Kultúra

Hősöm tere - a Tisztabúza éjszakája

Kicsit féltem, csalódni rossz. Mindig így vagyok ezzel, ha olyan valaki jön hozzám új lemezzel, aki kezdettől kedves nekem. Sinéad O´Connor az. A ´87-es The Lion And The Cobra után még nem féltem, egyszerűen föl sem merült, hogy mellényúlhat, ezzel a hanggal, ezzel a kiállással kizárt dolog. Nem is okozott csalódást a 90-es I Do Not Want What I Haven´t Got, viszont az utána következő Am I Not Your Girl? (1992) azokkal a nem neki való, amúgy klasszikus könnyűzenei standardekkel, kész csőd, el kell felejteni. A ´94-es Universal Mother előtt, míg le nem nyomtam a playt, féltem, visszatalál-e önmagához az én ír kedvesem. Pedig az a nagyon félresikerült album semmiség volt mindama bajhoz képest, amit a pápa képének tévékamerák előtti széttépésével hozott saját fejére, még ha jót akart is vele (tiltakozni, magyarázta később, az ellen, hogy a Vatikán "a házasságot, válást és különösen a születésszabályozást és az abortuszt használja fel arra, hogy gyermekeinken és félelmeinken keresztül irányítson minket"). A balhét idegösszeroppanás, sőt állítólag öngyilkossági kísérlet követte. De a Universal Mother nagyon szép lett, bensőséges, finom és erős. Azóta, zárjunk dióhéjba hat évet, Sinéad szült még egy gyereket (kislány, négy lesz, más a papája, mint a 13 éves fiának), ´97-ben kihozott egy EP-t (Gospel Oak; nem ismerem), majd a rom. kat. egyháztól elkódorgó Latin Tridenti Egyház felszentelt papja lett. Ezzel tegyük is félre a teológiát, hely sincs, de főleg nem vagyok vitaképes, ráadásul az épp aktuális, fejjel a falnak őszinteségű nyilatkozata sem a vallási meggyőződéséről szólt, hanem arról, hogy elfogadta és immár kifelé is viseli saját leszbikusságát. Viszont a lemez, amivel előállt, mindezektől függetlenül meggyőző. Ha nem is minden pillanatában, de egészében szerethető, és miként eddig, leszámítva a leszámítandót, most is azt érezni, hogy egy bátor és érzékeny nő csinálta, akinek nagy-nagy lelke ott van minden hangban. Az ének most is magával ragadó, pedig visszavett a jellegzetes, levegős, angyal-száll-át-a-szobán hangzásából, az előző album hip-hop irányultságának helyére pedig a reggae lépett, hála annak, hogy Adrian Sherwood rendesen kivette részét a produceri munkában (Dave Stewart, Brian Eno, Wyclef Jean és mások mellett). Csalódni rossz, de itt most nincs mitől félni.

Magyar Narancs: Milyen volt a Nyugat által fémjelzett minőségi irodalom körüli intézményrendszer?

Magyar Narancs: Honnan jön a Herbaliser (Gyógyfüvező) név?

Idősödő táncosnő ül üres ajtókeretben hervadt kalappal a fején Maartin Vanden Abeele belga fotográfus képén. Posztmodern ikon, piszkafa tánckirálynő, wuppertali boszorkány, a testek Derridája. Ki tudja, mit néz olyan távol, pláne mire gondol, de amolyan táncbűnözőforma. Nevét 1974 óta a világon Texastól Budapestig mindenhol ismerik és keresik. Huszonegynéhány év alatt több mint harminc egész estés darabot csinált a Wuppertal színházzal. Van, aki máglyán sütögetné, és van, aki istenként tiszteli.

Az egyetlen asszonytól, aki felbukkant a Buena Vista Social Club idős urai között, egy kicsit tartott Ry Cooder. Nem az adottságaitól, természetesen, hanem hogy nehezebb lesz megtalálni azt a csomópontot, amely a nép- és a populáris zene felől egyaránt megközelíthető (mint az ugyancsak boleróénekes Ibrahim Ferrer esetében). Most, hogy már kapható az album, nem tudom, mire jutottak azzal a ponttal, vélhetően összejött - de én akkor is odavagyok, ha nem. Sőt. Hajlok rá, még Ferrerénél is jobban kedvelem.

