Szimpla kis beszélgetésnek indult a „Design Múzeum Magyarországon?” című esemény tegnap este a Mono Art & Designban, amelyet a Budapesti Metropolitan Főiskola (az egykori BKF) szervezett. Kérdések sorát fogalmazták meg: „Kell-e?”, „Miért nincs?”, „Hogyan lehetne?”, ám még mielőtt akár csak felmerülhetett volna, hogy egy általános, teoretikus diskurzus részese lesz a hallgatóság, történt valami. Nem jutott tér és idő az olyan, egyébként releváns kérdéseknek mint „Van-e létjogosultsága Magyarországon?”, „Mitől aktuális a téma?”, „Milyen tervek születtek eddig?”, mert Horváth Judit, az Iparművészeti Múzeum Kortárs Design Osztályának osztályvezetője bejelentette, hogy döntött a kormány, megkezdődhet az Iparművészeti komplex fejlesztése, ami rekonstrukciót és egy új szárny építését jelenti alaphangon, és amelyre több mint 25 milliárd forintot fordítanak majd. (Az Iparművészeti Múzeum megújulásának híréről itt számoltunk be részletesen.)
| ||
Nos, ezt követően a beszélgetés a valós lehetőségre, az Iparművészeti bővítésére terelődött. Horváth Judit prezentációja után viszont meddő, még csak vitának sem nevezhető kérdésfeltevések következtek. Mélyi József művészettörténész – moderátorként – több ízben törekedett kérdéseivel az örömhírt felülírva konkrét problémafelvetések felé irányítani a beszélgetést, ám próbálkozásai kevés sikerrel jártak. Mert az például kérdés, hogyan fogja a múzeum a kortárs műveket kezelni, milyen szempontok alapján alakítanak majd ki gyűjteményeket, osztályokat stb., ha nincs érdemi meghatározása annak, hol a határ az iparművészet és a design között, vagy éppenséggel kell-e ilyen határ, és ha nem, akkor miért. A beszélgetés más résztvevői, Fiáth Heni designteoretikus, Pohárnok Mihály designtanácsadó, valamint Szemerey Samu urbanista szintén megpróbáltak olyan kérdéseket megfogalmazni, amelyek akár segíthetik a majdani múzeum kortárs részlegének kialakítását, ám észrevételeik mintha süket fülekre találtak volna az Iparművészetit képviselő Horváth Judit részéről.
Persze igazságtalanok lennénk, ha azt sugallnánk, hogy így volt ez az egész esemény alatt, de olyan benyomásunk támadt, hogy egy ilyen nagy volumenű, fontos kormányzati felújításról szóló döntés mögött csupán kérdések vannak, amelyek újabb kérdéseket implikálnak, válaszok pedig egyelőre egyáltalán nincsenek – például, mi lesz a neve az új múzeumnak. És egyáltalán: mit értünk „iparművészet”, „kortárs" vagy épp „design” alatt? Gyűjt-e majd a múzeum például szoftvereket, és azokat hogyan akarja bemutatni? És hogyan hozzák majd játékba Európa egyik legkomolyabb iparművészeti történeti gyűjteményét? Kérdések, amelyre nincsenek válaszok, de még talánok sem. Ahogy Pohárnok Mihály is fogalmazott: megvan a kormánydöntés, megvan, hogy meddig kell kiköltözni az épületből, ami érthetően meghatározza az elsődleges feladatot, leltárba kell venni mindent, na de mi lesz azután? Mert most nagyon úgy fest: még nincs kitalálva semmi. Hiányzik az állásfoglalás, a minimumprogram, amellyel el lehet kezdeni dolgozni, bővíteni, módosítani azt, vagy amit ne adj’ isten, esetleg vitára lehet bocsátani.
| ||
Nagyon klassz, hogy végre van lehetőség megmenteni az Iparművészeti Múzeumot. Jól hangzanak a megújuló belső terekről, a raktárakról, a látványrestaurálásról, az oktatási intézményekkel való együttműködésről szóló tervek, csak az a baj, mintha ennél többet egyelőre senki sem tudna.
