Komoly kritikai és könyvsiker a Kaliforniai fürj, a hetvenedik évét nemrég betöltő, Petrivel és Tandorival együtt a magyar líra megújítói között emlegetett író új regénye a nagy kivándorlási hullámmal távozó magyar parasztfamíliáról. Régi és új emigrációról, otthonról, idegenségről és a nagy csalódásokról beszélgettünk.
| ||
Magyar Narancs: Sokak szerint nagy családregényének első része, az Ondrok gödre és a Halászóember ugyanannak az anyagnak a feldolgozása egyszer verseskötetben, másszor regényben. Ön szerint hogyan viszonyulnak egymáshoz, mi szólal meg inkább a költeményekben, mi a prózában?
Oravecz Imre: Szerintem a két könyvben nem ugyanarról a történetről van szó, illetve a Halászóember nem is történet epikai értelemben. Az Ondrok gödrével ellentétben nem egyetlen korszeletet ölel fel, ideje a régmúlttól a téeszesítésig, illetőleg kicsit tovább is tart. Közös elemeik persze vannak, és a Halászóember is epikus karakterű. A hatvanas évektől, fiatalságomtól fogva izgatott a nagyszüleim története, akik épp az ohiói Toledóba, a friss regény első helyszínére vándoroltak ki, aztán később Kanadába kerültek. Tehát nekem ehhez a nagy kivándorlási hullámhoz személyes közöm van, ráadásul alig-alig írtak eddig róla. Tamási Áron Ábelje kedves, szerethető könyv, de az amerikai részének nem sok köze van a valósághoz, az inkább csak idealizáló mese. Úgy éreztem, hogy ez rám van kiosztva, de sokáig, évtizedekig nem mertem nekiállni. Sose írtam elbeszélő prózát, és úgy gondoltam, novellákkal szokás kezdeni, a regényhez meg kell érni. Így toltam ezt egyre magam előtt, és aztán egyszer csak megöregedtem. 2005-ben mentem nyugdíjba, akkor már Szajlán laktunk, és voltak anyagaim is. Évtizedeken át, amíg tervezgettem, eszembe sem jutott, hogy az előzményeket, az elhagyott Szajlát is meg kell írni, pedig muszáj volt. Prózát, nagyprózát írni egyébként másként kell, együtt kell élned a szereplőiddel, különben elfelejtesz és összekeversz mindent. Nyugalom kell hozzá, biztonság, kispolgári élet. Theodor Fontane nálam is idősebb korban írta meg az Effi Briestet és a többi nagy művét, ez fontos biztatás volt. A második rész címe, a Kaliforniai fürj előbb volt meg, mint az Ondrok gödre. A fürjekkel bensőséges viszonyba kerültem, míg Kaliforniában éltem. Most is láttam őket, nemrég jöttem ugyanis haza Dél-Kaliforniából, még jet lagem van.
MN: Mit csinált most kint? Tovább tervezi írni a regényt?
OI: Igen, azért mentem ki. Ezúttal fel tudtam térképezni a Santa Paula melletti Wheeler-kanyonban azt a részt, ahol az Árvai család rancha van a Kaliforniai fürjben. A Wheeler egy 10-12 kilométer hosszú zegzugos völgy, és ma is vannak benne működő ranchok, de már szinte csak marhát meg lovat tenyésztenek. Az Árvai-féle birtok tulajdonosa egy bank, kijött a menedzsere, ő engedett be. A kanyonban és úgy általában Távol-Nyugaton még mindig szilaj marhatartás van. Teljesen magukra hagyva, vadon élnek az állatok, csak lasszóval lehet őket befogni. Egy régi, nagy baszk családé volt a regénybeli terület, ma már senki nem él ott közülük. Pár más ranchbeli idős emberrel viszont sikerült megismerkednem, köztük egy kilencvennégy éves, a 30-as évek óta ott élő ranchero asszonynyal. Ő továbbított másokhoz, akik egykor szintén ott éltek, és emlékeznek még a régi dolgokra. Ez volt a legfontosabb, amiért kimentem, ha tetszik: az oral history, mert a könyvtárakban nem sok nyoma van annak, hogyan élt egy paraszt- vagy egy farmercsalád. Arról sok kideríthető, milyen sors várt a 30-as években a Steinbeck által az Érik a gyümölcsben megírt okie-kra, az Oklahomából a jobb élet reményében Kaliforniába távozó szegény földművesekre. De arról, hogy egy közönséges kis ranchon mit is csinált pontosan reggeltől estig egy család, nehéz bármit találni. Nem meglepő, jellemzően Magyarországon sem írtak a parasztcsaládokban naplót vagy memoárt. Jó pár dolgot sikerült kifürkésznem, olyasmit is, aminek birtokában majd korrigálnom kell a már elkezdett folytatást. Nem messze a Wheelertől, a nagy Santa Clara-völgyben működik a Kaliforniai fürjben is sokat emlegetett Limoneira, a világ legnagyobb citromtermesztő és -értékesítő cége. Érdekességként említem, hogy ezúttal összehozott a sors az egyik alapító nálam valamivel idősebb unokájával is, aki ma főrészvényes és igazgatótanácsi tag. Ez valahogy meglepett. A nagyapja szerepel a regényemben, ő meg ott ül velem szemben, és hosszasan csevegünk. Egyik vasárnap kimentem a temetőbe is, akikről írtam, ott fekszenek sorban, láttam a nevüket a sírköveken. Tudtam persze, hogy léteztek egykor, sokat kutattam a munkához, mégis furcsa volt.
