Fotó: Németh Dániel
Magyar Narancs: A Petőfi-kötet válogatott tanulmányaid első darabjaként jelent meg. A Kalligram kiadó másik tudományos életműsorozatának induló kötetében Szegedy-Maszák Mihály azt írja, hogy hozzá alkatilag közel áll az általa tanulmányozott Kosztolányi. Ez rólad és Petőfiről is elmondható?
Margócsy István: Nem mondanám, hogy költőként Petőfi áll hozzám a legközelebb. Az pedig, hogy emberi viselkedésével - már amennyit ebből rekonstruálni lehet - éreznék rokonságot, egyáltalán nem igaz. Indulatrendszere, számos cselekedete és gesztusa idegen tőlem. Azért foglalkozom vele, mert nagyra becsülöm a költészetét, nagyon sok versét gyerekkoromtól kezdve szeretem, illetve történetileg rendkívül fontosnak találom. Lelki alkatban a régi költők közül Kazinczy, a 20. századból pedig - hogy egész más figurát mondjak - Szabó Lőrinc sokkal közelebb áll hozzám. De fontosságát tekintve Petőfi költészete természetesen elsőrendű.
MN: A kutató tehát nem feltétlenül kerül érzelmileg is közel a tárgyához?
MI: Erre mondja számomra igen rokonszenvesen Umberto Eco, hogy ha az ember sokat foglalkozik a szifiliszbacilussal, azt is megszereti. De tőlem elég távol áll az az irodalomszemlélet, amely a versek mögötti alkotó egyéniségére kérdez rá. Ifjúkorom strukturalista ideájának megfelelően erősebben hat rám a szövegek jelentése, mint annak elképzelése, hogy ezeket vajon milyen ember írta. Ezért sokkal szórtabbnak is látom a költők személyiségét, mint az esszéisták többsége: olyan különbségeket látok Petőfi versei között, amelyeket lélektani alapon nem tudnék megmagyarázni, hiába tudom, hogy ugyanaz a szerző. Az érdekel, hogy ezek az egészen különböző költői gesztusok milyen szerepet töltöttek be az irodalmi játéktérben.
MN: A kötet szerint elég sokfélét.
MI: Petőfi jóformán sportot űzött abból, hogy évente kicserélte az imágóját. Egy jópofa dalköltődivat felhajtó ereje révén indul, majd rögtön két olyan, teljesen különböző művel ijeszti meg a közönséget, mint A helység kalapácsa meg a János vitéz. Aztán fél év múlva kiadja a Cipruslombokat, amelyeknek semmi közük a tréfás bordalköltő legény imágójához. Aztán megírja a vadromantikusnak tekinthető Felhők ciklust, utána pedig azokat a gyönyörű tájleíró költeményeit, amelyek nem is emlékeztetnek a Felhőkre. Majd egyszer csak előpattan a forradalmi demagóg szerepében, jóllehet 1847 előtt egyértelműen politikainak nevezhető költeményt szinte nem is írt. 1848 elején Lehel vezérről akar nagyeposzt alkotni - ebből csak másfél énekkel készült el -, ami némi leegyszerűsítéssel szólva az Arany János-i epikamodellt mutatná föl. Fél év múlva jön az Apostol, ami őrjöngően más típusú költészet, mint a Lehel vezér nyugodt, hagyománykövető és hagyományteremtő epikája. Nagyon jellemző a szélsőséges gesztusaira, ahogy a csatadalok között egyszer csak megírja az Itt van az ősz, itt van ujra című tündérszép, halvány elégiát.
Rendkívül nehéz közös nevezőre hozni a forradalom viharmadarát a természeti széppel, a gyengédséggel játszó költővel! Petőfi sokszor hangsúlyozza, hogy állandóan a költészet szélsőséges változatait keresi. Rengeteg olyan ars poetica-szerű verse van, amely épp ezt a nem egységes költői tartást mutatja fel, mint például a Dalaim vagy A szél című gyönyörű verse, amelyben az áll, hogy ma lágyan suttogó szellő vagyok, holnap vihar leszek, ma a kis méhecskét rásegítem a virág kelyhére, holnap belefullasztom a hajókat a vízbe - azaz teljesen ellentétes magatartások egyesülnek bennem. Ez a jelenség roppant érdekes. Az emlékezések, életrajzi anekdoták nem azt mutatják, hogy Petőfi annyira szélsőséges figura lett volna, mint amilyet a költészete sugallhat. Persze szerintem nem is nagyon lehet rekonstruálni, hogy embernek milyen volt. A költészet birodalmán belül mindenesetre ilyen játékteret rajzolt föl magának.
