a fénykorában, akik a görög kikötővárosokban érezték magukat otthontalanul.

a fénykorában, akik a görög kikötővárosokban érezték magukat otthontalanul.AXX. század kezdetén az úri és középosztálybéli közönség inkább a könnyed bécsi és olasz stílusokhoz vonzódott; a görög, a balkáni és a keleti hagyományt a szegénység éltette tovább, no meg a történelem: nevezetesen a görög-török háborút lezáró lausanne-i békeszerződés. Melynek értelmében Törökország 1923-ban visszakapta (a négy évvel korábban elveszített) Kelet-Trákiát és Szmirnát, no és vallási-nemzetiségi alapon "cserevándorlásra" kényszerült a lakosság: kábé négyszázezer muzulmánnal csökkentve és másfél millió kereszténnyel növelve Görögország népességét. Ne kelljen mondanom, túlzsúfolttá váltak a tengerparti nagyvárosok, nőtt a munkanélküliség, romlott az élet, gazdagodott a nyomorúság.

A török menekültek természetesen magukkal hozták akkoriban közkedvelt kávéházi zenéjüket, az amanédhest (vagy másként: café amant) is. Hanem a török muzsikusokat nem is annyira a kávé, inkább a hasis inspirálta, s e szokásukat megőrizve mintegy példát mutattak görög kollégáiknak. A török-görög zenék találkozásából így jött létre s terjedt el a pireuszi, athéni, szaloniki hasisfüggő-kávézókban a rembetika (vagy másként: rembetiko, vagy másként: rembétika), a görögök bluesa.

A harmincas években, mondhatni: a fénykorában, megvoltak már a világsztárjai, akik egészen tisztességes felvételeikről ma is hallhatók. Mindenekelőtt Rosa Eskenazi, aki 1922-ben kötött ki Athénben; s énekelt a kávézókban kisebb adományokért, amíg fel nem fedezte a zeneszerző-producer Panayotis Tundas. Ekkortól készítette lemezeit, harminc éven át, s alighanem a legnépszerűbb görög énekesnőként távozhatott 1981-ben. Az énekesnők közül még Rita Abatsi és Marika Papagika emelkedett ki, míg az énekesek közül Markos Vamvakarist illette meg "a rembetika keresztapja" cím. ´ Syros szigetén született, ahol előbb a szövőgyárban dolgozott, majd újságot árult, de tizenöt éves korára besokallt, és nekivágott az ígéret Pireuszának, a csavargók, prostik, narkósok felkapott kikötőjének. Ott hallott buzukit először, de hat hónap kellett csak, hogy kísérni tudja a dalait. Markos egyébként nem tartotta magát nagy énekesnek, ezt a szerepkört átengedte inkább annak a három rendkívüli tehetségű szerző-énekes-muzsikusnak - Batisnak, Stratosnak és Artemisnek -, akikkel a Pireás Quartetet alkotta. Hogy melyikük volt a legkülönb, az megmondhatatlan, de a legtragikusabb sorsú Artemis lehetett, aki huszonkilenc éves volt, amikor buzukijával a kezében egy kávéház előtt találták holtan. És aki A dzsanki panaszában ezeket a sorokat írta kilenc évvel korábban:

"Mióta csak szívni kezdtem, / Kivet a világ magából. / Nem tudom, hogy mit tegyek. / Bárhová állok, bárkivé válok, / Csak bántanak az emberek. / Nehezen viseli a lelkem, / Hogy csak >>egy dzsankinakH

A harmincas évek vége, Metaxász tábornok katonai diktatúrájának kora megrázta a rembetikát: Szaloniki kivételével, ahol a rendőrkapitány rembetikarajongó volt, bezárták a kávéházakat, és cenzúrázták a szívós szövegeket, arra törekedve, hogy a rembetikából - olasz ízekkel fűszerezett, nyugati hangszerelésű - polgári irányzatot faragjanak. Ennek az új, fékezett habzású változatnak az ismertebb "hősei" közül Vassilis Tsitsanis, Sotiria Bellou és Marika Ninou nevét említi az irodalom, őket követte a hetvenes években a revival nemzedéke.

Amelynek ugyancsak nem volt könnyű dolga. Az 1967-től ´74-ig uralkodó katonai hunta számára éppoly elfogadhatatlan volt a rembetika-nosztalgiából kitűnő szabadságvágy, mint az azt követő szocialista kormányzat számára. A politikai dalok és a Mikis Theodorakis-féle "magas művészet" árnyékában bontakozott hát ki az új rembetika, amelyre a világszerte jellemző népzenei mozgalomhoz hasonlóan éppúgy hatott a "vissza a gyökerekhez" irányzéka, mint a 80-as évek stiláris követelményeinek való megfelelés. A rembetika-revival sztárjainak felvételein így egyszersmind a görög könnyűzenei új hullám útkeresése is tetten érhető: a folk, a pop és a rock, illetőleg a keleti és nyugati hangszerelés határai között. De haladhattak bármerre, az már bebizonyosodott, hogy a rembetika személyességének varázsa nem megkerülhető. A zenekarok közül az Oposthogromiki Kompania volt 1987-es felbomlásáig az egyik legjelesebb - nevükkel, mely retrográdot jelent, cukkolva a kommunistákat -, már csak azért is, mert korábban ebben énekelt Eleftheria Arvanitaki. Görögország három vezető énekesnőjének - kívüle még Savina Yannatou és Melina Kana - egyike ő, 1984 óta megjelenő szólólemezein jelentős rembetikafelhozatallal. (Az örmény Ara Dinkjiannal készített Meno Ektos ugyan nem rembetika, erről viszont tavaly a World music 100 lényeges CD-je között emlékezett meg Simon Broughton.) A hetven-nyolcvanezres stadionokat megtöltő Yiorgos (vagy másként: George) Dalaras - a "görög Bruce Springsteen", híres pireuszi rembetika-buzukis fia - ugyancsak kulcsfigura a rembetikában és szupersztár a görög új hullámban - nem beszélve Al Di Meolával vagy Goran Bregovictyal közös ügyeiről -, az ő 1975-ös Peninda Khronia Rembetika Tragoudhi albuma volt a revival első kiadványa.

Persze nem kizárt, hogy az igazira még várni kell.

Marton László Távolodó

Korai rembetika: Café Rembetika (Nascante), Greek-Oriental Rembética (Arhoolie); Rosa Eskenazi: Roza Eskenazi 1933-1936 (Heritage); Rita Abatzi: Rita Abatzi 1933-1938 (Heritage); Markos Vamvakaris: Markos Vamvakaris, Bouzouki Pioneer (Rounder); Rembetika-revival: Eleftheria Arvanitaki: The Very Best of, 1989-98 (Mercury) és Ektos Programmatos (Mercury); Glykeria: Me ti Glykeria stin Omorfi Nhykhta (Lyra); Yiorgos (George) Dalaras: Peninda Khronia Rembetika Tragoudhi (Minos); Stratos Xarhakos and Nikos Gatsos: Rembétiko (filmzene; CBS)