin utca minden városban volt.
Persze a csavargások alatt volt idő megismerkedni a lengyeleknél már jól működő kortárs művészeti kísérletekkel is a színház, a film, a plakátművészet, a jazz és az experimentális zene területén.
magyarnarancs.hu: Találtam egy régi zenekritikát a 180-as Csoport 1984-es Szíveink című lemezéről, amelyen a kompozíciói szerepelnek. Sok dicsérő szó mellett a recenzens arra inti, hogy ne adja be a derekát a divatos irányzatoknak. Mi volt divatos akkoriban?
MI: Engem már a konzervatóriumban választás elé akartak állítani, hogy vagy „beatzenélek”, vagy „komolyzenélek”, de nem akartam választani. Hosszú ideig volt a rögeszmém, hogy összehozzam a kettőt. Ilyen találkozási pont volt az István, a király nagyzenekari hangszerelése, vagy a Beatrice szimfonikus koncertje a Sportcsarnokban 1991-ben, de sokat játszottam Cseh Tamással, Hobóval is. Csak találgatni tudok, hogy milyen irányzatoktól óvhatott a cikkíró, hiszen divatos a beat és a rock volt, a repetitív zenét nem tudták hova tenni a cenzorok. Megtűrt dolog volt, amit a 180-as Csoporttal csináltunk, de az egyetemisták és a fiatal értelmiség köreiben hatalmas sikerünk volt. Sokat jelentett nekünk John Cage, Philip Glass, Frederic Rzewski, Steve Reich zenéje. Az együttesben több kiváló zeneszerző is volt. Színes világban éltünk. Lebegtünk a támogatott és a tiltott művészetek között, a semmiben. Szabadok voltunk.
magyarnarancs.hu: A Művészetek Völgye már 33 éves, de 2015 óta hátrébb vonult a szervezésétől.
MN: Amikor ’89-ben kitaláltam, hogy szervezzünk művészeti napokat, nem tudtam, hogy lesz belőle valami. Az első évben ötszázan voltak, az is sok volt egy négyszázhatvan lelkes településnek, de azt mondták nekem, figyeljem csak meg, lesznek majd ezren meg kétezren is. Legyintettem! Aztán 2007-ben már hét településen 260 ezren voltak! Ha ez jelenti a fénykort, akkor persze igen, de nekünk soha nem a turbóközönség és az Excel-tábla bevételi oldalának kitöltése volt a célunk. Innovatív, iróniával és kísérletezéssel töltöttük meg fesztivált, miközben mentettük és megmutattuk a falu emberi és a táj természeti értékeit is. Lehet, hogy a fesztivál már meghaladta az ideális méretét, de hogy ez végső soron árt vagy használ a helynek, most még nem tudhatjuk.
magyarnarancs.hu: Pár évre továbbállt, mert megcsinálta a Bőköz Fesztivált Baranya megyében.
MI: Amikor a pécsi Zsolnay Örökségkezelő „kulturális holding” ügyvezetője lettem, sokat csavarogtam a megyében, így találtam rá Kémes, Szaporca, Tésenfa falvakra. Megtudtam, hogy egykor egy Bő nevű patak folyt itt, innen kapta aztán a nevét a fesztivál. Egyszer álmodtam olyat, hogy két ország között állok, ez végül a drávaszabolcsi hídon meg is valósult a fesztivál alatt. Az egyik lábammal Horvátországban, a másik lábammal Magyarországon álltam, egy magyar fúvószenekart és egy horvát férfikart vezényeltem a hídon a Dráva felett.
magyarnarancs.hu: Foglalkoztatja a kora?
MI: Nem, és nem is foglalkoztatott különösebben soha. Igyekszem megélni a dolgokat. Erre írja Eörsi István egy versében, amit meg is zenésítettem: „Két part közül a másik a szebb meg a csábítóbb, de ha mindkettő megázik, útközben lenni jobb.” Nagy változások történtek a világban, van, ami jobb és van, ami rosszabb. Mennyi munkát megspóroltunk volna a nyolcvanas években, ha van mobilunk meg számítógépünk! De azt is látom, hogy hiába nyílt elképesztő méretűre a világ, a mai fiataloknak mégis kevesebb a mozgástere. Ma kevesebb idő van álmodozni, közösségben gondolkodni, csavarogni, autóstoppolni. Nekünk volt időnk minderre. Mindig szerencsés voltam, mert nagyjából azt csináltam és azt csinálom amit szeretek. És még mindig vannak tartozásaim - nem a pénzre gondolok - és megoldandó feladataim.