MN: Lator Lászlótól hallottam azt a történetet, amit neki a Jókai Mórt még személyesen ismerő Vojnovich Géza mondott el, már öregen. Mikor az ifjú, lelkes Vojnovich megkérdezte, milyen ember is volt közelről Petőfi, az épp kertészkedő Jókai leszúrta az ásót, rákönyökölt, és elrévedve csak annyit mondott: "Borzalmas."
MI: Úgy rémlik, Kossuthnak is van egy visszaemlékezése, amely szerint Petőfi nagyon nagy költő volt, de kiállhatatlan ember. Ugyanakkor azt is mondják, hogy rendkívül jó barát tudott lenni. De mindez, ismétlem, nemigen rekonstruálható, hiszen az emlékezések mind azután keletkeztek, hogy Petőfi már nagy költőnek lett kikiáltva. Az ország legnagyobb költőjére pedig ugyebár máshogy emlékszik az ember. Jókai például az általad idézett véleményét nem írta meg. Azt, hogy milyen jóban voltak, sokszor elbeszélte, de a szakításuk történetét soha.
MN: Az említett poétikai szélsőségek nem hozhatók úgy közös nevezőre, ha egy magát irodalmi és társadalmi értelemben is "megcsináló" self-made man mindent akaró lendületét látjuk bennük?
MI: Petőfi valóban nem származott magas kultúrájú családból, a kultúra nem úgy volt természetes neki, mint mondjuk Jókainak, vagy pláne nem úgy, mint Kazinczynak. Elképesztő műveltségét Petőfi saját maga szerezte, és valóban teljesen önkényesen bánt vele. Nem volt rendszeres esztétikai képzettsége, hanem a korabeli romantikus költőattitűdnek megfelelően egy pillanat alatt hozott nagyon határozott ítéleteket "tetszik vagy nem tetszik" alapon. Ezért mindig volt bizonyos önkényesség az ítéleteiben, valószínűleg éppen azért, mert a kultúra teljesen új és szabadon kezelhető tartományként tárult ki előtte. A Shakespeare-imádata például a kultikus irodalomszemlélet csúcsteljesítménye, míg mondjuk Goethéről kapásból azt mondja, hogy "a szíve békasó volt". Ami azért úgy hülyeség, ahogy van.
MN: Az irodalomtörténészi vizsgálat során az ember tehát elég élesen elválik a költőtől, de vajon a költő mennyire választható el a hozzá kapcsolódó, rárakódó hagyománytól?
MI: Semennyire. Nem lehet Petőfiről lehámozni a halála óta eltelt százhatvan évet, a hozzá kapcsolódó rengeteg legendát, mítoszt és értelmezést, legfeljebb a maguk helyén újraértelmezni őket. És ez ráadásul kettős feladat, hiszen Petőfi történeti szerepe is rendkívül fontos - jóllehet nem függ szorosan össze az irodalmi szerepével. A hagyomány általában mégis a politikán keresztül értelmezi Petőfi irodalmi műveit. Abból indul ki, hogy a hazáért, a népért vagy a forradalomért - ahogy tetszik - áldozta életét, és ezért az irodalomértelmezések nagy többsége úgy tekinti, mintha teljes életművét a nép, a nemzet, a független haza vagy a társadalmi forradalom szolgálatába állította volna. S mindez nagyon is kérdéses. Történet- és irodalomelméleti, egyszersmind politikai kérdés is, hogy mit szólunk hozzá.
MN: És mit?