Lehet más rosszul tőle, szerintem jellegzetesen mai és szórakoztató, ahogy a klasszikus zene mögött álló ipar a pop eszközeivel, a Három Tenor gigant giccsével, Vanessa Mae szexis ruhácskáival, Nigel Kennedy punkfrizurájával küzd a pénzünkért; amíg az operaénekesek nem kezdenek popdalokat áriázni, amíg nem csinálnak szimfóniát a rock & rollból vagy diszkóegyveleget komolyzenei slágerekből, addig tőlem mehet. Az viszont, ahogy klasszikus képesítésű kamaraegyüttesek a klasszikus repertoár, hangversenyterem és előadásmód béklyójából kitörve, végtelen lehetőségek közé navigálják magukat, az kifejezetten egészséges és üdítő. Kronos, Brodsky, Balanescu, eddig kábé ez volt a határátlépő vonósnégyesek élcsoportja. Mostantól jegyezzük melléjük azt is, hogy Triology.

Úgy látszik, a könyv még mindig sokak napi tápláléka, különben nem lehetne megrendezni évről évre a könyvhetet. A fogyasztási szokások viszont a tapasztalat szerint erősen megoszlanak.

Békés megye képviselő-testülete március 31-én - ellenszavazat nélkül - úgy döntött, hogy felszámolja a megyei múzeumi hálózatot. Civilizált országban a jogszabályok lehetetlenné teszik az ilyesfajta cselekedetet, és Magyarország ilyen ország. A döntés ott sérti meg a vonatkozó törvényeket, ahol csak lehet.

Az idei nem nagyon különbözött a tavalyitól: volt egy vörös szőnyeg, egy fesztiválpalota, huszonhárom versenyfilm és vagy harmincezer hivatalos akkreditációval bíró résztvevő, közöttük hatszáz fotós és mintegy háromezer újságíró. Mindenki tette a dolgát: a vörös szőnyeget már 9-én leterítették, a sztárok 10-étől szorgalmasan sétálgattak rajta, a fotósok megszállottan kattogtattak rájuk, az újságírók pedig megírták az egészet. Állítólag voltak valahol filmek is, de azokat nem nagyon láttuk, amit tudni kellett róluk, fel-felcsipegettük az interneten.

Fődíj Káldy László: A robogós ember

Központosítás, liberális iskolarendszer, kerettantervek, nemzeti alaptanterv, kétszintű érettségi - a szakmai madárnyelv eme fogalmairól kevés szülő tudja, mit takarnak, ahogy kevesen tudják azt is, melyik iskolaforma lenne jobb gyermekük fejlődése, képzése, elhelyezkedése szempontjából. A szülők körülbelül annyit értenek a közoktatás problémáiból, hogy nincs pénz. Ami persze nem az ő hibájuk: a dolgot ugyanis a politikusok szeretik úgy előadni, hogy senkinek ne legyen fogalma az oktatási rendszer körüli, ideológiai köntösbe öltöztetett hatalmi harcról.

El tudják önök képzelni, hogy Robert De Niro - de jó, legyen csak Jávor Pál - egy reggelen plüsstigrisnek öltözve bohócot csinál magából egy tévéműsorban, majd este főszerepet játszik egy filmben? (És itt most nem a színész méltóságáról van szó, sokkal inkább arról, hogy ha valaki reggel Paprika Jancsi, akkor este is az, ha akarja, ha nem.) Kíváncsiak önök egy olyan műre, amelynek leghitelesebb szereplője a Vidám Színpad büféjében szocializálódott gengszterimitátor? Szívesen megnéznék, amint Fullajtár Andrea ráhajt a bronzéremre a bázakerettyei Udvaros Dorottya- hasonmásversenyen? Nos, ha minden kérdésre igennel válaszoltak, akkor feltétlenül menjenek el a Rosszfiúk című filmre, mert nem fognak csalódni.