Kultúra

Värttinä: Ilmatar.

Lapzártánk egybeesik azzal a határnappal, amit Schwajda György kormánybiztos adott magának és az eddigi utolsó pályázat nyertesének, Vadász Györgynek arra, hogy megállapodjanak valamiről, amiből talán kinőhet a Nemzeti Színház nevű, elátkozott épület. E több mint százötven éves történet legfrissebb epizódja idején egy dolog biztos: megette a fene az egészet.

A Szolnoki Szigligeti Színházat nevezhetnénk egyszerűen Schwajda-színháznak is, hisz a direktor személyisége markáns és egyértelmű arculattal, szellemiséggel ruházta fel. Kiszámítható, érték- és hagyományteremtő alkotóműhellyé vált, figyelemre méltó törzsközönséggel és művészi színvonallal, élő legendákat felvonultató színészgárdával terjesztette a kultúrát, prezentálta az egyetemes és magyar drámatörténetet. Eddig mindenképp.

Abban a nyilatkozatban, amelyben tizenegy európai nagyváros írta alá A Zene Európai Ünnepének alapelveit, az áll, hogy a rendezvény az élő zene ünnepeként "spontán és szabad közreműködésre kér fel szólistákat és zenekarokat", illetve arra kéri az intézményeket, hogy "biztosítsanak lehetőséget az amatőr és professzionális előadók tehetségének bemutatására". A teljes szöveg olvasható volt a Pesti Est különszámában, de talán ebből a kiragadott félmondatból is kitűnik az egykori francia kultuszminiszter, Jack Lang kezdeményezésének szelleme. Az tudniillik, hogy nehéz elképzelni a zene számára nagyobb ünnepet annál, mint hogy legalább egyetlen napra az élet hétköznapi részévé válhat: teret kaphat különösebb adminisztratív és anyagi megszorítások nélkül, megmutathatja magát, és élvezheti, akinek kedve van. 1995 óta, többé-kevésbé, Budapesten is.

Amikor a debreceni dedikáláson sorra került egy hamvas fiatal lány - kísérővel sajnos -, s egy selyemzsinórral összefűzött, kartonált albumba ragasztva letette elém a Narancsból kivágott összes egotripemet, a komplett háromévnyi cuccot, azt is, ami a kötetből kimaradt, írnám alá a címlapon, a fényképem alatt, akkor azt hittem, hogy innen tényleg nincs tovább. Igaz, már Marika is megszaggatta a légzés természetes ütemét, mikor a megjelenés után egy héttel (!) kikérte magának a bükkszentkereszti kisboltjában, hogy gyűrött lett volna az a sajtpapír (vö.: Rem. fut. 165. o.), egy falusi boltos! bocsánatot kérek! beszerezte! amikor még sehol a világon nem volt kapható!; igaz, hogy a Vörösmarty téren olyan példányt is hoztak a könyvhéten, melybe boszorkányos ügyességgel bele volt applikálva A részegség sportértéke című, egyébiránt személyes gyávaságból, az illető által viszont fájlalt módon kihagyott És-beli cikkem is, de most magam előtt láttam, ahogy ragasztgat valaki kéthetente Technokollal a konyhaasztalon, és ettől készen lettem érzelmileg teljesen. Tegnap aztán, hogy a helyzet fokozódjon, érkezett egy hiányos, magából a könyvből rekonstruált címzésű Debrecen, Küküllő u., a kisbolttal szemben küldemény, ami az alábbi néhány sor mellett mást is tartalmazott: Kedves Tibor,

Magyar Narancs: Találkozott valaha Andy Warhollal?

Múzeumokba, kiállítótermekbe járó kultúrtudatos látogató számára kétféle műbefogadási mód ajánlható. A letűnt korok alkotóival szemben, akiknek műveiből összeadódik a művészet történetének kanonizált tárgya, elsősorban jelentőségük tudatosítása (igen, Dürer a maga korában nagy festő volt, hiszen a képe itt lóg a falon), másodsorban - és szerencsés esetben - a személyes érintettség elérése és megélése (lásd műélvezet, katarzis) lehet a kívánatos cél. Más a helyzet a művészettörténet- és kritikaírás számára még képlékeny helyzetű, kortárs művészekkel: esetükben a "nekem ez tetszik"-hez elegendő a miértre keresnünk a választ, máris helyben vagyunk. A pittsburghi Andy Warhol Museum által a budapesti Ludwig Múzeumba hozott, válogatott anyag nagy része azt mutatja, hogy immár Warhol is kanonizált és kevéssé átélhető múzeumi tárgy lett.

Ilyen közel még soha nem került Havannához Budapest. Néhány héttel azután, hogy bemutatta a Duna TV is, a Bécsújhely melletti Wiesenben életre kelt Wim Wenders filmje, a

Hogy fellép Boban Markovic zenekara + a Kispál és a Borz, az egy dolog. Én annak is hírét vettem, hogy az Aba Napokon potyán mérik a rétest, és megnyílnak a borpincék is, hasonló árfekvésben. Hmm. Túrós rétes, mákos rétes, meggyes rétes, ennek a fele sem tréfa, csak úgy porzott az M7-es alattam.

Magyar Narancs: Melyek voltak a főbb programpontjai?

Egy kereskedelmi tévé nem a Magyar Államvasutak, például sokkal kevesebb bosszankodással jár, ha a Jó estét, Magyarország!-ot késsük le, mint a szolnoki gyorsított személyt, de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen mindegy, mikor kezdődnek a műsorok.

Kevés olyan történelmi esemény van, amit annyiszor és annyiféleképpen dolgozott volna fel a "népszerű-tudományos-szórakoztató" történetírás, mint a nürnbergi per. A gigantikus tárgyalássorozatról könyvet írt boldog-boldogtalan, dokumentumfilmek, sőt még színdarabok és játékfilmek is készültek, így aztán aki jobban beleásta magát a témába, mindent megtudhatott a vádlottakról. Mit ettek, mit ittak, hányas lábuk volt, jártak-e misére, kiverték-e a faszukat éjjelente. Minden kiderült, ami "érdekes" lehet, a közönség pedig vevő volt ezekre a tulajdonképpen lényegtelen dolgokra.

Az ember egy úgynevezett szép napon arra ébred, hogy szarnia kell. Ez vélhetően mindenkivel előfordult már, ám az kevésbé, hogy midőn hátraindul a kert végi budiba, hirtelen egy határőrrel találja szemben magát, aki az orrába dugja a puskacsövet, kér először is egy liter páleszt, szalonnát és kenyeret, majd felvilágosít bennünket, hogy amennyiben saját klozetunkon végeznénk el szükségünket, úgy leszünk szívesek belépni a Komszomolba, utána felutazni a járásfőnökségre, ott engedélyt kérni, majd miután a főnökség egyeztet a szomszéd állam hasonló szerveivel, továbbá pártvonalon is konzultálnak, s ha majd a papíros meglesz, úgy módunkban áll letudni könnyű egészségügyi sétánkat. Merthogy a nagy bé helyzet az volna, hogy miközben mi aludtunk, telkünkön lett meghúzva az új államhatár.