Áldozat

Claude Lanzmann: Shoah
szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2000/26. (06. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az első, amivel az ember szembesül, és amivel mindvégig számolni is kénytelen: a megpróbáltatás. Szellemileg is, természetesen, de még inkább fizikailag. Nyilvánvalóan igen csekély a valószínűsége annak, hogy bárki is felkészületlenül, előzetes ismeretek, információk és elképzelések nélkül keveredjen el A francia filmművészet és a Shoah című rendezvénysorozat emblematikus programjára, ezért elsősorban fizikai a megpróbáltatás. Aki elhatározza, hogy megnézi Claude Lanzmann filmjét, az arra szánja el magát, hogy 570 percet fog moziban tölteni. Tíz órát. Beül délután kettőkor, kijön éjfélkor. Szellemileg, lelkileg nem sok a különbség ahhoz képest, mint ha horrorfilmre váltana jegyet. Ott is tudja, mi vár rá, itt is: hideglelés, iszonyat. Eltekintve attól a csekélységtől, hogy a horrorfilm fikció, a holokausztról szóló dokumentumfilm pedig nem fikció, a különbség a magunkra rótt másfél óra és tíz óra között van. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy a filmről való beszédből mennyit ér meg a hosszúsága által kiváltott fizikai megpróbáltatás, de azt gondolom, hogy ez is a mű lényegi elemeinek egyike. És ez a jó dolgunkról szól. Hogy ahhoz képest mi van most. Panaszkodhatunk is persze más, rendes mozikra gondolva, de a bezártság okozta kényelmetlenségeket helytelen más mozikhoz viszonyítani: minimum az a vonatút a viszonyítási alap, ami a gettóból a haláltáborba vitt százezreket Európában, nem is annyira régen. Mi önként ülünk be a sötétbe. Sejtjük, hogy lesz légkondicionálás. Tudjuk, hogy lesz szünet, amikor WC-re mehetünk, kinyújtóztathatjuk lábunkat, ehetünk, ihatunk, telefonálhatunk. Sőt tudjuk, hogy mindezt bármikor, közben is megtehetjük. És akármikor véget vethetünk a megpróbáltatásnak, senki nem ítélt arra, hogy végigcsináljuk. Innen nézve egyszerűen az áldozatokra való emlékezés profán módja, hogy az ember fizikailag kis kínzásnak teszi ki magát. Ha pedig hatszázezer már túl sok ahhoz, hogy föl lehessen fogni, akkor elég mondjuk háromra gondolni. Nekem könnyű, csak el kell képzelnem egy nagynénit, nagypapát és nagymamát, akiktől soha nem kaptam játékot, s némi pátosszal elmondhatom, hogy értük ültem végig. Adtam tíz órát az életemből az övékért; áldozat ez? Különben bárki megteheti, kitalálja a maga kis családocskáját, karon ülő babával, várandós anyával, szélütött tántival, a variációk száma végtelen.

A "bárki" miatt itt egy kitérőben rögvest korrigálni kell: a Shoah egyelőre nem létezik Magyarországon, nem teremt alkalmat erre a gondolatkísérletre. 1989-ben egyszer vetítették Budapesten, akárcsak most, akkor is a Francia Intézet szervezésében. Azóta emlékezetem szerint több alkalom nem nyílt megnézni, ha netán mégis, elnézést, a lényegen nem változtat: néhány százan, ha láthatták. Moziban nem forgalmazták, televízióban nem sugározták. A mozi nyilván nehéz dió, a tévé viszont csak elhatározás, ha úgy tetszik, politikai szándék kérdése. Hogy azok, akik 1985, a film elkészülte óta a magyar televízió(k) műsorpolitikájának alakításával kapcsolatos döntési helyzetben voltak, vannak, miért nem gondoltak arra, hogy ha már egyszer létezik, be kéne mutatni itt is. Nemzetközi televíziós és mozis fogadtatásáról és magáról a műről a Filmvilág 1988/3. és 1989/11. számában írtak, legyen itt elég annyi, hogy mindenhol milliók látták, és nyilvános vitát generált.

Még valamit a film puszta méreteihez. Háromszáz óra fölvett anyagot vágott tízre Lanzmann öt év alatt. Érdemi különbséget nem jelentett volna, viszont egy-másfél órával karcsúbb lehetett volna a film, ha azokon a részeken, ahol a rendező lengyel, héber vagy jiddis tolmács segítségével beszélteti alanyait, nem hagyja benn a tolmács francia szövegét, hanem ugyanúgy feliratozza, ahogy francia felirat közvetíti a rendező által angolul és németül kérdezettek szavait. A tolmácsolt részek élvezetét külön megnehezíti az ilyen egyszeri vetítések alkalmával, mint a múlt vasárnapi, hogy ráadásul még ott a magyar szinkrontolmács is. A tolmácsolás ki nem vágása nyilván átgondolt része Lanzmann módszerének, mégsem gondolom, hogy a feliratozás gyengítette volna a hatást, hogy mondjuk a lengyel parasztok társaságában töltött percek felirat nélkül erősebbek, mint felirattal lehettek volna.

Mert különben eszméletlenül erős szövegek töltik ki az időt, függetlenül attól, hogy aki beszél, az véletlen túlélőként selejtje az emberirtás gépezetének, vagy csupán német csavar e gépezetben, netán e gépezet működésének amerikai kutatója, avagy megindult, illetve kárörvendő lengyel tanúja a történteknek. A túlélők és a tanúk felkutatása, megszólaltatása mondhatni kötelező feladat volt, ha nem is egyszerű, viszont a németek szóra bírása és vallomásuk rejtett kamerával rögzítése kifejezett bravúr. Levegőt is alig kap az ember a fodrászt hallva, akinek asszonyok százai között saját felesége haját is le kellett nyírnia elgázosítás előtt. Vagy az elgázosító teherautó hatékonyabbá tételére szolgáló műszaki javaslatok hallatán. Ha a film nincs is forgalomban, minden szava olvasható a Kossuth Kiadó által tavaly megjelentetett kötetben; egymás mellett épp annyi betű, amennyi a vásznon is elférne filmfeliratként, a sorok egymás alatt viszont végtelenül sűrű, szabadversben írott elbeszélő költeményt formáznak.

Ezt hívják úgy, hogy menetlevél.
És ha most összeadja
A rakománnyal indított tehervonatok számát,
Az körülbelül tízezer zsidót jelent,
Tízezer ember sorsáról döntött ez az egyetlen menetlevél.

Lanzmann egyetlen másodperc archív felvételt sem használ. Képei a mai állapotot mutatják, jó hosszan. Vonatok, sínek, pályaudvarok, földutak, tisztások, gázkamrák. Ilyen ma. Legfeljebb a fák nőttek meg, különben tök ugyanilyen volt akkor is, amikor a vonatok hozták a rakományt (az elkobzott zsidó javak eladásából származó összegeket használták fel a deportálások finanszírozására), a lengyel parasztok pedig a torkuk előtt elhúzott kezükkel mutatták az önmaguk visszaútját nem, viszont a keret visszaútját tudtuk nélkül megfizető utasoknak, mi vár rájuk. Tessék elképzelni.

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2000/26. (06. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...