David Elliott: Azelőtt a Modern Művészeti Múzeumot vezettem Oxfordban. Azt hiszem, azért hívtak Svédországba, mert afféle hadiövezet alakult ki a Moderna Museet körül. Nem tudtak megegyezni arról, hogy mit kezdjenek vele és kinek a vezetésével. A hisztérikus légkörben végül arra gondoltak, jobb, ha szereznek egy hülye külföldit, akivel mindenki üvöltözhet. A Moderna Museetet 1957-ben alapították. Jó adag nosztalgiát és baromságot vegyítve emlegették a kezdeti időszakot, amikor volt néhány valóban óriási kiállítás, és kifejezetten ihletett módon láttak hozzá a gyűjtemény gyarapításához. Számos fantasztikus művet vásároltak, amit ma már lehetetlen lenne megszerezni. Valóságos aranykor volt a 60-as évek eleje, a modern művészet újdonságnak számított Svédországban, de ebből inkább csak az emlékek maradtak. Engem azért hívtak, hogy zárjam le azt a korszakot, és kezdjek egy újat egy új épületben. Februárban volt két éve, hogy megnyílt. A régi múzeumot a haditengerészet 19. századi tornacsarnokába telepítették, ami egy zöld szigeten áll, Stockholm központjában. Nem volt sem légkondicionált, sem biztonságos, a 90-es évek elején akadt néhány nagyon kellemetlen lopás, és egyáltalán, a gyűjtemény kinőtte.
DE: Az egyik legfontosabb, és erre igény is volt, hogy visszahozzam a kortárs művészetet a múzeumba, és élő kapcsolatot alakítsunk ki ma dolgozó művészekkel. A múzeum kicsit kezdett olyanná válni, mint egy mauzóleum. Elszivárogtak az energiák, és égető szükség volt új pénzforrások bevonására is. Most van bennünk energia, és arra törekszem, hogy bizonyos ellenállás dacára is megtaláljam az új forrásokat.
MN: Szinte hihetetlen itt azt hallani, hogy Svédországban kevés a pénz valamire.
DE: Persze minden relatív. Az új épülettel az a fő gond, hogy háromszor akkora, mint a régi, és nem készült rendes tanulmány arról, hogy pontosan mennyi emberre lesz szükség hozzá, így igen magasak a költségek. Állami intézmény lévén, az alapbéreket a kormányzat állja, és három évre összesen 11,5 millió koronát biztosít vásárlásokra, ez kábé 2 millió dollár.
MN: Milyen elvek szerint vásárolnak? Ez a kiállítás például egy kelet-európai gyűjtemény kezdete?
DE: Minden gyűjteménynek organikusan kell fejlődnie a már meglévő anyagból és a megvalósuló kiállításokból. Ez a gyűjtés alapja. Svédország az északiak között keleti ország: mindig is figyelt Keletre, a Kijevi Rusz első királyai is svédek voltak, Rurik meg a másik, akinek a nevét elfelejtettem, szóval már a vikingek is jártak arra. És persze a Balti-tengeren keresztül is kapcsolódtak a térséghez. Mondhatni, létezik egy természetes érdeklődés. A hidegháború egyik szomorú következménye, hogy megszakadtak a régi kapcsolatok, mégis él kíváncsiság Kelet-Európa, az egykori Szovjetunió művészete iránt, de gyűjtünk latin-amerikai művészetet is. Ez annak a folyamatnak a része, hogy kiszélesedik a modern művészetről való gondolkodásunk perspektívája. A 70-es, sőt még a 80-as évek ortodoxiája is azt tanította, hogy a modern művészet alapvetően nyugat-európai és észak-amerikai, és ha nagyon akarod, hozzávehetsz még egy pár latint, a többi pedig... a keleti dolgok a Vasfüggöny mögött vannak, az ázsiaiak mindenkit csak utánoznak, az afrikaiak meg ugyebár nem is művelnek modern művészetet, arrafelé legfeljebb primitív művészet létezik. Ez persze abszolút képtelenség, és a gyarmati világ szimptómája, a birodalmi gondolkodás lenyomata volt. Mára jelentősen meg is változott a helyzet. Az új Európának, ha létezik ilyesmi, márpedig létezik, mert megszűnt a régi kettéosztottság, igenis meg kell barátkoznia saját történelmével és saját népeivel.
MN: Hogyan született ennek a kiállításnak az ötlete?