MN: Nemcsak a rokonai és a hősei, ön is gyakran elhagyta hosszabb-rövidebb időre Magyarországot. Lehetett volna magyar költő Kaliforniában?
OI: Nem. Márai remek naplókat írt kint, kezdetben Olaszországban még regényeket is, de ő a kevés kivétel egyike. Én nem tápláltam illúziókat, előttem világos volt, hogy kint nemhogy magyar költőnek, de még magyarnak se nagyon lehet maradni. Vannak dolgok, amelyeket a távozással le kell vetkőzni. Már negyven éve járok az Egyesült Államokba. Ha először, 73-ban végleg kint maradok, nem írom meg azt, amit azóta megírtam, és pont úgy nem hiányozna senkinek, mint József Attila öregkori versei. Ami nem jött létre, amit nem ismerünk, az nem hiányzik. Amikor 1976-ban megint elmentem innen, magától értetődőnek tekintettem, hogy nem leszek író. Nem sokkal azt megelőzően íróként zsákutcába jutottam, és elkezdtem kulturális antropológiával, őstörténettel foglalkozni. Ebből a válsághelyzetből nőtt ki amúgy később az újrakezdés, A hopik könyve című verseskötetem. Chicagóban 33 évesen beiratkoztam a University of Illinoisra, és az a perspektíva állt előttem, hogy ha minden jól megy, ha végzek és állást kapok valami college-ban, tanítok majd, és a tudományos pálya annyiból áll majd, hogy – publish or perish – kis cikkecskéket írogatok szakfolyóiratokba. Brr. Még utólag rágondolni is rossz. Helytelen volt, hogy a politikai menedéket sem vártam meg – itthon tudtam meg, hogy megkaptam –, de jó, hogy akkor hazajöttem. Nem mintha azután itthon sokkal jobb lett volna. Állást, rendes állást kaptam végre, családot alapítottam, fiam született, de újabb megpróbáltatások, csalódások értek, és megint jött a kényszerérzet, hogy el kell menni. Elő is készítettem mindent a végső exodusra, de Nyugat-Berlinben, ahol Márk fiammal dekkoltam, visszakozni kellett. Leomlott a berlini fal, és befellegzett az újbóli menedékjogkérésnek, anélkül pedig nagy bizonytalanság várt volna ránk. Persze a kérdés, a „mi lett volna, ha?”, a sírig elkísér. Kivált, hogy úgy jártunk a rendszerváltozással, ahogy jártunk, hogy kínlódva, nehezen élünk, és szinte semmi sem az lett, mint amit vártunk. Sem itt, sem ott nem vagyok már otthon. Az Egyesült Államok választott hazám lehetett volna. Magyarország az elrendelt, a meghatározó, de még mindig nem az az ország, ahol jó élni. Mert rosszkedvű, szorongó, szegény, ezer sebtől vérző, kivált a szülőföldem, a Mátra lába, ahol kihalóban a falvak, parlagon a földek, letarolva az erdők, tönkrehanyagolva az utak.
MN: Miért költözött mégis vissza Szajlára?
OI: Ennek csak gyakorlati okai voltak. Untam Pesten a gyakori, a fentről történő eláztatásokat, azt, hogy mihelyt kilépek az ajtón, rögtön idegenben érzem magam. Meg találtam valakit, aki hajlandó volt velem jönni, házat építettem, megint apa lettem, de a családi élet megint álomnak bizonyult, ami végül összeomlott. Szajlán volt telek, és hát legalább a táj, a topográfia nem változott meg egyelőre, a földtörténet megnyugtatóan lassú a mi életünk idejéhez képest. Bár gyakran belegondolok, hogy még ez sem marad mindig így, nagy kataklizmák következnek, lehet itt még tengerfenék, sivatag, óriáshegység. De nemcsak Pestből lett elegem, hanem a nagyvárosból általában. De egy amerikai kisvárost el tudnék viselni, ahol ma is majdnem úgy viselkednek az emberek, mint gyerekkoromban: köszönnek az utcán még annak is, akit csak látásból vagy egyáltalán nem ismernek. Szajlán már ez sincs.