MI: Én azt gondolom, a költészete nyugodtan értelmezhető politikusan is, de úgy is, hogy az ember a politikai szerepéről akár nem is vesz tudomást, vagy hogy azt, mondjuk Horváth Jánoshoz hasonlóan, messzemenően helyteleníti. Hiszen Petőfi mint politikus a maga korában - mai szóval élve - szélsőbaloldali álláspontot foglalt el, és a történelmi legendák merőben hamis hagyománya, hogy ő és az 1848-49-es forradalom egymással teljesen azonos lenne. Petőfi a forradalom elején valóban fontos tényező volt, de a továbbiakban tényleges politikai szerepet jóformán nem játszott, a hatalomból egyáltalán nem részesült. Érdekes, hogy nem múlhat el úgy március 15., hogy Petőfi ne említtessék meg - jóllehet politikailag sokkal jelentősebb figurák is voltak nála -, míg arról senki sem beszél, hogy két hónap múlva lényegében lekerült a politikai térképről.
MN: Pedig szeretett volna képviselő lenni Szabadszálláson.
MN: Hatalmas kudarcot is vallott. És ez is roppant tanulságos. Egyrészt abban a tekintetben, hogy milyen volt abban az időben a radikális politika tényleges népi támogatása, másrészt hogy milyen volt akkoriban egy pesti költő vidéki ismertsége.
MN: Petőfi, a pesti?
MI: Hát persze! A kun szavazók egyáltalán nem a forradalom lánglelkű költőjét látták benne, hanem egy pesti firkászt, aki ráadásul "a mi kutyánk kölykét" akarja megfúrni a képviselő-választáson.
MN: Első olvasásra a könyved egyik fejezetcíme is ilyen meghökkentő. Petőfiről aligha a "modern polgári író" fogalma ugrik be elsőre az embernek.
MI: Pedig teljes mértékben egy pesti polgár életét vitte. Úgy élt, mint egy mai fiatal értelmiségi: kávéházban biliárdozott szabad idejében, és a Váci utcán csatangolt föl-alá. És írni sem a szűrös-gubás embereknek írt, hanem elsődlegesen a városi közönségnek. A pesti irodalmi élet hátszele dagasztotta az ő hajójának vitorláit. Hogy a dalait a nép rögtön átvette volna, az nagyszabású legenda. Ezek folklorizálódása is polgári csatornákon zajlott: a verseit a pesti cigányzenészek terjesztették el, például úgy, hogy közjáték gyanánt a színházi előadások szünetében adták elő őket. És ekkor természetesen nem a nagyromantikus líra termékeiről van szó, hanem az első korszak népdalutánzatairól. Ezeket tényleg slágerként énekelték. Persze nyilvánvalóan nem a "dolgozó nép", hanem a mulató polgárság. Amikor Petőfit Gömörben táblabíróvá választották, akkor sem a juhászok és a pásztorok ismerték a dalait, hanem az úri réteg és a rimaszombati polgárok.
MN: Voltaképp milyen mélységig illetékes Petőfi esetében az irodalomtudomány? Épp most jelent meg egy új könyv a halála körülményeiről.
MI: Petőfi halálának körülményei a magyar közvéleményt rettentően foglalkoztatják, de ezek az irodalom szempontjából teljesen jelentéktelenek. A költő irodalmi működése akkor is megszűnt 1849 júliusában, ha Barguzinba vitték, akkor is, ha elment Amerikába aranyásónak. A halála meg a kiálló szemfoga csak azért érdekesek, mert Petőfire úgy rátapadt a szentség aurája, hogy minden vele kapcsolatos jelenség, tárgy, esemény ereklyeként működik. A koltói kastély múzeumában ki van állítva az a sok évtizeddel ezelőtt kivágott, elszáradt somfa, amely alatt a Szeptember végént írhatta. Ott áll a múzeum sarkában ez az ágas-bogas, száraz rőzse - csak mert "ott volt". Megfoghatatlan! Petőfi tárgyi dokumentációja teljes mértékben a szentkultuszt idézi föl: Szendrey Júlia jegygyűrűjét ténylegesen az oltáriszentség tartójába foglalták bele. Ami már csak azért is érdekes, mert Petőfi ugyebár sem katolikus, sem vallásos nem volt.
Az óhaj mögött, hogy pontosan tudjuk, hol halt meg, az a rituális igény van, hogy legyen módunk a sírjánál megrendülni. A Bajkál-tónál ásatni voltaképp maga a színtiszta önellentmondás, hiszen a kultusz arra épül, hogy a nemzet legnagyobb költőjének egész élete nagyszabású felkészülés a nép, a magyarság, a társadalom érdekében történő önfeláldozásra. "Keressük meg tehát a hamvait, akár Barguzinban is" - mondták annak idején. Csakhogy ha Petőfi a Bajkál-tó partján elvette a zsidó kocsmáros lányát, és ott boldogan élt, míg meg nem halt, azzal éppen a hősi halálnak a kultusz alapját jelentő dogmája dőlne össze.