DE: Már Oxfordban is foglalkoztam a 10-es, 20-as, 30-as évek klasszikus orosz avantgárdjával, Liszickij, Rodcsenko, Malevics munkásságával, a Szovjetunióval, Kelet-Európával és persze kortárs művészettel is. 1979-ben én rendeztem az első komoly Rodcsenko-retrospektívet, és korábban más kiállításokat is. Ez nem ment volna Oroszországba utazás nélkül, ahhoz pedig, hogy ott bármire jussak, meg kellett tanulnom oroszul. Megszerettem a nyelvet, de persze sokat felejtettem. Svédországba érve az egyik első gondolatom volt, hogy kéne csinálni egy pillanatfelvételt arról, ami az elmúlt tíz évben történt, mert ez hihetetlen egy évtized volt. Tizenöt-húsz év elteltével talán nem lenne túl nagy kedvünk visszatekinteni a posztkommunizmusra, de tíz év épp megfelelő, mielőtt új dolgok kezdődnének. A legtöbb művészt nem nagyon ismerték Svédországban vagy más nyugat-európai országokban. Kellett ez a projekt, a kiállítás meg a hozzá kapcsolódó szimpózium és kiadvány.
MN: Hogyan vág bele az ember egy ekkora feladatba, hogy megmutasson valamit az összes volt szocialista ország művészetéből?
DE: Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez lehetetlen. De végül is minden kiállítás lehetetlenség. Bojana Pejicet kértem fel a kurátori csapat vezetésére, aki egyrészt abban a rendszerben nőtt fel, másrészt kívülről is látja a dolgot: éveken át egy ifjúsági kulturális központban dolgozott Belgrádban, de már tíz éve Berlinben él. Mellettünk Iris Müller-Westermann volt a harmadik, ő német, a Moderna Museetben dolgozik. Fogtunk egy térképet, és felosztottuk a terepet, az utazást természetesen kutatómunka előzte meg. A hozott anyagok és benyomások alapján kezdett kibontakozni a kiállítás tematikája. Nem volt prekoncepciónk.
MN: Melyek a legfőbb jellemzői a kiállítás témaköreinek?
DE: Az egyik nagy témakör a történelem volt. Főleg a belorusz és ukrán művészeket foglalkoztatja megszállottan a második világháború, ami összefügghet azzal, hogy náci megszállás alatt álltak. Ennek sokáig az említése is tabu volt, akár a pornográfia. De még ennél is gyújtóbb hatású, hogy tablóik náci személyiségjegyeket viselő figurái a totális rendszerekben élő emberek parafrázisai; lehetnek az SS-ben, lehetnek a Vörös Hadseregben, a klisék miatt nem észleled a különbséget. A 90-es évek elején megnyíltak a KGB, a Stasi, a Securitate archívumai és mások, aminek hatása a művészetbe is átszivárgott. A lengyel Tomasz Kizny például az 1938-as nagy moszkvai tisztogatások során letartóztatott emberek nagyméretű arcképeit állította ki, akik a fotózáskor valószínűleg tudták, hogy ki fogják végezni őket. Ott a nevük, foglalkozásuk, koruk, születési helyük, hogy mi volt a bűnük, és mikor rehabilitálták őket, velük szemben pedig a moszkvai metrón alvó emberekről helyezett el fotókat. És ez nem arról szól, hogy egy lengyel már megint az oroszokat cikizi, hanem arról, ami látható és ami láthatatlan, a múltról és a máról, a hatalomról, az állampolgárról.
A másik nagy témakör a szubjektivitás: a különböző formákat öltő és korlátokat nem ismerő szubjektivitás megjelenése a legalábbis jelképes kollektivizmus ideológiája által uralt időszak után. A harmadik nagy témakör, ami igen hangsúlyosan kibontakozott, a "társadalmi szobor" témaköre: a kifejezés Joseph Beuystól ered, és arra utal, hogy a művész benne él a társadalomban, részt vesz a társadalom működésében. Idesorolható a szlovén P.A.R.A.S.I.T.E. Museum vagy a litván Audrius Novickas munkája, aki vilniusi koldusoktól vett - remélem, pénzért vett - sapkákból csinált egy konstruktivista jellegű szobrot. A hajléktalanság, a szegénység terén bekövetkező változások, illetve hogy ezek a dolgok ma jobban szem elé kerültek, ez is témája lett a művészetnek. Végül a negyedik téma a nemiség, "a test nemi tájképei", az a gondolat, hogy az egyén teste egyúttal politikai entitás is. Hogy nemcsak az osztályok és a tőke képezik lényeges elemét a reprezentációnak, hanem a nemek is, és hogy magának a reprezentációnak is megvan a maga ereje a politikában és az ideológiában. A művészet pedig kritikus szerepet játszik a reprezentációban, ami korábban nem volt jellemző Közép- és Kelet-Európa országaiban. Ez a négy témakör nem jelent merev kategóriákat, ahogy azt sem állítjuk, hogy egyedül ezek a művészek méltók a figyelemre, de mi úgy találtuk, hogy ezeknek a művészeknek ezek a munkái hatnak, közölnek valamit együtt.