MN: A rendszerváltozásról azt mondta, hogy az egyik utolsó nagy csalódása volt. Miért?
OI: 1989 végéig Nyugat-Berlinben voltam, fogalmam sem volt, mi történik idehaza, szinte az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy itt bármi is történhet. Aztán mikor hazajöttem, láttam, hogy már megalakultak a pártok, és mindjárt választások lesznek. Miután felállt az első koalíció, egy barátom kapacitált, hogy csatlakozzak a kormány tanácsadó testületéhez, amelynek ő már tagja volt. Azt hittem, hogy mivel elég sok helyen éltem, elég sok mindent láttam, beszélek idegen nyelveket is, talán tudhatok valamit, ami hasznos lehet. Gyorsan ott is hagytam aztán, rá kellett jönnöm, hogy nem való nekem a politika. De ez mind nem volt elég, hülye fejjel utána átmentem a kormánylap hírében álló Új Magyarország című újsághoz, aztán összekülönböztem az akkori külügyminiszterrel, aki rövid úton kirúgatott. Aztán ugyanez történt velem az Élet és Irodalomnál, külügyminiszteri közbenjárás nélkül, és a végén az utcán találtam magam, ismét munkahely és megszólalási fórum nélkül.
MN: Elszakadhat-e az ember onnan, ahová és amibe született, igazibb önmagára találhat-e máshol? A lehetőségeivel vagy az adottságaival, a múltjával vagy a jövőjével azonos inkább?
OI: Ha valaki elveszíti a hazáját, úgy értem, azt a közeget, amelyben felnőtt, eszmélkedett, mindegy, hol van és milyen az a közeg, az örökké fájni fog, viszont ezt a fájdalmat el kell viselni. A magyar irodalomra különösen jellemző, hogy a hazát mitikus fogalomként kezeli, holott a haza olykor lehet csupán egy kapualj emléke (forrás: Márai), anyánk kezének melege, egy randevú 16 éves korunkból, egy tekintet, egy falevél, egy illat, egy vers, egy dallam. Emlékszem, hogy gyerekkoromban, amikor amerikás rokonok – a Kanadában lévőket is amerikásoknak nevezték – jöttek haza látogatóba, abban soha nem volt semmi különös, nem úgy tekintettünk rájuk, mint akik szenvednek kint, mert hiányzik nekik a haza. Tudtuk természetesen, hogy ők másik országban, idegenben és másként élnek, mint mi, és azt is, hogy jobb dolguk van. Holott éppen hogy nem volt, kivált nem azoknak, akik a földekről bányákba, gyárakba kerültek dolgozni, és ilyen volt a többség. És azt is láttuk, hogy ezt a nehéz életet zokszó nélkül elfogadták, épp úgy, mint a haza ideiglenes vagy végleges hiányát. A haza nem volt téma, mert túl mélyen volt a szívekben, de különben sem tudták volna kifejezni, mit éreznek, nem voltak a szavak emberei. Azonkívül a legtöbben azt gondolták, hogy ez egy ideiglenes állapot, kimentek, aztán majd jönnek haza. Végül egy ponton, amelyik nem is tudatosult a legtöbbjükben, vagy nem vallották be maguknak, a szülőföld és így a visszatérés annyira távol került, hogy lassan el is tűnt. Kiúszott az eleven emlékek és a tervek közül. Ennek a folyamatát is igyekeztem megjeleníteni a Kaliforniai fürjben. Megszerettem Dél-Kaliforniát, a regénytől függetlenül is, részéve vált az életemnek. Ha ott vagyok, mint most legutóbb is, minden olyan, mint legelőször, mintha semmi nem változott volna, pedig minden más, hiszen nincsen velem régi kis társam, Márk fiam, aki azóta felnőtt, orvos lett, és Londonban él, jómagam pedig megöregedtem, és gyakorlatilag elmúlt az életem. Igaz, közben egy és más kiderült rólam, így például az, hogy noha ifjúságomban majd megőrültem a Földközi-tengerért, most már hidegen hagy a Csendes-óceán is. Szárazföldi patkány lettem, már csak a szárazföldet szeretem, legjobban ezeket a kopár hegyeket, kanyonokat, a száraz, meleg levegőt, a kemény fényt, a narancsvirág illatát, a chipmunkokat, a kolibrikat, a fürjeket, amelyek viszont nem változtak. Lehet, hogy életem végére megtudom, ki is vagyok tulajdonképpen.