MN: Petőfi halála mellett a kultusz másik érzékeny pontja a születése, a szlovák származás. Az Illyés Petőfi-könyvéről szóló fejezetben felveted, hogy a "miként fogom szólítani rég nem látott anyám" kitétel esetleg úgy is lehet érthető, hogy "az ifjú Petőfi kijött a szlovák nyelv gyakorlatából".
MI: Petőfi életpályája korának elemzésre méltó, paradigmatikus karriertörténete. Mint asszimiláns magyar, rendkívüli módon próbálta elfojtani magában a szlovák származást, és a róla beszélő emlékezések is ezt a stratégiát követték. Petőfi szülei egyrészt persze tudtak magyarul, másrészt teljesen természetes a feltételezés, hogy egymás közt szlovákul beszéltek. Nincs okunk föltételezni, hogy Kiskőrösön vagy pláne Turóc megyében, amikor megismerkedtek, magyarul beszéltek volna. A családtörténeti, szociológiai paradigmák azt mutatják, hogy egy ilyen családban a gyerek szlovákul nő föl. Petőfi nagynénje, az édesanyja húga egy visszaemlékezés szerint egy szót se tudott magyarul. Aszódon élt, amely akkoriban majdnem tiszta "tót" falu volt. Teljességgel elképzelhetetlen, hogy amikor a kis Petrovics Aszódon járt iskolába, ne ment volna el vasárnap a nagynénjéhez tyúkhúslevest enni. És akkor hogyan beszélgetett vele? Ráadásul van arra nézvést adatunk, hogy Petőfi tudott tótul, vagyis valahol csak meg kellett tanulnia. Márpedig az nem valószínű, hogy gimnazista korában, Selmecbányán tanult volna meg szorgalmasan, amikor konkrétan összeütközésbe került a szlovák tanárával. Tudott szlovákul, de ő a magyar stratégiát választotta.
MN: Ilyen egyszerű volna?
MI: A választás nem feltétlenül egyszerű. Ebben az időben mindenesetre az értelmiségi fölemelkedés alapgesztusa volt a magyar nyelv tökéletes elsajátítása és a magyar kultúrához való asszimiláció. Petőfi idejében még nagyon kevesen szorgalmazták a szlovák disszimilációs értelmiségi képzést. A szlovák nacionalizmus a 20. század első felében Petőfit színszlováknak szerette volna beállítani, és Illyés erre reagált, amikor kissé torzan mutatta be Petőfinek a szlovákokhoz fűződő viszonyát. De kétségtelen, hogy ebből a szempontból már Petőfi is hamisított. Ugyanúgy, ahogy a születési dátumát és a születési helyét meghamisította, elhallgatta az - akkoriban nagyon "tótos" - evangélikus vallását is. Gondoljunk csak arra, mit jelent ez: "Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én."
MN: Hadd tegyek fel egy tipikusan kultikus kérdést: mennyire aktuális ma Petőfi?
MI: Semmivel sem aktuálisabb, mint Berzsenyi vagy Kazinczy. A mának melyik klasszikus nagyságra van speciális szüksége? Egyikre sincsen. A tudomány vagy az élő irodalom érdeklődésének iránya és intenzitása természetesen folyamatosan változik, de szerintem Petőfinek semmivel sincs nagyobb aktualitása, mint Arany Jánosnak vagy Jókai Mórnak. Ők mind rendkívül fontos összetevői a nemzeti kultúrának, és egyiknek sincs közvetlen aktualitása. Az efféle megközelítés azt sugallja, hogy egy szerzőnek valamilyen politikai célokra használható mozgósító ereje volna. Volt ilyen a Rákosi-korban is: a "Lobogónk Petőfi" nagyszabású kultúrpolitikai mozgalmat indított el, ami állítólag Petőfi aktualitását hangsúlyozta - más kérdés, hogy ennek tényleges haszna nem nagyon volt.