MN: A politikai, társadalmi témájú alkotásokat nézve evidens, hogy idevalósiak. Van valami sajátosan közép-kelet-európai a nemiséggel foglalkozó művekben is, vagy lehetnének bármely nyugati kiállítás anyagában?
DE: Ezeket nézve az az érzése az embernek, mintha kihúzták volna a dugót a palackból, és minden kispriccelt. Az észak-amerikai és nyugat-európai művészetnek a 70-es évek óta témája ez, mind a nőiséget, mind a melegmozgalmat, a melegek szexualitását illetően. A melegség nem a berlini fal leomlásával vált a valóság részévé, de a kortárs kultúra témájaként azóta van jelen. Ez meglehetősen sokkoló. A 90-es években színre lépő nemzedék mindenhol foglalkozik ezzel, de a skandináv vagy brit művészek másként közelítenek hozzá.
MN: Milyen volt a kiállítás stockholmi visszhangja?
DE: Általában elég pozitív. Sokan mondták, hogy valami unalmasra számítottak, de igazán friss dolgokat láttak.
MN: A szokásos sztereotíp előítélet.
DE: Pontosan. Õszintén szólva én el nem tudtam volna képzelni, hogy lehetne nem jó kiállítást is csinálni, mert tudtam, hogy mennyi minden történik errefelé.
MN: Volt vita egyes művek, például Zbigniew Libera Auschwitz Legója körül?
DE: Libera munkája, ahogy egy gyerekjáték a horror eszközévé alakul, csodálatos. A dániai Legót nem tette boldoggá - egyébként a lengyel Lego szponzorálta -, attól féltek, hogy aláássa a marketingjüket, de persze a kutya sem törődött ezzel. Az embereket inkább egyes alkotások szexualitása hozta zavarba, mint mondjuk a cseh Veronika Bromová önarcképe parókában, széttárt lábakkal, lenyúzott bőrrel, ez nagyon kemény kép. Vagy a bányászok tütüben, amit imádok, Arszen Szavadov és Olekszandr Harcsenko munkája Ukrajnából. De még inkább a modellek, akiket ugyanők a temetőben fotóztak, miközben a háttérben temetés folyt. Volt, hogy a gyászolók nem vették észre őket, de előfordult olyan is, hogy bevadultak, és megverték őket.
MN: Mit gondol, mi történik majd a művészekkel ez után a kiállítás után?
DE: Ez alapvető kérdés. Attól függ, mi történik az egyes országokban. Növekedésnek indul-e a művészeti infrastruktúra? Vannak-e jó modern és kortárs múzeumaik? Tudják-e ezek támogatni a művészeket? Vannak-e műkereskedők? Léteznek-e saját szakmájukban sikeres, jómódú, fiatal emberek, akik netán műgyűjtésbe kezdenek? Nagy kérdés, hogyan alakul a művészeti piac, ami hihetetlenül konzervatív, időbe telik, amíg új dolgok beszivároghatnak, a keleti piacon pedig még viszonylag kevés műkereskedő működik nemzetközi szinten. Azért is van szükség ilyen kiállításokra, hogy a művészek bekerülhessenek a főáramba. Nekem nincs kétségem afelől, hogy néhányuknak sikerülni fog, kérdés, hogyan és mikor. Nyugaton már ma is létezik néhány, keleti művészetre specializálódó gyűjtő. Miért ne lehetnének többen? Mi feltétlenül meg fogunk vásárolni számos munkát, ahogy más kiállításaink anyagából is szoktunk. Ha megismerik őket, akkor biztos mások is fognak vásárolni. Van is már néhány művész, akit gyűjtenek.
MN: Amikor körülnézett az épületben, említette, mennyire szovjet jellegű. A szavaiból azt vettem ki, úgy érzi, ez illik is az anyaghoz.
DE: Igen is meg nem is. Volt ebben némi irónia. Ez a diadalmas vörös gránit kihozza a művekből a szovjet kvalitásokat. Stockholmhoz képest, ahol modernista környezetben volt a kiállítás, itt jobban rezonál a történelem.
Szőnyei Tamás
A Fal után - Művészet és kultúra a posztkommunista Európában; Kortárs Művészeti Múzeum - Ludwig Múzeum Budapest; megtekinthető augusztus 27-ig; utána Berlinbe, aztán talán Rómába, esetleg az Egyesült Államokba utazik a kiállítás.
